Guts over Fears

Most már látom miről a művészet… az a fajta művészet, amely most, az én koromban létezik. A zenét, könyveket és a színházat is mindig átjárja a jelen kor varázsa.
Kitágítottam az összes határt. Egyre mélyebbre és mélyebbre ástam, olyan dolgokkal kezdtem foglalkozni, amelyekre azelőtt nem volt erőm. Sokkal többet látok, és elértem magamban azt a pontot, ahol megpillanthattam végre azt az embert, azt az alkotót, aki én vagyok.
Minden film, könyv és színházi előadás átadta a saját üzenetét, mindegyik után kicsit jobbá és tapasztaltabbá váltam. Beillesztettem ez a darabot a saját képem végtelen kirakósába. Folyton átjár az érzés, hogy tennem kell valamit, alkotnom kell. Most kell élnem.

Az én kis világomba belefér olykor az egész univerzum. Bárcsak megmutathatnék mindent úgy, ahogyan én látom. Hosszú oldalakon keresztül leírnék egy sétát, amit ebben a kisvárosban tennék. Minden szegletre kitérnék, és minden pillanatot megörökítenék, amikor összeszorul a gyomrom az emlékek hadától. S ennek a gondolatsornak a végén a reptéren lépkednék… és itt hagynám ezt az országot.

Aztán évek múlva akár 3 nyelven is elmesélném, honnan indultam, hol és hogyan tanultam meg erről a nehéz életről. Teljesen mindegy, hova sodor az élet, csak sodorjon valahová! Nem létezik köztes megoldást nekem. Minden művészetszilánk, ami mostanában keresztülfúródott rajtam, csak ezt az utat mutatta. Nem állhatok meg, most nem.
Egyszer nagyon nehéz, ekkor valami fojtogató kétségbeesés húzni akar a mélybe… aztán hirtelen világossá válik számomra, hogy annyi mindent kell még tennem, és olyan színes tud lenni a valóság, ha valóban igyekszünk, hogy azzá tegyük. Ilyenkor érzem erősnek magam, és úgy érzem nincsenek láncaim… a lelkem sincsen már gúzsba kötve, elkapnak az érzések, a gondolatok, és a sorok önmagukat írják. Valamiért ez vált a legfontosabbá, hogy nyomot hagyhassak magam után. Ne csak a szerelmes drámáimmal és a kurta fájdalomhullámaimmal, hanem valami sokkal összetettebbel is, ami valóban szolgálja ezt a világot. De elsősorban mindent magamért kell tennem, hogy végre magamra is büszke lehessek.

Ha tehetném, mérhetetlen erőt kérnék a Múzsáktól. Annyi mindent le akarok még írni. Szeretném megnyitni magamban azt az ajtót, ami a legmélyebb és legkomolyabb érzelmi élményekre nyílik… a saját tanulságaimat akarom átadni, s közben megörökíteni és felkínálni az örökkévalóságnak az én kedves szereplőimet…

Sad-Bad-Mad Girl

Mi történt velem fél évvel ezelőtt? Megfulladtam, vagy éppen újjászülettem? Mi van most velem? Miért érzem azt, hogy elveszítettem a képességem, hogy azonnal továbblépjek. Mintha nem is én lennék… már új kapcsolatban kellene lélegeznem, új hibákat elkövetni… és talán mostanra már megint ismét a veszekedős korszakomba kerülnék.

Annyiszor elismételgettem már magamban, hogy ez volt életem legbrutálisabb csalódása. Annyit mérlegeltem, hogy mit rontottam el, mivé kellene ezek után változnom. Mindig és mindig csak az összetört szívemre tudok gondolni… és szerintem ez szab gátat valami újnak.
Nem bírok szabadulni a gondolattól, hogy el akarok innen menekülni, el az országból, ki a világba… és új életet kezdeni.

