Hit, remény és szeretet

Kisjézus akkor tér be igazán a szívünkbe, ha hagyjuk, hogy a szeretet egész lényünket elárassza. Rakjunk félre mindent... gyűlöletet, ellenségeskedést, és a múltat is. Mert a mai napon ismét győzedelmeskedett a Fény a Sötétség felett. Így van ez az életben is, ha hagyjuk, hogy beköltözzön a szívünkbe a hit,  a remény és  a szeretet: mindent legyőzhetünk. A múltat kordában tarthatjuk, a jelent gyönyörűen megélhetjük, a jövőt pedig óvatosan fürkészhetjük...

Áldott, Békés Karácsonyt kívánok az összes szerettemnek, barátaimnak, családomnak és az egész kerek Világnak! 

Használati utasítás

Geisterfahrer jelentés: ámokfutó. Egy név, ami mögött ott lakik a jól felépített alterego.

Minden igazi művész rendelkezik ilyennel… de a legegyszerűbb emberek is szeretnek néha bebújni egy név mögé, hogy formába öntsék személyiségük fura, sötét vagy éppen vadul ragyogó útjait.

Nem kötelességem magyarázkodni, hogy mit miért írok. Ha sötéten látom a világot az adott pillanatban, pedig villódzó mosollyal kéne járnom, az az én bajom. Nincs joga senkinek sem ítélkezni felettem.

Geisterfahrer mindig bennem fog élni. Ő lesz az álmok, a fájdalom, a szenvedély és a bűnök szóvivője. Kell, hogy éljen, úgy vagyok igazán én. Bármennyire is szerelemes leszek, vagyok ő bennem él, és vadul visszaránt a földre. Ez a feladata… ő a romantikus-realista.

Ide mindent le merek írni, és akik megkapták ezt a címet, azok kitüntettetek rendkívüli bizalommal és szeretettel. Senki eddig nem élt még vissza az itt megszerzett személyes tudással. Még azok sem, akik már csak a múltamban élnek.

Ha valamit kiadok a szívem mélyéről, akkor annak megvan a magyarázata, mindegy mennyire jó vagy rossz. Hirtelen felindulásból írok, és a körülményeket soha sem közlöm. Akinek pedig megvan a maga befogadói érzékenysége és ismerete irántam, az mindig a szavak mögé fog látni. Látni fogja a művészi túlzást, vagy pár unalmas nap nyomát… esetleg egy kis félelmet a jövő felé.

Ha pedig valamiről nem beszélek, arra még nyomósabb indokom van. Vannak olyan kincsek, amelyek olyan mélyen laknak az emberi szívben, hogy félünk a szavak szintjére felhozni őket. Akinek összetörték már a szívét, pontosan érteni fogja, mire gondolok… a legfrissebb, legújabb csodákra vigyázni akarunk, hogy ne fedjék be őket a múlt árnyai…

Én.

Outrageous

"Mire vágyik egy serdülő kislány? Legnagyobb álmai között szerepel, hogy eljön a mindeneket megváltó férfi, aki majd különlegesnek gondolja őt és szíve minden szeretetével adózni fog szépségének, miközben kemény jellemével minden fájdalmat elűz…

"Ezután jó pár csalódás következtében szegény lánynak sikerül kiábrándulni a világból. Buta és egyszerű „fiúcskák” játékszere lesz… megtanulja, hogy teste kifejező és megtartó erővel bír. Nővé válik és megtanulja ezt fegyverként használni..

S végül felnő. Egyedül marad, és utat enged a mérhetetlen lehetőségek áradatának. Kis idő múlva megjelennek az igaz férfiak. Lehengerlő humorukkal udvarolnak, és megcsillogtatják elméjüket. A nővé érett lélek pedig lenyűgözve nyílik meg eme frissítő újdonságnak. A férfiak pedig tényleg meglátják benne a különlegességet, a nőiességnek és a finom bolondságnak a bájos keverékét. Teste szépségével pedig megkoronázza sziporkázó jellemét. Tökéletes. Készen vannak a magabiztos, egészséges emberek.

Ez egy halovány, vékony réteg, amely manapság már igen ritkaságszámba megy. Ezt keressük egészen kicsiny korunk óta…"

A naiv, fiatal léleknek van egy üdítő, kedves és rettentő energikus naivitása, amely szinte rabul ejt. Kiforratlan véleményivel, tapasztalatlanságával megannyi érdekes dologban és felfedezésben válik partnerré. Elhiteti velem, hogy még létezik boldogság… szépség… önzetlen szeretet.

Geisterfahrer.

Rideg

       

 Nincsen hangosan gratuláló tömeg… hol vannak a kedves, baráti piszkálgatások?

Mikor már sokan összetörték a szíved, hirtelen senki sem lesz kíváncsi az „új fejleményekre”. Mindenki csak a hibát keresi, és hosszasan sorolja miért vagy diszfunkcionális, és miért nem leszel képes megmaradni egy kapcsolatban.

Valójában mindig egyedül leszel, és csak maroknyi kapaszkodó fog utadba kerülni.

Hiába, miután tönkremennek körülötted a dolgok, már senki sem akar segíteni… bolondnak hisznek, mert ugyanazokat a hibákat követed el. Csak nevetnek és ítélkeznek feletted…

S benned él még a mardosó múlt, milliónyi fájdalomtövisével… rád nevet mindig a tükörből, és kicsúfol. Nem engedi, hogy el hidd, fogsz még ragyogni. Leköt, megfojt, kísért…

Aztán már nem maradnak körülötted. Nem tudod szólásra nyitni ajkad, hogy bevalld: lehet, hogy végre boldog lehetsz. Nem kapsz bátorítást, csak egy vállrándítást és nyers válaszokat. Ha az elején gyáva voltál, és nem voltál hajlandó előterjeszteni az eseményeket, akkor hallgass örökre… kemény és érdektelen ajtókon kopogatsz. Még mindig nem látod? Mióta mindenki „boldog” senkinek sincs szüksége a kedves baráti segítségedre és az önzetlenségedre… Nem lesz senki hálás neked, amiért igyekszel. Nincs annyi erőd, hogy a támogatásod mértéke legalább egyenlő legyen egy törekvő szerető jelenlétével…

         Ezért mosolyogj, húzd ki magad és repülj majd messzire. Állj fel a porból, légy mindenkinél nagyobb és soha ne hagyd még egyszer egy férfinak sem, hogy megpróbáljon elpusztítatni…! Zárd magadra az ajtókat és légy a magad ura. Viszonyulj úgy a környezetedhez, ahogy ők hozzád…

U.I.: Ha tényleg el akarod hagyni otthonod, vágj el minden szálat. Felejtsd el az emlékeid, és a csodát, amiben éltél. Ha már a saját szüleid is a távozásod fontolgatják, már valóban nincs okod a maradásra…

Üdvözlettel törődő „barátaid”,

Büszkeség és Ész

This is the love, what we have found

Belémcsapott a villám. Felgyújtotta a kiégett, szikár tájat. Fényes, meleg sugaraival vizet fakasztott a kiapadt folyókból… áramolni kezdett bennük a szeretet.

A mosoly fái virágoztak a legnagyobb téli szunnyadásban…hangosan ciripeltek a szenvedélyek madarai. Hírül vitték az egész tájnak: újjászülettem.

Forró barátság érkezett a tájra. Megtöltötte színekkel a szétzúzott eszméket. Egészen másfajta fénnyel vonta be a tájat… az árnyékok, a hangsúlyok máshová rendeződtek.

