Önző

Hogy miért hallgatok? Erről nehéz beszélni, szerelmem. Félek, meggyűlölnél. Önző vagyok és állandóan csak elégedetlenkedek a környezettel, ahol felnőttem. Semmi okom nincs rá, ez a szomorú valóság. Nagyszerű szülők egyedüli gyerekeként nőttem fel, a nélkülözést nem ismerve. Az osztozkodást, a gondoskodást én nem a testvéreim körében tanultam meg. Senki nem tudja, mekkora fájdalom rejlik ebben az egy mondatban. Még egy tökéletes életben is fáj ezt kimondani.

Mindent megadnék neked, hogy boldog légy. Ezeket a tágas szobákat, ezt a szép tájt… mindenem odaadnám, csak hogy velem lehess. Szeret teljes csodálkozással figyeltem, ahogyan a szigetről meséltél… éreztem, hogy hazaértem hozzád. Teljességedben megcsillant a mérhetetlen szeretet a szülők, a szülőház és még a hibázó barátok iránt is. Látom a szíved… látom nagyon közelről… valójában dobog és hálás minden apró örömért. Én pedig itt ülök a kastélyban, 3 üres szobával, összetört álmokkal, és egyre rombolódó szülői kapcsolatokkal. Beléd kapaszkodom, mint egy őrületből lábadozó, élettől meggyötört beteg. A te fényed éltet… s én egyre önzőbben akarlak… akarom az otthonod, a családod, a helyet a szobádban. S most irigy vagyok, hogy más tölti be az én jövőbeli helyem. Más kapja otthonaként a szerető környezetet…

Nem tudom megadni neked azt, ami megillet téged. Rab vagyok a saját otthonomban, egyedül taposom magam előtt reménytelenül az utat. Félek, soha sem fogok tudni itt neked helyet biztosítani, s ebbe beleroppan minden idegszálam.

Érted már miért akarok menni, vagyis menekülni. Még téged is magammal rántanálak… aztán hirtelen feleszmélek, hogy neked még vannak kötelékeid ebben a világban…

Bocsáss meg…

Szerelmi ciklus

Csak nézz rám legalább egy pillanatig… szeress vagy átkozd a nevem, mindegy, csak hadd halljam hangod, miközben érzéki ajkad engem formál! Érj hozzám félőn, hogy felrobbanhasson bennem a feszítő érzelem… pusztíts el távolságoddal, majd teremts újjá…

Soha ne menj el, ismerj meg, simíts végig rajtam… majd mikor már megláttad a bennem lakó sötétséged, adj gyűrűt, s mellé jövőt. Tűzd hajamba az örökkévalóság fehér fátylát… aztán vigyél magaddal az otthonodba… s én megígérem neked, a legszentebb női ajándékot adom át…

*

Aki már túl sokszor búcsúzott el törött szívétől, az már csak a jövőbe kapaszkodik. Ezer sebtől vérezve, a poros földúton húzza magát előre a fényes világba, ahol majd minden más lesz. Ezt suttogják a délbábok…

Benned, a reményben horgonyoztam le. Szorosan kapaszkodom beléd, s közben lehunyom félő szemem… mögéd bújok, hátha meg tudsz védeni a fájdalomtól.

*

Előbújt belőlem a nő… akit védelmezni és szeretni kell minden áron… az önkritika már-már nevetségesként tartja számon a remegő boldogságot. Igaz lehet mindez, ami már annyiszor csúfosan szertefoszlott? Persze, ördögi kacajjal sikolt fel a kétség, hogy ismét helyet kapott. NEM. Mert a szerelem igazi és örök.

Szívrobbanás

Eljött az a korszak, amikor mindent szabad. A legnagyobbakat megálmodni és véghezvinni. Nincsenek korlátok… nem számítanak a pontok, az egyetemek, a racionális ész. Ezeket mind le lehet győzni a puszta szárnyalás erejével.

Ha már ténylegesen nekiállunk fantáziálni, azt nagyban illik csinálni. A legvégső, lehetetlenségi határokig kinyújtani, és teletűzdelni a legmerészebb apróságokkal. Egy végtelen, gyermeki bakancslistát írni, fiatalon hinni az örök szerelemben… Mégis mikor legyek őrült, ha nem most, egy lépéssel a szakadék széle előtt? Ugráshoz készülök… a gyermekkorból a felnőtt létbe… ahol a nap sugarai már nem táncoló szépséggel égetik a bőröm… ahol a természet suttogását nem hallom…

Bárcsak soha se veszíteném el ezt a kapcsolatot a szívemmel, a fantáziámmal. Bárcsak igazzá válna a sok-sok vágy, amit azért hordozunk magunkban, hogy szebbé tegyék a szürkeséget.