Nem aludtam jól az éjjel. Reggel Adele Someone Like You című száma szólt a rádióban. Pont azon kezdtem el gondolkodni, hogy miközben ezt a dalt hallgattam októberben, úgy éreztem, mintha tűvel szurkálnának. Tényleg olyan nehéz volt ez az egész, mint amennyire bebeszéltem magamnak? És most tényleg érdekel, hogy „szingli” vagyok? Nem, azt hiszem nem ez a fontos. Inkább az a fáj, hogy elveszítettem azt a képességem, hogy a szívemet ripsz-ropsz összeragasztom. Túl sokat bíbelődtem a szilánkokkal, és túl sokat járattam az agyam. Azért vagyok dühös most is, mert elfecséreltem az időm, mert nem kaptam időben észbe, hogy amiben élek az rossz és fojtogató…
Elegem van a saját magamra aggatott címkékből… a szerencsétlenségből… és a gyászból. Nem érezhetem örökké azt, hogy vesztettem. Nézem a férfiarcokat a metrón, és mérlegelek. A gondolataim már egy új „áldozat” körül járnak, és folyton képzelgetem, hogy informatikus vagy mérnök kellene, de jogász semmiképpen sem. Próbálok elképzelni egy arcot, hozzá pedig belső tulajdonságokat, és nevet adni ennek az új valakinek, aki végre jó lehet nekem.
Nem tudom, miért nem vagyok képes már végre rendbe jönni. Nem akarom, hogy egy gyereknek, aki összetörte a szívem, ekkora hatalma legyen felettem. De azt hiszem, ez már nem is róla szól, hanem önmagamról és a saját magammal vívott csatákról, amiket ha nem nyerek meg, akkor odaveszik a boldogságom.

Mindegyik szerelem ott lesz a szívemben örökké. Ezt muszáj leszek elfogadni. Nem tudom, mikor találok végre egy igazi társat magam mellé, de már nagy szükségem lenne rá. Talán van még hová fejlődnöm, ezért nem leltem rá. Kicsit félek, hogy csupán én vagyok a felelős azért, hogy minden ilyen „nehéz”. Ideje lenne lebontani a falaim, és átmászni a felesleges gátakon.
Nem félni a fekete, amerikai autóktól.
Újra kimenni a Dunapartra.
Újra Roadot hallgatni.
Újra barátkozni párokkal…

U.I.: Minden egyes másodpercet dokumentálni akarok, és írni. Keresem magamban még azt az „írót”, aki régen voltam… aki nem csak a saját problémáiról, hanem a világ szépségeiről is képes volt kortól, időtől, fájdalomtól függetlenül írni…
Mostanában ez a darab papír csak arra szolgált, hogy végre szembenézhessek önmagammal, és totális őszinteséggel viseltessek magammal szemben.

Eljött az igazi változás ideje.

In memoriam

Erről sem szabadna írnom. Sokáig gondolkodtam, hogy merjem-e közölni itt ezeket a sorokat. Aztán úgy döntöttem, teszek egy próbát. Előhívom Geisterfahrer legrégebbi énjét, és szót adok neki… engedem, hogy emlékezzen.
Legyen ez most olyan, mint egy francia, szerelmes művészfilm. Különleges hangulatú, sodró, szenvedélyes… hirtelen betölt mindent a hullámzó fájdalom… s végül miközben a film végén törölgetjük könnycseppjeinket, és mély levegőt veszünk, a mellkasunkba nyilalló fájdalom emlékeztet minket arra, mit is élhetett át a főszereplő, amikor elviselte a mérhetetlen keserűséget, ami egy forró szerelem vége okozott. S látjuk őt kis idővel később a folyó partján állni… gyógyultan, új gondolkodással, a jövőre készen…

„Szemei olyanok voltak, mint a kék jég, amely csendesen olvadozik a napon. Ajkai már-már hívogatóan érzékiek voltak. Olcsó pezsgővel kínáltam, de ő ehelyett csak forró pillantásokkal adózott nekem.
Minden előjel nélkül, beleültem még idegen ölébe. A nyakamhoz hajolt, s akkor megkaptam életem leggyengédebb és legkülönlegesebb csókját a tarkómra. Egy pillanatig meg sem mozdultam, csak kutattam magamban, hogy vajon kaptam-e már ennyire finom csókot?
Emlékeznem kell az alakjára. Rágyújtok egy cigarettára. A vitorlázó füstben látom arcát, amint hanyagul, lassan és férfiasan szívja cigarettáját. Én szerelmes nő voltam, ő pedig a férfi, aki whisky-t ivott és gyors autót vezetett… ez volt a mi saját, felnőtt világunk.
A szobába beköltöztettük nagyravágyó álmainkat, minden percet egymás testén és szívén keresztül éltünk meg.
Aztán bezártuk egymást a testünkbe… fuldokoltunk a szenvedély mohó, mindent kitöltő illatától. Nem volt más a világon, csak ő és én. Minden harcot, minden ok nélküli ütközetet egymással vívtunk, mert már nem éreztük a külvilág természetes jelenlétét.
Megfulladtunk… a dühös, mély tenger fenekén kapálóztam, miközben megtelt a tüdőm vízzel, és már lélegezni sem tudtam. Sokáig azt hittem, eszméletlenül lebegek a vízen, és már biztos meghaltam. Lassan, óvatosan felnyitottam szemem, egyre jobban tűzött belé a nap sárga sugara. Mindent megvilágított... nem voltak többé árnyékok, nem tudtam többé hová menekülni. A durva valóság kacagott sebzett lelkemen.