Nincs többé felszínen hajózó szerelem, amely elpusztít. A földi menny megérkezett. Jól elrejtett formájában, gondosan becsomagolva. A Gondviselés előadására kerültem be. Minden figyelmem megfeszítem, hogy hallhassak minden szót és a lehető legjobban figyeljek. Nem véthetek több hibát… nem törhetek össze több kincset, szívet és lelket. Az időt talán képtelenek vagyunk szabályozni, de magunkat mégis képesek vagyunk irányítani, s így szembe tudunk szállni vele. De még az időnél is nagyon ellenség a tömeg, a vélemény… demagóg logikájuk és éles, gonosz megjegyzései…

Elég… elég a végtelen fájdalom- és gondolatáradatból… állj…!

G.

"Nem az idő halad: mi változunk"

Fura most írnom. Érdekes dolgok köröznek bennem, állandó kattogásban vannak a gondolatok.

Nem kell már a fájdalmas szó… bosszantanak a szomorú, végtelen mondatok. Nem szörnyülködöm már a tükörben az idegen nőn. Nem keresem az elveszített önmagam a sötétségben. Kezdek felállni… megvetni a lábam a földön, a valóságban.

Haladok lassú, kimért, józan léptekkel. Nem hiányzik semmi a látszólagos nyugodt jelenből. Egy tiszta lapon írom már ezt a pár sort… messze a lágyan ringatózó Balaton türkiz ölelésétől, a nap forró csókjától… Ez nem életmód többé, csupán bágyadt emlék. Foszlányai elkísérnek a jelen pillanataiban, de többé nem rendelkeznek megtartó erővel. Fakók, haloványak és elveszítették éltető szépségüket…

A titkokat hordozó ember meggörnyed a fájdalmas súlyok alatt. De vannak olyan apró szépségek, amiket magunknak tartogatunk. Nem szólunk róla, csak hagyjuk, hadd élesztgesse bennünk a szerető életet, hadd áradjon szét a hétköznapokban. Mint a nyíló hóvirág, óvatosan lép ki a fehérség oltalmából, és minden erejével a nap felé fordítja fejét.

Soha egyetlen élmény sem lehet oly csekély a jelenben, hogy a múltért veszni a hagyjuk. Mindegy, hogy valami tiltott, nem elfogadott vagy fura… mindennek mi adunk értelmet. Ha valami vagy valaki képes megtartó erővé válni és kitűnni az addigi fáradt fájdalmak közül, s új fényt hozni, azt nem hagyhatjuk veszni…

Lakik bennem valaki más, aki már két éve nem tudott megszólalni. Beleburkolózott a keserű szavak forgatagába, és küzdött a szeretetért. Most látom a tükörben ezt a „régi” ént. Kezdenek visszatérni a fiatal pillanatok, amiket eddig elűzött az állandó kapcsolatokba fektetett boldogsághajszolás.

A dolgokkal, a körülményekkel csak egyet kell tenni: hagyni, hadd folyannak a saját medrükben.

Geisterfahrer.

Devils

Nem szokás ilyet tenni, most mégis egy kalap alá vonok két férfit, aki hozzájárultak ahhoz, hogy megformálják azt a lelket, aki most bennem uralkodik. Nem tagadom, formáltak, alakítottak engem. Felesleges az ész magabiztos szavaival bizonygatni, hogy rám ugyan semmi sem hatott belőlük… hazudnék, ha ezt mondanám. S én már beleuntam a sok-sok hamis hangba…

Három férfi, három lélekkel. Egyiküket kiemelném, és egy egészen különleges nézőpontból tekintenék rá. Volt és van édesanyja, édesapja, akik nagyon szeretik egymást. Gondoskodó, igazi családban nőtt fel hajó, sok autó és titkárnők nélkül. Minden egyes forintért keményen megdolgozik, nem segíti őt semmilyen „felsőbb erő”. Vele már csak ritkán álmodom, de akkor csak szép vonású arcát látom magam előtt, s semmi más érzésem nem kapcsolódik az álomba. Vele voltam a legtöbbet együtt, s őt eresztettem el legkönnyebben az életemből… képes voltam igazán megbocsájtani neki.

A maradék kettő mintha csak az ördög félresikerült hasonmása lenne. Angyalok közelében nevelkedett, fészekből kihulló egyéniségek…

Megtévesztőek. Odaképzeltem a testükbe egy forrón dobogó szívet, azt hittem olyanok, mint az igazi férfiak, majd felfedik nekem az érzéseiket. De semmi mást nem képesek adni, mint fájdalmat, csalódást és hamis ígéreteket. Mindig újra és újra kezdik, nem éreznek szánalmat sem az összetört szívek sem maguk iránt… képtelenek értelmezni az emberi kapcsolatok lényegét, és az érzelmi skála a saját önérzetükön kívül nem sok irányba terjed…

Egy anya a legszebb szeretet forrása, a legnemesebb nevelést csak ő tudja adni. Sajnálom barátaim, nektek ebből igen kevés jutott. Fogadjátok mély szánalmam és imáim! Remélem a sok kötelékben, amit idővel el-eltéptek majdcsak megtaláljátok a hiányzó szeretetelemet, és egészséges felnőttek lesztek.

Mindannyian magunkkal visszük fájdalmainkat a kapcsolatinkba, de egy darabig igyekszünk őket elrejteni, vagy legalábbis elhinni, hogy a jelenlegi szerető majd képes feledtetni ezt a mázsás tehert és újraértelmezi az egész világot.

Túl sokszor hittem ezt, és csak odáig jutottam, hogy a magamon kívül a mások gyengeségeit is én cipeltem.

Ha már soha sem hagytatok szóhoz jutni, engedjétek meg, hogy elbocsássalak titeket. Azt hiszem, soha sem tudtátok, hogy mi él bennem és mi az, ami igazán boldoggá tenne. Félek, nem is érdekelt titeket soha, hogy mi lehet a titkom, vagy lelkileg milyen ember vagyok legbelül.

Szabadon élni muszáj, elvenni az életből a saját részünket, de egészen addig, míg a másik szívét nem törjük millió darabra.

Kenny, Kalmár… tietek ez a pár sor. Nem nevelési célzattal, azt majd anyátoktól megkapjátok. Nem akartam nagyokat írni. (Sajnos) hatottatok az életemre, hozzátettetek vagy éppen elvettetek az épülő énemből. Már nem szégyellem ezt megvallani… sőt, jó érzés tudni, hogy én –ellentétben veletek-, változom és mindig a lehető legjobb és legtisztább utat járom az általatok oly kiválóan ismert életben…

Ölel,

D.

Elbocsátó, szép üzenet...

 Töredéket akartam írni, de levéllé formálódott időközben bennem. Még soha nem írtam neked levelet. Féltem, kinevetnél vagy nem is értenéd, mit akarnak a nagy és félelmetes érzéseim. Nem magyarázkodom, csak olvasd…

Neked könnyű írni, hisz mindketten a legmagasabb és legegyetemesebb Teremtőben hiszünk, mindkettőnket ez a gondolkodás határoz meg. Együtt ültünk a reggeli, forrongó napsütésben és hallgattuk a léleknek szóló leckét. Mikor arról beszéltek, hogy az önimádat és gazdagság pusztít, csak gunyoros mosolyra húztam a számat, és rád gondoltam. Aztán hirtelen belém vágott a nagy misszió, hogy megmenthetlek… a szeretetemmel, ami a hitem alapja, téged is meggyógyíthatlak. Ott ültél mellettem, még máig ott ülsz a padsorokban, de képtelen vagy igazán hinni… mert nem szeretsz és nem remélsz…

Minden erőmet a megbocsátásba összpontosítottam és kiöltem az összes gyűlöletet, haragot magamból. Majdnem elveszítettem a józan eszem és a kőkemény hitem, mert összetörted a szívem. De belekapaszkodtam abba az erőbe, ami mindig megtartott melletted… és ez az erő tért most vissza belém, miután leomlott az összes védőfal, amit a harag tartott egyben. A csupasz szeretet… ami még mindig él… igen. Megmagyarázhatatlan és felfoghatatlan, hogy a sok gonoszság, bántás és félelem csapása után hogyan doboghat még a szívem… és ebben a szívnek az egyik zugában még ott élsz…

Minden szálat erőszakosan vágtunk ketté, mikor véget ért a hivatalos „fennállásunk”… de egy még mindig szorosan közel hoz minket. Olyannyira, hogy látom villanó szemed, és hallom sóhajtásod… még mindig szorongatod a kezem, és puszta vágyaktól és szükségletektől vezérelve kapaszkodsz belém… nekem pedig felvillan a szívem, mert azt hiszem, tényleg szükséged van rám.

