Kőszikla

Az idő nem kíméli a szerelmeseket sem. Ugyanúgy robog előre, hiába próbálják meg minden édes, forró, szenvedélyes pillanatukat belevésni az örökkévalóságba.

Hiányzol… te raktad össze újra a darabokra hullott szívemet, és most érted dobog. Csak érted, aki áttörtél minden kőfalon, mert hitted és érezted, hogy legbelül én is csak egy érző ember vagyok, aki képes újra szeretni.
Vannak pillanatok az életünkben, amiket legszívesebben milliószor visszajátszanék, olyan módon, hogy ugyanazt a pillanatnyi érzelemhullámot is újra átélhessük. Ilyen volt az, amikor azt mondtad, „Hiányozni fogsz…” –ekkor nyert értelmet számomra minden… megváltoztam, önmagam lettem, és ezzel érdemes lettem a végtelen szeretetedre, ami a legnagyobb kincsem, éltetőm.

Olyan régen nem sírtam már… olyan sokáig kellett erősnek lennem… egyedül. És most végre felszabadultak az érzelmeim, és nem kell azt éreznem, hogy ez a gyengeség jele. Én is azt állítottam, hogy túlbecsülik az érzelmeket, de ez nem igaz. A szerelem szabaddá tesz, erőt és energiát ad, még akkor is, amikor elmész, és látlak elhajtani a ház előtt… mert tudom, hogy majd visszajössz hozzám, és ugyanúgy rám vágysz, ahogyan én rád.

Nem hittem volna, hogy valaha képes leszek megint ilyen mély érzelmeket produkálni, de ebben a pillanatban azt érzem, hogy minden sejtemet kitölti a boldogság, a teljességérzet, a megbecsülés, a szerelem, és a szenvedély.
Azt akarom, hogy a szenvedés soha se térjen vissza az életembe, az életünkbe. Minden erőmmel azon leszek, hogy ezek a mondataim ne elkiabált fogadkozások legyenek, hanem valami hosszantartó csoda előjelei.

Az életünk, a szerelmünk nem olyan, mint a sprint a futóknak. Nem kell fejvesztve rohannunk az emberek őrült világában, hogy a célt gyorsan teljesítsük, és végigjárjuk a szinteket.
Ez maraton. Kitartunk, haladunk egymás mellett, amíg csak tudunk, és amíg a szeretetünk kitart.
Ezt mind tőled tanultam… 

Levél egy régi barátnak

Nehogy azt hidd, hogy nem lenne mit mesélnem. Megváltoztam én is, és a környezetem is, amiben élek. Nem győzök hálát adni a Jóisten végtelen kegyességért, amiért segített nekem kilépni a múltból.

Ha igazán tehetséges író lennék, pontosan szavakba tudnám önteni, hogy mit érzek. De életemben először nem tudom ezt megtenni, mert annyira valódi, szép és értékes, hogy a szavak képtelen lefedni és összesűríteni ezt a csodát. A fájdalomról oldalakat tudtam írni, mert közeli, megszokott társ volt. Végeláthatatlannak tetszettek a szenvedések, és a fény nélküli állapotok.

Most pedig szeretek egy férfit, akinek minden jóságát érzem a porcikáimban, és akinek egyetlen érintésére megdobbant halottnak hitt szívem… összeragasztotta a szilánkokat, bátor volt és nem rettent meg, hogy megsebzem őt, még akkor sem, amikor inkább eltaszítottam, mert féltem.
 Szeretem őt! Végre le tudom írni! El sem hiszem, hogy végre mindent megkaphattam, amire vágytam. S most félek, olykor szorongok, hogy mikor borul fel a harmónia.
Nem kell elmenekülnöm a „szerelemnek” hitt állapotba azzal a meggyőződéssel, hogy amúgy sincsenek igaz barátaim, akik mellettem állnának minden bajban.