Ugrani kell, csukott szemmel. Fura érzés járja át az összes porcikámat. Minden hajt a végső cél felé… hívogat a sok ismeretlen táj, csábítanak a fényes árnyak… régen éreztem már olyat, hogy minden, ami felett elhalad a tekintetem, hirtelen felerősül, és hatványozottan száll az elmémbe. Élesebb a szemem, hallom az emberek kósza gondolatait… forrong bennem az eddig alvó vér, és létem teljesen más értelmet nyert. Hajt az erő, a másik szívéből nyert motiváció. Minden tettem a jövő egy-egy alapköve. Észrevétlenül saját magam építem ki az utat, amiben valóban járni akarok.  Ritkán jár együtt ilyen békességben az eszem és a szívem… de valaki rendet tett a kettejük harcában… csupán annyival, hogy képes szeretni ezt az őrült rendszert…

21

„Már majdnem megszöktünk. Épp akkor, amikor már majdnem elsírtam magam a tudattól, hogy nélküled kell lélegeznem. Nevetséges, igaz? Már kezdené az agyam kínozni a szívem, hogy hogyan tarthat megint itt, hogyan képes komplex személyiségét odaajándékozni a másiknak…? De most mégsem meri racionális gátjait felállítani.

Túl erős vagy… túlzottan szeretsz engem ahhoz, hogy most bármi is megállíthasson engem… mert álmodva nevetünk, és nem félünk a jövőtől…

Azt hittem nem létezhet olyan szenvedély, amelyet kergettem. Aztán hirtelen erősen, fénylően berobbant az életembe, és elhozta a régen várt biztonságot. A kellemes nyugodtságot, és bizalmat a jövőbe, ami forró szenvedéllyel párosul. Finom, porcelán bőröd alá bújnék minden percben, hogy megláthassalak igazán belülről. Ívelt, érzéki ajkaid rejtik magukba a boldogságom minden sejtjét. Érintésed villámcsapásként váltja meg szürke létem rövid perceit… S akkor megáll az idő, a valóság színes fala leomlik, s hirtelen az örökkévaló álom világában találom magam. Nincs nevem, sem korom… és még a múltam súlyaitól is megfosztottál. A legnehezebb terhemtől megváltottál, és felkutattad a legmélyebb berkekben lakó ént. Bátor vagy. Szeretetteljes, szenvedélyes és odaadó. Te vagy a férfi, aki bennem él, és mellettem áll. Aki miatt megtalálhattam önmagam utolsó darabját, s aki rávilágított a képre, ami most már kristálytisztán csillog előttem…”

*Neked

Szerelem hajnal

3.
Homlokom a gyenge széltől ráncolt
tenger oly közelnek tetsző végtelenje
és szőke édesvizeknek
hullámos áradata a hajam,
mely a halánték körül zuhataggal
omlik homlokom fodros tengerébe
és látomásos, felhős egeknek
zöld tükre két nagy tágratárt szemem,
két összetapadt ajkam pedig
korsója ízes, titkos szavaknak
és fogaim fehér szűrőjén át
szitálva hullik le rátok
a keserű és az édes,
a mézszavú áldás és az átok.

És Te néha a tenger végtelenjét
simítod végig a tenyereddel,
belebámulva a látomásos
felhős egekbe és hullámos
szőke vizekben fürdeted meg
az ujjaidat és ilyenkor
mind e gazdagság csak a Tiéd
és csak Terád hullik ilyenkor
minden ízes áldás és átok.


6
Hóval borított fehér dombokon keresztül
kísértelek sok sok éjen át és egybefont
karunkon áradt széjjel testünkben a meleg...
a hó világított és amikor megálltunk
csókolózni, fekete folt maradt talpunk
alatt...
Ilyenkor szétszakítottuk úgy összetapadt
ajkainkat, egymásra néztünk és a szűz hó
csillant meg halálos ijedtség könnyével
befutott, szerelmesen fénylő szemeinkben...
Könnyű léptekkel suhantunk tovább, nehogy új
csókkal túrjuk fel a havat és kivirítson
a fekete föld, minden szerelmeknek réme...
Aznap éjjel a felhők hangtalanul suhantak,
aznap a fehér dombokon nem csókolództak.