Bármennyire is erősnek és függetlennek akarok látszani, de vannak érzések a szívemben irántad… megpróbáltam őket megfojtani, de csak egyre hangosabban kezdtek dörömbölni.

Nincs értelme ennek a levélnek és az érzéseimnek sem. Egy antihőst nem lehet szeretni… de mindig kísértettem a lehetetlent, egészen addig mígnem a vadul tiltakozó racionális sejtjeim végül megmentettek a teljes pusztulástól…

G.

TAKARODJ AZ ÉLETEMBŐL! ***

Ősi kincs

Valaki, aki ugyanúgy érez, mint én. Aki hasonlóképpen rögös, fájdalmas úton gyalogol a felnőtté válás felé.
Neked üzenem, hogy pontosan ugyanúgy érzek, mint te. Veled vagyok, mindig is ott voltam, még ha hirtelen nagyon messze taszított minket a valóság. Azt hiszem jó tudni, hogy nem vagyunk egyedül... jó tudni, hogy valaki mindig ott lesz, hogy eljöjjön megnézni egy művészfilmet, vagy hogy tomboljon egy koncerten.
Néha átértékeljük az életünket csak úgy, a nagy szenvedések kellős közepén, s eme tallózás közben felbecsülhetetlen, ősi kincseket találunk, amikre hirtelen minden erőnkkel vigyázni akarunk...

Egy hűséges barátnak, reagálásként egy posztra, amiben megláttam a csalódásaink keserédes, egyedi mivoltát... :)
http://engicrazydreamworld.blogspot.hu/2013/11/hallom-ugyan-hogy-mond-valamit-de.html#comment-form

Tapasztalat

Mindannyiunk visz magával valakit a szívében. Különösen a férfiak… ha nem is egy nőt, akkor az anyjuk létező vagy épp elhomályosult képét.

Kedvesen mosolyog, érdeklődő pillantást vet rám. Kicsit izgatottabban igazítja meg a haját, majd mond valami vicceset, amin mindketten elpirulva kacagunk. Úgy gondolom, én is megmutatom sziporkázóan humoros oldalam, ezért kicsit felcifrázom a mondataim. Meglepődöm. Őszintén nevet. Tekintetével követ… engem is vonz ismeretlen lénye.

Hamarosan vége a könnyed, vicces óráknak. Vége szakad az embertömegben eltöltött pár személyes percnek. Azt érzem, közel kerültem valakihez, habár csak pár szót váltottam vele. Megint meglepődöm. Képes vagyok még elsőre naivan vonzódni megint valakihez? Igen, határozottan. Még percekig élénken nevetgélek, hadarok, remélek…

Aztán visszalök a hirtelen felismerés a valóság szürke börtönébe. Persze, hogy foglalt az úriember… pici puffanás, halk törés, mély levegő és minden megy tovább. Igazán jelentéktelen és bagatell esemény ez két év kudarcához képest.

                                                                                        

S ezért hiszem azt, hogy hordozunk valakit, valakiket a szívünkben, akik lehorgonyoztak bennünk, habár már eveznénk tovább.

Valaki igenis vágyik már arra a bizonyos biztonságra, amit egy érdekes és kedves nő adhat hosszútávon. Talán már meg is találta, csak fél kitárni a szívét, ezért örül, hogy a nő mással van…

Valaki még gyerek, és mindent akar egyszerre, nem elég nagy a hely a bensőjében, hogy beférjen mindenki…

S ott a legfeltűnőbb és a legmagányosabb, akinek édesanya kép hiányában az űr hidege lebeg szívében…

Valaki menne is és maradna is. Nem hazudok, velem is volt már ilyen… tévesztettem meg én is embereket, előfordul… Most már tudom, hogy akkor engedtem szabad utat a bennem horgonyzó „szeretőnek”… akkor fogadtam el, hogy menni akar, és ki kell tárnom a kaput, hogy kijuthasson és tovább élhessünk.

S azt is tudom, hogy valaki csak egy pár lélegzetvételre vágyik, habár megtalálta szíve útját és nem térne le róla…

De van különleges eset is, mikor kiürítjük a szívünket, hogy még tisztábban tudjunk gondolkodni. Van, hogy az álmok uralnak mindent és a jövő az igazi úr. Aki menekül, az mindent hátrahagy lezáratlanul… én inkább kizárom azt, ami fájdalmat okozott, és egyszerűen csak elmegyek.

G.

SORS DE MA VIE!

Ideje távozni. Viszlát kedves szerelem, fájdalom, megbocsátás, türelem és gyűlölet! Mindannyian elfértetek ebben a kisvárosban... mindig gondoskodtatok róla, hogy ne feledjelek titeket. Azt hiszem ideje tovább lépni és elhagyni MINDENT, ami ideköt. 
A gyermeket, aki naivan követett egy szellemet évekig.
A lányt, aki rögtön szerelembe zuhant, és vakon vergődött a gödörben.
És végül a fiatal nőt, aki végtelen szeretetével halhatatlannak hitte a szívét... 

Itt hagyok emlékbe mindent Nektek, kik ezt mind végigélhettétek. Véssétek szívetekbe ezeket a foszlányokat, mert örökre megszűnnek létezni mostantól...
Az új korszak kezdetét vette.

G.

Üzenet K.D.T.-től

"Ohh, mily különös fordulatnak nézünk elébe, mikor újra működésbe jön egy olyan gépezet, ami már rég nem dolgozik. Először furcsán éreztem magam, hogy ujjaim megint koptatják a billentyűzetet, miközben egy újabb virtuális elmefuttatás születik, de aztán rájöttem hogy ez még mindig nem nehéz. Igazából elolvastam mindent, amit úgy véltem hogy el kell, és szembesültem a valósággal, amit rég nem veszek figyelembe, de még mindig nem értem a logikai menetét. Tudom, kiderültek dolgok, amiknek nem kellett volna, napvilágot látott pár olyan gondolat, ami jobb lett volna ha nem teszi, de megtörtént. Változtatni nem tudunk rajta, eltörölni nem tudjuk, szóval jobb ha együtt élünk vele. Tudom hogy néha Te is visszanézel ide, tudom hogy a múlt gondolataiban tengődsz, és azt is hogy most körül-belül annyira vagy boldog, mint én karácsonykor. Mélyre tudnék szúrni ha szeretnék, de nem látom értelmét, és ha picit végig gondolod, nem tüntettem el magam teljesen. De ahogy látom, erre már rájöttél.Na de honnan a cím.?"


Ez az üzenet ért ma engem utol az internet végtelenségében. Itt az oly régen áhított válaszom. Zavaros, kétértelmű és egy csipetnyit gonosz.
Kár reménykedni az őszinteségben... 
Mélyre tudsz szúrni? Ej... nem illik belerúgni a földön fekvőbe... itt nem maradt talaj, amibe beleszúrhatnád a bosszúd tőrét...