Remélem érzed, mit akarok mondani. Utólag visszatekintve, számomra mesterséges önkívület volt a középiskola utolsó pár éve. Egyszerűen nem én voltam… minden párkapcsolatom tönkre ment, aztán az úgynevezett barátaim sem maradtak mellettem, mikor úgy tűnt, összeomlik a világ. Kiléptem ebből a magamnak teremtett álcából, amit azért vettem fel, hogy megmaradhassak a középiskola fura világában. Mindent kitöröltem, elvágtam és lezártam, mert nem maradt más választásom. Fel kellett vennem végre a kapcsolatot a bennem élő legerősebb énnel, akinek vezérelnie KELL az életemet. Célt keres, halad előre, és nem gondolkodik, nem elemezgeti az élet, az érzelmek minden apró szegmensét.
Szenvedésekkel úgyis fogunk találkozni még, és nekünk kell megtalálni a céljukat, és azt, hogy mire akarnak minket megtanítani.. Életemben először, ennek a szenvedéshullámnak nagyon komoly célja volt. Hihetetlen sok mindenre megtanított önmagammal kapcsolatban, és ami a legfontosabb, hogy közben én önmagammá válhattam. Soha sem éreztem jól magam a bőrömben, kerestem magamban a problémát, olyan dolgokba kötöttem bele, amikkel nem is kellett volna foglalkoznom. Kifordultam önmagamból és teljesen odavetettem magam „szeretőknek”, barátoknak, akik nem érdemeltek meg –mégis miattuk éreztem magam segítőkésznek és teljesnek.

Tudom, hogy mindig azt mondod, hogy úgysem lehet megtagadni a múltat, és nem utálhatom magam. Tévedsz, ha most ezt érzed. Nem tagadok, és nem utálkozom. Most leírom neked azt a folyamatot, amin keresztülmentem az elmúlt egy évben, hogy érthesd, hogy miért nem vagyunk már barátok, és miért vagyok képtelen arra, hogy újra felvegyem a fonalat.

Körbevettem magam őszinte, megbízható és lojális emberekkel, akik mellett nem kell azt éreznem, hogy mindent nekem kell egyedül megoldanom, és akikre nyugodt szívvel támaszkodhatok. Valójában nem vagyok labilis ember, nem akarom ezt képzelni magamról. A szerelemtől nem kell, sőt nem szabad szenvedni, mert akkor az nem szerelem. Akik nekem segítenek most, tudatos és értelmes gondolatokat alkotnak a világról. Nem hagynak a buta meggyőződéseimben vergődni.
Most találtam meg igazán a hozzám illő barátokat és párt. Eddig nagyon rossz helyeken kerestem a boldogságot, és a tanácsok, amiket kaptam, az én életemben nem voltak célra vezetőek…

Ha most hallanál engem beszélni, meglátnád milyen vagyok, rám sem ismernél. Nem vesztettem semmit a humoromból, ezt tanúsíthatják, nem erről van szó J
Talán az sem igaz rám, hogy kiégtem vagy meghasonlottam… inkább irányt változtattam. Megvizsgáltam a dolgokat az életemben, megnéztem, hogy boldoggá tesznek-e vagy szorongást okoznak… jó nekem vagy csak rombol engem, és ennek fényében mindenkit –barátot, szeretőt-, kizártam a világomból. Nekem ez egy folyamat volt, ami így első olvasatra spártainak és nagyon pszichológus által vezéreltnek tűrhet, de nem ez történt… ez egy nagyszerű, büszkeséggel eltöltő megújulás, amiért hálás vagyok a Jóistennek. Most váltam érző, gondolkodó és igazi emberré. Minden egyes percért hálát adok, mert most, hogy itt állok a célvonalban, tényleg vallom az elvemet, hogy nem a cél, hanem az odavezető út számít.

Álmodok még az elfeledett emberekről, érzésekről, de egyre homályosabban. Megéreztem napokkal korábban, hogy elveszítettél egy számodra hűséges állatot, s most is érzem a távolból, hogy valami nem stimmel. Bizonyos dolgokban még mindig hiszek. Például abban, hogy akit szerettünk, és aki közel állt hozzánk, annak érezzük a rezgéseit… a fájdalmait még inkább.
De nem tudok közeledni. Nincs már bennem az a türelem, tolerancia, mint régen. A sok felismerés közül az egyik az volt, hogy számomra ez a kapcsolat az utolsó stádiumban nem hozott jó érzéseket, biztonságot. Felfedeztem olyan különbségeket, amik az emberek különböző személyiségjegyeiből adódóak, és amik erkölcsi, lelki és szellemi különbségek miatt számomra áthidalhatatlanná váltak.
Soha nem gyűlölködtem, soha nem néztem le a barátságunkat, és téged, mint embert sem. Most sem fogok megfogalmazni semmilyen kritikát, mert nem akarok erről az egészről vitát nyitni, mert döntöttem. Nem tudtam és nem tudom már folytatni. Nekem így most jobb és könnyebb.