4
Sok szerelmes éjszakán égették
tested dombjai az arcom bőrét
és sok éjszakán égette gyulladt
arcom a tested érzékeny bőrét...
akkor csak ez az izzás volt, ez a
sötét nagy izzás és hogy messze vagy,
most fojtott illatát is érzem a
szerelmünknek...
jázmin illatuk volt az éjeknek,
a tested is jázmint lehelt, mint a
fehérvirágú bokrok, tavaszi
fülledt éjszakán...
de elmúlt, elmúltak a lihegő
csókok, melyek párája most tudom,
hogy jázmint lehelt és hogyha később
tavasszal érinteni akarom
a tested, vagy csókolni akarom
a szájad, csak egy fehér virágra
kell hajtanom emlékező fejem
és egy bokor illatát kell mélyre
szívnom és ujra itt vagy és ujra
megölelem fehér, dombos tested,
amelyen annyiszor pihent elfáradt,
szegény, ejtett fejem...


((Radnóti Miklós: Szerelmi ciklus 1927-28-ból))

Reborn

A neve Geisterfahrer. Az alterego, aki mindig magányos. De most csodálkozik… átváltozott… most nem az éjjeli csillag kihunyó fényeként repül az éjszakában… a napsugarak egyik ága lett, megérkezett a végtelen földre. Küzd a szürke valósággal… ismerkedik az emberi élettel, az arcokkal, az ismerős ellenségekkel és az idegen barátokkal…

Először arra lettem figyelmes, ahogyan néz rám. Minden mozdulatomat követte férfias, kíváncsi, de titkos szemekkel. Ha ránéztem szinte beleremegtem. Féltem, mindent rögtön meglát bennem. Feltárja és elpusztítja a rothadozó sötétséget… tisztára mossa a fáradt lelket. Megváltott. Minden szavára emlékszem, minden érintését őrzöm. Újra folyik a vér az ereimben, és hangosan dobban a szívem. Már nem csak a fájdalomtól tudok sírni. A könnyek forrók, élők… nem jegesen csillognak többé.

Nem félek… vessetek rám bármennyi követ.

Annyi szeretetlenségben próbáltam otthont teremteni, hogy most már felismerem, ha szeretve vagyok. Most már nem csak én vágyom az örökkévalóságba… beszélhetek a jövőről, bízhatok… reménykedhetek. Ő viszonozza azt a sok-sok figyelemmel, szeretettel és törődéssel összerakott ajándékot, amelyet átnyújtok neki. S amit cserébe kapok… azt nem lehet földi mértékkel rendszerezni… túlcsordul szinte rajtam, megtölti az egész valóm, eszményivé emel…

Megtaláltam egy rég elfeledett elemet magamban. A szeretetet. Nagyon régen ez volt az én kiforratlan énem egyetlen és legszebb tulajdonsága. Aztán a sors élesre faragta a tompa éleket, megritkította a vastag felületet. Beszivárgott a valóság a tömény jóság közé. S a folyamat vége pár hónapja ért utol… az érzelmi káosz és csőd közepén.

Az új korszak új ember hoz. Régi szeretettel, újonnan szerzett racionalitással. Sokáig kerestem ezt a valakit… magamat…

G.

Personal J.

Megmentett. Nem adta fel a küzdelmet a szívemért. Nem kellett neki semmi más, csak a bennem rejlő ember, nő. Én pedig tudatlanul álltam előtte… hatalmas tapasztalataim eltörpültek a benne rejlő szeretettel szemben. Megfosztott a védőfalaimtól és őszinte mosolyával kitépett a valóságból, finoman és könnyedén. Hozzám mert érni, bele mert nézni a szemembe. Nem félt semmitől… még a múlt agresszív szörnyeitől sem, amit igyekeztem elbújtatni a pupillám sötétje mögé.

Megtaláltam a férfit, aki képes szeretni. Aki képes engem szeretni…

Megnémultam. Elhagyott a sötétség. Állok a fényben, és kiszakadnak belőlem a démonok. Nem maradt semmim... csak a jelenem és az álmaim.

Megbocsátottam mindenkinek.

Szívből szeretnek, s szívből szeretek. 

¤¤

"A jövendő boldogság, mint a trópusi partvidék, bensőséges lágyságát, legillatosabb leheletét vetíti maga elé a végtelenbe, s már előre e mámorban ringunk, anélkül, hogy törődnénk a még úgysem látható horizonttal."

(Bovaryné)

2014

2014

Búcsú
Remény
Álom
Szerelem...