A light that never comes

Ez már biztos a Pokol egyik kulturált, megtévesztő bugyra. Villognak rám az unalmas tekintetek, a sok egyforma, amorf lény a fülembe mormolja szürke mondatait.

Sikerült visszautaznom a múltba, és megtalálnom lényem egyik alapvető részét. Megint ismerős a tükörből visszatekintő arc. A szemében megbújnak a nagy álmok, a hihetetlen elvágyódás és egy eltitkolt vágy. Valami nagyon mélyen gyökeredzik bennem, amit mégsem sikerült elengedni teljesen. Persze, ezzel már szembesültem, teljesen őszinte voltam magammal, blablabla…

 Az ismerős a tükörben egy gondosan összepakolt, ősrégi csomagot cipel. Ebben a csomagban ott nyugszik összegyűrve a rengeteg kétely, és csalódás a „barátok” iránt… sok-sok be nem teljesült élmény, amit a „barátoktól” remélt…

Ott van még a meg nem értettség mázsás súlya… és ott van az a bizonyos személy, aki most már harmadmagával kerget engem éjjel-nappal…

Ismersz valóban? Belém látsz? Akkor merj szembenézni a katasztrófával, amit elindítasz bennem, ami után mégis más lesz az életem és sikerült megváltoznom…

Nem kell tőled semmi… de mégis mindent elvennék, hogy csak az enyém legyen. Te magad vagy a lehetetlen, ami még mindig pusztítóan képes vonzani… mondd, tudsz róla? Direkt csinálod? Tényleg nincsenek hátsó szándékaid…? Remélem, csak én vagyok a paranoriás…

G.

U.I.: Szűk és émelyítő lett a környezet, amiben felnőttem. Mindenki halálbiztos önbizalommal uralkodik a nevetséges népszerűségi skála tetején. Nők, akik máris komolyan tekintenek a jövőben és nem létezik számukra csalódás. Szerencsések.

Ab ovo gemino

A szakadék legaljából pillantok fel az égre. Megérkeztem. Évek óta tartó „utazásom” végéhez érkeztem… ideje vallomást tennem, és megtisztelni magam, és a hozzám legközelebb álló embereket azzal, hogy őszinte leszek. Nem takargatom többé a sebeim, és nem söpröm be a nevető felszín alá a rengeteg keserűséget. Felnőttem ahhoz, hogy szembenézzek mindazzal, amit még nem zártam le… és a tekintetem végre előre szegezzem, és hagyjam elaludni a múltat…

Az egész talán ott kezdődött, amikor négy éve elkapott valami megmagyarázhatatlan szerelem-láz, ami ragaszkodásba, majd függőségbe fordult át. A társadalom és egyéb külső nyomások hatására elhittem, hogy kötelező minél hamarabb átélni minden párkapcsolathoz kötődő élményt. 15 évesen az embernek nem megy ez olyan könnyen… és ezért összetörtem egy nagyszerű ember szívét, aki aztán máig az egyik legmeghatározóbb ember lett az életemben. Kellemetlen érzés fog el, hogy ez be kell vallanom, de pont ez a lényege ennek a pár sornak… a tiszta őszinteség. Igen, ő még máig számít. Ő a kontroll, a tükröm és az ember, aki a legjobban ismer. Kínosan pontosan ismeri a bennem lakó fájdalmat, az eltitkolt vágyakat, az összetört álmokat és az összetört szívet is, mégsem hagyott soha igazán szóhoz jutni... Ő az, akinek én viszont soha nem lehettem eléggé meghatározó az életében… nem lehetettem az a nő, aki majd értelmet ad a „boldogság” fogalmának. Mikor előtte állok máig az a 15 éves kislány vagyok, aki még mindig ugyanott tart. Görcsösen ragaszkodik a remény, szeretet és kitartás egyvelegéhez… lehetett volna az egyetlen és az igazi, mégis ő miatta kellett megtanulnom, hogy milyen az, amikor egyszerűen csak nem szeretnek viszont… ugyanezt elkövette ellenem még 2 másik férfi… habár őket megpróbáltam az erkölcsi fölény segítségével lerázni, ez mégsem ilyen egyszerű…

Egyszerűen csak túl „komolyak” az érzéseim, és nincs olyan férfi, akinek lenne bátorsága viszonozni ezt.

Arra volt jó az elmúlt négy év tapasztalata, hogy pontosan megtudtam, milyen apró jelekre kell felfigyelni, mikor kapcsolatot alakítasz ki valakivel… nyitott szemmel, és sajnos enyhe gyanakvással kell a másik felé fordulni, és kitapintani, mit is vár el az élettől… és mennyire képes feláldozni a szívét a másikért.

A várost, a valóságot, a világot, amiben most élek szeretném magam mögött tudni. Minden egyes embert itt hagyni, és messzire jutni innen. Nekem is vannak álmaim, én sem félek nagyot mondani, és én is elhiszem, hogy valóra válhatnak. Csak én már kicsit reálisabban gondolkodom, és átlépem a fizikai határokat… nekem nem elég beköltözni a fővárosba, vagy összeköltözni a barátaimmal… én utazni akarok, és meglátni azt, milyenek az igazi emberek, milyen a világ ezen a kisvároson kívül…

G.

Felemás

Előszó

(Ígéret)

Nem véletlen az alcím. Az előszóba belerejtek magam számára némi ösztönzést, és a barátaimnak szánt ígéretet. Azokhoz az emberekhez szólok most, akik észrevették a bennem lakó ismeretlen forgatagot és figyelmeztettek, hogy szépen lassan felfalja a valódi énemet.

Ők és az életem inspirálták ezt a történetet. Minden egyes apró részletet el akarom mesélni ennek a korszaknak… ebben segítségemre lesz egy lány, akinek a naiv, gyermeki, reménnyel és szeretettel teli világa megroppan egyszer csak. Ezt teszi vele ellenhős, aki egy vonzó tekintetű férfi lesz, gyenge lélekkel és megnyerő személyiséggel. S ott lesz még a hős is. Egy igaz barát, egy szerethető őrült, aki látszólag hozzájárult főszereplőnk katasztrófájához, mégis ő menti meg a teljes pusztulástól.

Látható lesz a beszűkült világ, a kisvárosom, ahol felnőttem, amit megmérgezett a sok csalódás. Aztán ott vannak a barátok, akik néhol görbe tükröt kapnak, a saját szememen keresztül elemzem ki őket.

S végül a jövő, az álmok, amit tényleg a művészi határtalanság vázol majd fel… ebbe vegyül bele majd némi kritika a nagyvilág iránt…

Olvassátok hát az életem, a regényem, amiben ott lakik minden reményem, szeretetem és álmom. Hallgattam rátok, és meggyógyítottam önmagam a puszta szavak erejével…

Meg fogjátok látni, hogyan néz ki az eszményi énetek, hogyan éltek az én még mindig nagyon szerető szívemben.

Szeretettel,

G.

Régről

Nem. Nem lehet ő a megmentőm. Az életnek nem lehetnek ennyire nevetséges fintorai. Nem hihetem el még egyszer, hogy majd egy külső erő segítségével leszek képes továbblépni… azért, mert valaki kirángat, újra tőrbe csal…

Erről az emberről már régen elmélkedtem. Olyan régóta van benne az életemben, hogy kezdem elhinni, valami rendkívüli jelentőséget hordozhat magában. Az ilyesmi nem feltétlen szerelem, annál több. Egy barát, egy kontroll, aki akkor jelenik meg, amikor már nem ismerem fel magam a tükörben, és amikor már összegyűlnek a kudarcaim.