Nagyon sokszor és sokáig fogalmaztam magamban ezt a vallomást, s sokáig nem is akartam leírni. De most megértem rá, mert magamra és a múltra is másként tudok tekinteni. Nekem nem szivárognak fájdalmas vagy keserű gondolatok a régi időkből, mert feldolgoztam mindent, és teljesen másként állok hozzá a történtekhez.
Mert más vagyok. Én, én vagyok.

Ez most egy valakinek szól, akiről és akinek régen nem írtam. Olvastam a blogodon a gondolataid, és úgy éreztem, tartozom ezzel.
Nem változtatnék meg semmit a múltban, emberek vagyunk, nem véletlen nincsen meg ez a képességünk, de jövőnket teljes felelősséggel mi formáljuk. Azt kell igazán jól csinálnunk...

Tükör

Hiába menekülnék, nincs értelme. Lát, érez. Pedig nem akartam, harcoltam az érzéssel... de most már tudom, hogy végre miért olyan más minden. 
Mert igazi. És belelát a legösszetörtebb, legkuszább, legbutább gondolatokba is...
Mert...
 "Tudom, hogy úgy hát rád, mint egy áramlás. 
Hiába küzdesz, magaddal ránt, és messze sodor a valóságtól,  kimozdít az utóbbi egy évedből..."

Hála

Lassan itt a születésnapom. Megint. Régen kitörő örömmel fogadtam, ahogyan ez a nap kitűnt a többi szürkesége közül, és végig olyan szép és teljes volt.
Valahogy nem sikerült rátalálnom a belső örömre és békére az elmúlt 3 évben. 18 éves korom óta nem alakultak jól a születésnapjaim. Az életem ezen szakasza felett minden egyes évben ugyanolyan káosz uralkodott. Az ünnepem alkalmával folyton összeomlott a világ, és keserédes volt az ünneplés.

Tavaly úgy éreztem, hogy mindent elveszítettem, és csak a szeretteim tartják bennem a maradék, parányi lelket.

365 varázslatos nap. Ami egy év alatt megváltozhat, az mind belezsúfolódott ebbe a párszáz napba. Mérhetetlen büszkeséggel, sőt… gőggel tölt el a tudat, hogy nem ácsingózom ugyanott, mint egy évvel ezelőtt. Én előre léptem… nem is kis mértékben.

Tavaly november 6-án a nagyszüleimhez menekültem, mert már nem bírtam a magányt. Most majd felszállok egy vonatra, belevetem magam az újdonságokba, a külföldi lehetőség sokaságába. Régen lehetetlennek tűnt az ilyesfajta fajta rugalmasság előttem… de mára már nem bánom, hogy utaznom kell.
S ha hazajövök, tudom, várnak rám. Ő vár rám, akire most is vágyakozom… azt akarom, hogy ünnepeljen velem, és én őt ünnepelhessem, mert boldoggá tesz.
Megígértem neki, hogy kevesebbet beszélek, és többet érzek. Millió gondolat árasztotta el a szívemet, miután az együtt töltött órák után elment… de nem írhatom le mindent. Bizonyos csodákat meg kell tartanunk magunknak, és hagynunk kell, hogy pislákoljon, melegítse bennünk az életet, hogy soha se fáradjunk el.

Minden megváltozott körülöttem. De leginkább legbelül én változtam meg. Még önmagammal is ismerkednem kell, ezért is vagyok ilyen bizonytalan.
Emlékeztek még mit írtam az igaz szerelemről, egy igazi férfival? Ehhez kell most felnőnöm… nem akarom elrontani…

Ezt a születésnapi posztot a legkedvesebb szeretteimnek szeretném ajánlani, akik az én szikláim, akik engedik, hogy megpihenhessek szívükben, és akikről tudom, hogy nagyon szeretnek engem, mert lelkesedéssel és őszinte szeretettel ünnepelnek velem.
Adri, P., Nektek.

Hálával tartozom az Úristennek, amiért ilyen szerencsés vagyok.
Uram, köszönöm ezt a rengeteg gyönyörű élményt, barátot, szerető embert! Köszönöm, hogy soha meg nem szűnő áldással viseltetsz életem iránt!
Hálát adok mindenért és mindenkiért ma.