Ha arra kell gondolnom, hogy a világban nincsenek véletlenek, vagy mindenki okkal lép be az életünkbe, akkor őmiatta elfogadom ezt. Ez a mondás nem érvényes a félresikerült kapcsolataimra és a hamis barátokra. Ez mindig csak egy-két emberre érdemes, akik mindig jótékonyan forgatják fel az életünket, értelmet adva a valóságba vetett hitünknek.

Mikor már pont úgy érzenék, hogy egy kellemes, romantikus filmben vagyok, közbeszól a tapasztalatok józansága. Itt nincs folytatás, a végzet nem munkálkodik köztünk. A meseszerű mozzanatok csak a véletlen kegyetlen játékszerei…

G. 

Tűz

Most már tudom milyen. Most már biztos a szakadék legalján haldoklom. Most már tudom milyen felnőni… legalábbis érzelmi értelemben.

Ha felnövök majd tényleg teljesen, az összes álmom maghal és kompromisszum készen vívom a csatáimat a valósággal.

Akkor fáj igazán, mikor már fizikálisan is szenvedünk. Ez mind a folyamat része… zokogva görnyedni és próbálni eltolni magunktól a megemészthetetlen keserűséget…

~

Erre nem lehet megedződni. Sőt… az én szívem mindig csak jobban szeret és egyre kegyetlenebbül boncolják fel darabjaira. Kilopják belőle az összes jót és hamis boldogságokkal tömik meg… s végül megroppan a sok hazugságban…

~

Ez ismeretlen… fura… soha nem találkoztam még vele. Ha belenézek a tükörbe idegent látok. Tudom, hogy ez a bennem éledező sötétség alakítja át szemem, arcom. Beleköltözik minden remény-sejtembe és elpusztítja őket. Gomolyogva éleszti fel a szunnyadó vágyakat, és szívemen és józanságomon túllépve hozza a pusztító döntéseket… hamis szálakkal odaköt egy szörnyeteghez. Ez a szörnyeteg pedig ajkaimhoz nyomja száját, a falhoz nyom, és megfoszt a büszkeségemtől, amelybe beleöltöztem. Megába szív, testébe fogad, s kaján mélybarna tekintettel mosolyog rám.

Végül elenged, eltaszít… s én rajtam megint ugyanaz a velőkig hatoló fájdalomhullám csap át.

Az életet nem szokás tanítani az iskolában. Csak azt, hogyan ne éljünk, vagy miért ne drogozzunk. Ma megtanultam egy nagyon fontos leckét. A filmek hazudnak… nem csak a romantikus, boldog szerelmes történetek, de a vígjátékok is.

Nincs barátság szerelem után, ezt eddig is tudtuk. Ezért ezt nem lehetetlen „barátságot” nem lehet feljavítani vagy érdekesebbé tenni „extrákkal”. Itt nem csak sérülhet valaki, de bele is pusztulhat a vágy megállíthatatlan hajszolásába. Aki idejut, az szégyenletesen elbukott és összetört szívének a darabjait próbálja összeragasztani a másikból megmaradt emlékek segítségével. Az ilyesmi nem végződik boldogan… ez a valóság egyik legsúlyosabb csapdája. Pontosan tudom, mi hasít végig az emberen, egészen a szíve vonaláig…

Meg akarom törni az átkot. Végleg elszakadni… ennyi a megoldás két éve tartó érzelmi kudarcaimra. A gyógyírt csak mi adhatjuk meg a szívünknek… nem pedig az „extrák”… azok csak forró emlékképeket hagynak bennünk égő tekintetről, és finom érintésekről…

Meg akarom törni az átkot. Felrepülni a magam által teremtett érzelmi szakadékból. Már csak pár hónap van hátra és végre minden megváltozik…

G.

Próba-cseresznye

"A világ botrány... holnap mégis élni kell..."

Még valami

„Keresem magam az őszben… az ezerszínű, szomorú őszben. Az esős napok és a fáradt, meleg napsugarak váltakozásában… a földet beterítő levéltakaróban.

Elbújtam ebben az évszakban. Olyannyira elvesztem, hogy aki most rám néz, már nem látja a szemem mögött ülő lelket. Formálom magam, de közben elveszítem az éles kontúrjaimat… színes kavalkádként kezdek lebegni, végül pedig mint egy fura álom után, nagyra tárom a szemem.”

Vannak olyan emberek, akik kifejezetten több „réteggel” rendelkeznek. Személyiségüket egy másik személyiségbe bújtatják, hogy megnyerhessék maguknak a világot, vagy egy szívet, testtel. Később levetik a társadalmi konvenciókba illő arcot, és határok nélkül uralkodni kezdenek. Tanultam sok mindent egy ilyen embertől… nem adja oda csak úgy a szívét, soha nem kapcsolja ki az agy kontrollját. Mindig tudja, mi a célja és bármi áron eljut oda. Amolyan machiavellista hős, csak kicsit szerényebb formában, de nagy örökséggel.

Beleszeretni egy ellenhősbe nemes és különleges feladat. Életre szóló lecke és el nem múló vágy születik az ilyen történetből… ezután fénytelennek tűnnek a nagy remények és a boldog szerelem képe. Eltűnik a mese és felnőttes bátorsággal szinte köteles az összetört szív belevetni magát az „életbe”.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kell semmi a múltból. S ez nekem nagyon jól megy, ezért azt hiszem jótékonyan érdemes lenne folytatni. Csak a magam védelme miatt… A szívnek van egy apró pontja, ami puszta önvédelmében egyszercsak kikapcsol. Nem szűnik meg szeretni, ugyanúgy remél még, csak távolra helyezi az idilli képet.

Apró érzelemszálainkat nem tudjuk rögtön teljesen elvágni… hiába a sok-sok racionális, okos szó és egy diszfunkcionális kapcsolat, ami szemlélteti a lehetetlent… azt hiszem a szívem még dobog. Lassan, megfontoltan, jövőkép nélkül ugyan, de valamilyen vágy által vezérelve…

Drowning

Megnémultam. Belémtörtek a szavak, a vallomások... a szárnyaló szeretet most némán ül börtönében. 
Nem jobb. Nem könnyebb... ne kérdezzetek, nem segít. 

A kimondhatatlan érzések felejthetetlen fájdalmakká alakulnak át, mikor összetörik a szív...

Levéltöredék

„Minek nevezzelek? Hazug? Gyáva? Gyilkos? Nem merted feltárni a benned lakó sötétséget… nem volt elég erőd tisztességesen elszakadni… megölted a bennem élő összes reményt. Ez a három dolog, amiről írhatnék most neked, és hogy ezek mennyire összetörtek…

Nem tudtam neked sohasem levelet írni, még most sem megy. Ez volt az én adekvát önkifejezési formám, ha valakihez mély szavakat akartam intézni, nálad mégsem működött ez a képességem. Soha sem féltem, hogy majd kinevetnek vagy a szemét tetején landol a pár sorom, nálad sem ez a helyzet. Félek nem értenéd, mit akarok mondani pontosan… s félek a saját érzéseimtől is.

A gyűlölet és a harag gomolygó felhőin túl érzések laknak. Ez a legborzasztóbb bennem. A bántásaid, a gonosz vicceid mindig megbocsájtást nyertek nálam. De most, nem akarsz már semmit sem helyrehozni, hisz nem tartozol semmivel. Az összes fájdalom tehát szabadon teng és bömböl bennem. Mind-mind megbocsájtásra és feledésre várnak… előkerülnek a régi sérelmek és a tehetetlenség szülte néma harcok is…

Összetörtél és meggyaláztál. Fogtad még a kezem, mikor menekültél, és húztál magad után a koszos porban. Kihasználtad a szerető lelket. A nő nem olyan érték, amely idővel megkopik és bármikor lecserélhető látszólagosan többnek és drágábbnak tűnő dolgokra…

Hogy mi kell mégis neked belőled? A pénzed? A hajód? A kedves kis lakásod? Vagy az igéző barna tekinteted? Nem tudom már én sem. Minden kellett, aztán már csak egy kedves pillantással is beértem volna. Nekem nincs már erőm a bosszúra, s már elégtétel sem kell. Az önsajnálat szétmarcangolta a maradék reményt és hitet…

S ha már nem tudlak gyűlölni, akkor végre megfordulhat az életem folyása. Akkor lehetek majd boldog és kiegyensúlyozott… de addig is minden egyes apró felébredő érzést meg kell gyilkolnom… hogy tovább élhessek…”

Kalmárszív

Egyszercsak azon kaptam magam, hogy bűvöl a kék tekintet. Kedves mosoly mögé rejti az érdeklődését, már sejtem, mit akarhat. Túl kedves, túl szolid…

Azt hiszem írok neki pár sort, túlzottan vonz az egész lénye, mióta megláttam. Vajon meddig hajlandó elmenni?

Nem találkoztam még hasonlóval. Miért ilyen titokzatos? S mégis túl őszinte… könnyedén elhitte a jó oldalamról felvázolt meséket. Nyitott a szíve, érzelmes. Vicces és nagyon nőies. Látnom kellett megint. Beültettem a kocsimba, és megtanítottam neki azt, amit jelenlegi élete egyik nagy céljának tekintett. Egész ügyesen kanyargott a hótól fehérre festett úton. Átvettem a kormányt aztán és megmutattam, mit is tud egy igazi oktató. Szemében nem láttam félelmet, csak gyermeki módon élvezte a kanyargást. Lényéből megfoghatatlan különlegesség áradt… megint csak olyan nagyon vonzott…

Beengedtem az életembe. Akartam látni őt minden héten, képes voltam félretenni a tanulmányaim is, talán egyszer az életemben egy nő került az első helyre. Mindketten fellobbantunk, sokszor forrtunk egybe a közös szenvedélyben. Kimondtam neki. Ő válaszolt, ő is engem. Nem akart belőlem cifra vallomásokat kicsikarni, csendesen fejezte ki szeretetét. Azt hiszem akkoriban éreztem valamit… kellett az életembe ez.

Még beljebb hívtam, elvittem hajózni. Mikor csendesen kémlelte a tavat és koncentrált kemény utasításaimra, néha megfigyeltem a tekintetét. Szerette ezt a világot, nagyon jól illett bele. Nem hagyta el a száját panaszkodó szó.

Éreztem rajta, hogy az érzelmei felülkerekednek. Megpróbáltam ezeket visszaszorítani benne. Csak miatta tettem, nem akartam, hogy beleélje magát ebbe az egészbe… nekem ez csak egy nyár, sok nő volt, aki szintén értékelte volna ezt az életstílust, ezt a kalandot. Nem értem be eggyel, kíváncsi voltam mások reakciójára is, mennyi mindent adnának cserébe egy vitorláshajós túráért?

De ő továbbra is csak szeretni tudott. Fojtogatni kezdett a jószándékba öltöztetett közeledése. Kezdtem elfordulni tőle, egyre keményebben vertem vissza a kedves „támadásokat”… valamit tennem kellett. Anyám helyébe akart lépni talán a gondoskodásával, de nem, erre egyáltalán nem volt szükségem.

Később már kifakult vakító kék tekintete. A boldogtalanság árnyéka szállt rá. Nagyon óvatos, tapintatos lett. Folyton csak teret akart hagyni nekem, meg akarta, hogy sokat gondolkodjak, hátha rájövök, miért változtam meg... Mégis a teste a rabom maradt, úgy, ahogyan egyetlen mozdulata felkeltette bennem a vágyat.

Gyáva vagyok, tudom jól, nem félek bevallani. Nem kell nekem egy elkötelezett kapcsolat hívének lennem, nem is értem, miért kötök ki folyton itt. Miért talál meg ez forma? Miért vannak olyan nők, akik hajlandóak megmaradni mellettem? Ő túl kedves és rendes volt hozzám mindig is. Képtelen voltam megválni tőle, habár már irtóztam a szavaitól. Minek maradt mellettem, mikor már boldogtalanok voltunk? Honnan képes annyi érvet felsorakoztatni mellettünk? Azt mondta, szeret. Én ehhez fiatal vagyok, a szerelmet nem értelmezem már. A féltékenység is csak gyengít… nincs szükség még erre. Apa is megmondta… ő bátrabb volt, neki sikerült egyszerre több lánnyal is járnia. Bárcsak én is meg tudnám csinálni ezt! Ki kell még próbálnom ezt is…

Most pedig nem hagy békén. Ki akarja velem mondatni a végét. Nem megy… nem tudok még elszakadni, ő sem. Pedig annyira elegem van már… csak hátráltat, korlátozza a szabadságom… szokatlan módon próbálom halálából visszahívni a lángot, hadd lobbantsa fel megint az életem, de nem megy. Nekem ez nem megy.

Kimondom. Ő nyersen, színlelt büszkeséggel arra kér, hogy ne keressem, soha többé nem akar látni. Fura érzés jár át… űrt kap a szívem. Kellemetlenül kezdem érezni magam… kis szégyen is vegyül bele… fájni kezd. Elveszítettem őt, aki őszintén, feltétel nélkül szeretett, s soha nem bántott meg. Én sokszor bántottam, de elviselte. Őrült volt… most pedig én válok lassan azzá… siratom…

L'avenir

A sajgó szív szenvedéseit egy gyógyszer enyhíti. Kis adagokban kellő időközönként némi jövőt kell bevenni. Különböző formában, közelit s távolit felhasználni a teljes gyógyulás érdekében. Segédanyag az idő. Ezt folyamatosan alkalmazni kell, persze az sem árt, ha lappang az emberben egy nagy adag hit. Ez egyfajta örökké velünk élő, kiirthatatlan, pozitív baktérium.

Platón szerint az ember beleláthat az ideák világába, ha szerelmes. Csak akkor lesz egyedüli lehetősége földi élete keretein belül meglátni az ideális szépséget. Azt hiszem sokáig élvezhettem a végtelen gyönyörűséget. Megadatott, hogy megtaláltam a megfelelő férfit… a megfelelő hivatással, gondolkodással és jellemmel. Ideális volt az életem. Miközben megismertem ezernyi új és nagyszerűnek tűnő dolgot, közben megtaláltam a szívem otthonát is. Berendezkedhettem egy erőt adó kapcsolatba, ami biztonságosan hétről-hétre hozta a kellemes kikapcsolódás érzését.

Aztán hirtelen letaszították a lelkem az ideák világából, s a földön landoltam. Az ideális férfi bensője legsötétebbét tárta fel, miközben a gyávaság omladozó kőfala mögé rejtezett el. Ideáimtól megfosztva, magamra erőltetett racionalitással álltam kétségbeesetten a nagy, fényűző világa közepén. Képes voltam eldobni az érzéseim is, kikapcsolni a ragaszkodás kiírhatatlan vágyát.

Végül a kétélű tőr megsebezett mindkettőnket…

Mikor először összetörték a szívem úgy igazán, elhatároztam, hogy felépítem magam, a saját személyiségem erős kastélyát. Belekapaszkodom a titokzatos, nevető jövőbe és a totális ismeretlenséget választom. Ez egy örök támasz, a barátok és a család mellett. Az összetört szív szilánkjai nem érnek el a biztos tervekig. Aki látszólag mindent elvesztett, annak végtelen lehetőségei vannak az életben. Utazhat úgy, hogy nehéz horgonyát nem kell mélyre eresztenie…

A fiatalság sok mindenre ellenszer, és magyarázat a viselkedéseinkre is… én nem használom érvként ezt, én felhasználom a korszakot… ez az ideális férfi és köztem a jelentős különbség. Nekem soha nem kell félnem az érzéseimtől, mert tudom, milyen családban élni és igazi szeretetet, szerelmet érezni. Aki képes beengedni ezt a lelkébe, és bátor eléggé hogy meg is élje, annak már nem lehet igazán rossz sorsa…

Drága Bettim, ez a pár sor részben köszönet neked a rengeteg támogatásért, amit adsz és hódolat hihetetlen képességedhez: a remény örökké tartó megőrzéséhez…

G.

Kalmárszerelem

Búcsúzom… a legnehezebb szavakba önthető pillanat, főleg ha szúr a szilánkos szív.

Nem csak a szívem helyén fáj… az egész testem sajog. Mardos a hiányérzet és a tehetetlenség… vége van. Vége… végleg.

Kifejezhetetlen a fájdalomhullám önt el. Kergeti egymást a düh és a keserűség. Jobb gyűlölni valakit és haragudni rá a hibái miatt, így sokkal könnyebb… de ez nem tart sokáig… utána elemi erővel tör rám a jó emlékek hada, és a gondolat, hogy valaki más tölti be a szerepem egy bizonyos részét…

Nem tudom elhinni, hogy valóban megbántott… eldobott… összetörte a szívem. Szeretem, ezért még patetikusak, keserűek a szavaim, és ezért él még bennem a remény. Kiolthatatlanul lobog, még a könnyek sem oltják el. Azon kapom magam, hogy elkezdek félni… mi lesz ha nem leszek képes továbblépni? Ha itt ragadok és reménytelenül szeretek? Ez nem történhet meg. Nem térhetek vissza ahhoz az énemhez, aki sodródott és egy méltatlan ember iránt táplált érzéseket…

Alig van erőm leírni a szavakat…

De a paradoxon tovább él. Nem is tudom, hogyan van annyi erőm, hogy kiegyensúlyozott, érinthetetlen arcot mutassak az embereknek.

Ez most egész más, mint egy évvel ezelőtt. Itt nem a férfi szerepének üresen maradása a fájdalmas, hanem maga a személy hiánya őröl fel…

Sokáig azt hittem, hogy pont őt keresem. Sokáig láthatatlannak tekintettem hibáit… odaadtam a szívemet és megint csak reméltem és szerettem. Egyszerre csak minden megváltozott… megláttam a benne lakó sötétséget, ami felemésztett mindkettőnket. Nem tudtam elszakadni tőle, és ő sem tőlem. Fogta az utolsó percig a kezem, én pedig a végén már arra buzdítottam, hogy lépjen, mert megfulladunk mindketten… Életem legnehezebb próbatétele volt.

Az a jó abban, ha az ember ezt leírhatja, hogy minden fájdalmát kínos pontossággal ábrázolhatja, hogy aztán elhihesse, majd csak jobb lesz…

U.I.: Egy Kalmárt, Téged szeretni nagy és nemes feladat. Miközben szerettelek, megint felfedezhettem magamban egy újabb részt. Bátor, erős és talpraesett ez a rész… azt vallom, hogy minden férfitől, akit szeretek, „kapok” valami útravalót.

Mélyen bennem éltél, a részemmé váltál, ezért is nehéz elszakadnom. Lényünkből egy darab közössé vált, és ott élt a másikban… nem baj, hogy nem voltunk egyformák, én odaadtam a saját szívem a tied helyére is… Nem kellett semmi cserébe, boldog lettem volna melletted minden anyagias szórakozás nélkül is. Most pedig 8 hónap szépségeit kell eltemetnem magamban. Nem keresem a hibáinkat, mert nincsenek. Túl korán találkoztunk. Nincs erőm elhinni, hogy látlak még valaha, csókollak még valaha… de a szívem mégis kegyetlenül gondolja újra ezeket a képsorokat. Menthetetlen és vágyakozó…

Ideje elengedni egy tökéletesnek hitt eszményt…

Viszlát, szerelmem!

Geisterfahrer.

Üdvözlet a Pokolban

Eljött ez a perc is. Visszatért az Ördög... s elvitte azt, ami megilleti őt. A lelkem. S ezáltal elpusztította a maradék reményemet is a földön... szilánkos szívem, immár az égető tűzben hamvad el, egy sötét bugyorban, hangos és delejes kacaj kíséretében...

Szünet

Azon kapta magát, hogy a független, erős része élvezi a szerelem-szünetet. Töltekezik, nyitott szemmel jár a világban és közben megtalálja szépen önmagát.

Aztán hirtelen rádöbbent a borzasztó, szinte olykor-olykor nyomasztó paradoxonra, amiben élt. Mindenki látta a széles mosolyt, a kedves jellemet, amiben soha nem szűnő remény égett. Most pedig folyton kiesik kezéből a tompa kés, amellyel készül elvágni a kiégett, de szoros köteléket.

Ne kérdezzetek már annyit! Úgyis csak cifra és megnyugtató hazugságokkal fog titeket is elringatni... úgy, ahogyan önmagát is.

Megfogadta, hogy soha többé nem ír levelet, csak a racionális szavak erejében bízik már. Mégis mélyen reménykedik, hogy segélykiáltásai célt érnek. Őszinte, férfias választ kap reszkető kérdéseire… majd pedig odafordulhat a gyógyító jövőhöz…

Miért marad még? A forró, vízen töltött nyár miatt, ami örök emlékké formálódott lelkében. Aztán a lusta, szerelmes reggelek messze a valóságtól… s végül egy megfoghatatlan, érdekes jellem bíztatja maradásra… maga sem tudja, mi a jó ebben a kemény, férfias személyiségben, mégis ragaszkodik. Csak ragaszkodik…

Lássátok a kiegyensúlyozott, nőies mosollyal ellátott arcot. De ne kérdezzetek, és még véletlenül se nézzetek mögé! Azt hiszem, ő sem tudja pontosan mekkora a pusztítás, amely ott végbement… illetve, hogy a szív hány ezer szilánkra tört…

Ne foglalkozzatok a jelen devalválódásával most… ő sem ezt teszi. Inkább remél, ahogyan szokott… aztán meghal, ahogy szokott…

Geisterfahrer.

A halott

Weöres Sándor: A halott

Volt két szemem, volt édes párom,

két szememben fürdött az édes párom.

Volt két fülem, volt édes párom,

két fülemben dongott az édes párom.

Volt két kezem, volt édes párom,

kezem közé dermedt, egyszál virágom.

Volt egy világ, lett íme három:
a "nem tudom", "nem érzem", "nem kívánom".

Sokféle volt... egynek se látom,

záporként zuhog a színtelen álom.

Mennyit sírtam! volt édes párom!

Ki érti, miért folyatják jajgatásom?

Dzsungel szív

A szeretetnek ezer arca van.
Olyan ez, mikor valaki hisz, csak nem tudja ki az istene. Nevezhetjük Sorsnak, Életnek vagy Karmának... egy lényeg... ilyen a szeret is... lehet nehéz, könnyed vagy épp fura... attól az még szeretet.

Az igazi kihívás az, amikor olyat szeretünk, akiről tudjuk, hogy valószínűleg soha sem lesz képes igazán szeretet adni, mert megsérült. Most már tudom, nem egy emberről, hogy szeretett vagy épp még most is szeret... csak a maga módján... a maga gyermeki, rejtett vagy épp férfias módján.
Eleget küzdöttem a fájdalommal... a legfontosabb emberek már tudtomra adták, hogy az út, amit választottam meddő és céltalan. De nem látnak az én szememmel... nem látják a reményt, ami éltet. A kedves szavakat, a kötődést, az aggodalmat vagy épp a rengeteg emléket. 
Jól vagyok. Komolyan... nekem ez az életem, és élvezem minden egyes apró percét. Hálás vagyok, mert egészséges vagyok. Hálás vagyok, mert itt a családom...  barátaim... egy alakuló jövő. Ne sajnáljatok! Fiatal a szívem, még rengeteg utat kell bejárnia, még össze kell törnie hogy megfoghassa az örökkévalóságot. 
Hiszek a szeretet erejében, nem változtam meg. Ha nem hinnék a szerelemben hitt édes méregben, nem írnám most ezeket a sorokat...

Szeretettel és bizalommal,
G.

Halott szív

Ha tehetném, belebújnék a testedbe. Hallgatóznék csendben… a lélegzetvételeid, a szíved dobbanása hangosabban szólna. De én mégis figyelnék a lelkedre is… minden egyes apró gondolatodat elcsípném, minden érzésedet megvizsgálnám, s aztán még mélyebbre utaznék. Megkeresném a fájdalmaimat… azokat, amiket még magad elől is rejtegetsz. Megküzdenék minden démonoddal. Eltüntetnék minden sötétséget, s a helyébe fény hoznék… ott hagynám benned a szeretetem forró biztonságát, hogy mindig érezhesd, igazán benned élek…

Mégis, most fal vesz körül. Magas fal, aminek súlyos tégláit a fájdalom hidege tartja össze. A védelem mögött jéggé fagyott minden érzés, őket már csak egy aprócska láng melegíti. A szerelem tüze mindig ott fog pislákolni, ő még reménykedik, mikor a világra már ráhullt a gyász. Mellkasomból árad a csípős, őszi levegő. Fullasztó a csend, a „nem tudom”-ok nevetséges rikácsolása már süketté tett. Maroknyi hit, remény és szeretet harcol bennem a lelki-életben maradásért. Elfordultam a fájdalomtól, halhatatlanná tettem a lelkem, s eközben el is haltak a benne parázsló álmok. Megrekedtem. Mozdulatlanná dermedtem a pusztulásban. Meztelen és sebes a szívem, amelyről letépkedték a boldog büszkeség szárnyait…

Megölted a szerelmünket…
Megöltél engem is…

Nincs már miben hinnem… nagyobb pusztítást végeztél, mint maga az Ördög…

Szerelem-minták

Eposzi szerelmek. Nekem nem művészi alkotások rejtik az igaz szerelmet, nem a mesterien megformált izzó lelkek… hanem a szüleim. Mikor édesanyám hosszú útról tér haza éjszaka, édesapám mindig felkapcsolja az összes villanyt a ház körül. Fényárban úszik az óriási, kedves ház… kitárja ajtaját és igazi, meleg otthont rejt magában… olyan, ahova mindenki hazatérhet.

Tőlük tanultam meg, hogy az igaz szeretet láthatatlanul fonja körbe a hétköznapokat, és gyakran a viták, hangos, bántó szavak eltakarják. Szinte felfoghatatlan gyermeki ésszel, hogyan képes két ember évtizedekig együtt élni, egymás részévé válni, s közben minden más fájdalmat, csábítást kizárni az életükből… eljön talán a pillanat, amikor már nem akarod elereszteni a küszködő világban a párod… amikor már nem lennél képes még egyszer felállni, ha eltaszítana a szerelem…

Nincsenek már szavaim, úgy ahogy könnyeim sem. Vegetálnak az érzéseim. Minden aprócska idegszál megfeszül és remél… hihetetlenül konok és makacs módon még mindig elhiszi, hogy maradt valami a felhőtlen múltból.

Hogy mit keresek még itt? Nem tudok elszakadni… attól nem, akinek egyszer odaadtam a szívem…

U.I.: Ez mind pszichológia. Aki soha nem látta a szüleit boldognak és szerelmesnek, annak nagyon nehéz lesz egy szeret teljes, igazi kapcsolatban élni…

Bocsássátok meg ezt nekem, de ismerlek titeket és a fájdalmaitokat…

Geisterfahrer.

Család

Oly sok mindent elszakítanak tőlünk az életben. Szerelmet, barátokat… anyát s apát. Mikor megkérdeznek, milyen számomra az ideális család, a szívem válaszolja és igényli édesanyám és édesapám. El sem tudom képzelni, hogyan tudtam volna felnőni az ő óvó szeretetük nélkül… hogyan válhattam volna emberré, ha nem terelget két ilyen rendkívüli felnőtt ember. Mi történik azokkal, akik az úton egyszer csak elveszítik az édesanyjukat..? Hogyan lehet anyai gondoskodás nélkül élni? Hogy lehet megmaradni a beteg világban az anyai biztonság láthatatlan simogatása nélkül? Biztos naivnak tartanak egy szétszakadt világban, amiért most ezt mondom… azon kevés szerencsések közé tartozom, aki egészséges, egységes családban nőhettek fel. Megdöbbenve, félve szemlélem a hozzám nagyon közel álló embereket, akik habár teljesek, erősek, de szívükben ott egy némán tátongó űr, ami egy eltűnt szülő emléke hasított…

Tanuld meg: felbecsülhetetlen kincs van a birtokodban, ha egészséges a családod… ha élnek a nagyszüleid… ha szívesen látnak maguknál.

Egy anya, akit elszakítottak a gyerekeitől, mérhetetlen fájdalomban szenvedhet. Annyi törődést, annyi nevelést akart még átadni. Csak ez faraghat emberré… hagynod kell, hogy utat mutassanak… ne vágd el a láncokat, ne tedd… mert mikor igazán felnősz, s megtudod milyen a jéghideg világ, biztonságos lelki menedék nélkül élni, zokogni fogsz az életet adó nő iránt, aki mindig szeretett… mindegy, milyen hazugságok ágyazódtak meg gyenge szívedben…

Ajánlás: elsősorban az én kicsiny, de annál különlegesebb családomnak, akiknek hálával tartozom örökké…

S azoknak az embereknek, akik itt élnek a szívemben, nekik, akik szívükben elfedett fájdalmakat őrizgetnek egy áhított, teljes család iránt… 

Dark Paradise

Paradoxonban élni egyszerre különleges és gyötrelmes. Mikor az ész pontosan ismeri a hibákat, a diszfunkcionális kapcsolatokat, de a szív mérhetetlenül ragaszkodik… nem tudja elengedni a megtalált, igaznak hitt szerelmet. Mikor van egy hely a nagy valóságban, ahová el lehet menekülni a szürkeség elől. Egy hely, aminek a varázsa körbeleng mindenkor… ahol a szív megtelik az emlékekkel, és csak boldogan lebeg. Ide bújtam el, itt vártak rám… most pedig csak egy áhított helyszín lett, ahova már csak be akarok törni, annyira vágyom rá. Bezárták előttem az ajtót. Némán állok az őszi esőben, amely pillanatok alatt elmosta a rövid nyár könnyedségét. Most is állok a végtelen fájdalmak, feladatok elején, s közben annyira mérhetetlenül vágyom azt a parányi kincset, amit Tőle kaphatnék… a szeretetet, a törődést, s egy biztos menedéket a szívében.
Köröttem a világ hamis színekben ragyog. Mindenki arcán olcsó, boldognak tűnő mosoly… s én csak állok az őszi esőben… őszinte cseppjei letörlik a rózsaszín álfelhőket szememről…

Üzenet Kenny-nek: most már tudom, milyen minden nap felkelni és belebújni a megteremtett legendás jelmezbe. Tudom, milyen szenvedni, és másodpercek alatt megfulladni… most már nekem is megvannak a mély fájdalmaim, megtaláltam a traumám… a be nem teljesült álmom…

Üdvözlettel,

G.