A vadul hömpölygő, széles Duna partján állok most. Simogat a finom, tavasz szél, begyógyult szívem fölött suhan át. Örülök, hogy itt terül el előttem a hatalmas folyó. Jótékonyan megvéd engem a fájdalomtól. Szinte ködbe vész a Sziget a túloldalon. Már nincs jelentősége számomra… már nem menedék.
Ez csupán egyetlen kósza, vad pillanat volt az idő végtelenjében...”

Nem tudok többet írni. A szívem nem engedi, hogy ebbe a pár sorba belekeveredjenek a racionális gondolatok, amik megmagyarázzák a csalódás okát, vagy felvilágosítást adjanak, hogy mit kellett volna máshogyan csinálnom. Ez egy jóleső emlékezés. A régi énem szerette megszegni a fogadalmait, soha nem szabad azt mondanom, hogy erről soha többé nem írok, mert nem lesz igaz. Valami maradt bennem abból a lányból. Megint tudok írni.

Az emberek szeretnek félreérteni engem. Ez nem vágyódás, és már nem is fájdalom. Ez csupán emlékezés… egy születésnapi ajándék… egy gyógyult, rendes lány tollából.
Szeretném, ha tudnád, hogy megváltoztam. Nem miattad vagy a kapcsolatunk miatt… végre magam miatt változtam és a saját boldogságom miatt. Elértem egy olyan szintet, hogy hálás vagyok a csapásért, mert sokkal jobb ember lettem. Annyi mindenről akarok írni, és annyi mindent szeretnék elmondani a világnak. Az összes tapasztalatomról, az új világnézetemről és mindenről. Írni akarok… újra…

Üdvözlettel,
G.

„21 – A szerelemi ciklus” utolsó bejegyzése.

A beavatott trilógia

Most egy különleges bejegyzés következik. Azt hiszem ilyen jellegű boldogságot soha nem osztottam meg másokkal, úgyhogy megpróbálom felfedni a bennem lakó irodalmár-irodalomimádó legújabb élményét.
Pontosan 12 nappal ezelőtt úgy éreztem, csodára van szükségem ahhoz, hogy végre magamhoz térjek, és ne süllyedjek el az önsajnálatban. Az olvasás, és a fantázia színes világába vetettem magam. Veronica Roth trilógiáját kezdtem el olvasni, aztán pedig falni.
Mikor olvastam, rengeteg minden megfogalmazódott bennem. Látni véltem a valóság forrásait, hogy miből merített ihletet az írónő. Mindig lenyűgöz a modern művészetben, hogyan dolgozzák fel a társadalom, a 20. századi diktatúrák és a történelmi katasztrófák súlyos nyomait.

Érdekes, hogy magát a „science-fiction” műfajt nem kedvelem, és nem is köt le, a kedvenc filmem mégis a Star Wars, és a filmművészet egyik alapművének tartom. A most olvasott könyv is hasonló műfajban létezik. Egy társadalom, amelyet csoportokra osztottak fel, és amelyet –mint később kiderül-, csupán kísérletezés céljából hoztak létre. Miközben olvastam kirajzolódtak a bonyolult emberi célok, és ezek ártalmas hatásai, valamint a hatalomvággyal kevert felsőbbrendűségi érzés. Hihetetlen erővel ragadott magával a történet szövevényessége… habár nagyon sok politikai vagy társadalmi deformitás létezik a mi világunkban is, mégis úgy éreztem, hogy egy másik dimenzióban utazgatok, miközben olvasok. Menedéket nyújtott ez a világ nekem, s bepillantást nyerhettem, mit jelent igazán bátornak lenni. Nagyon sok mondat az én, fiatal felnőtt generációmhoz szólt, és habár Tobias, Tris és barátaik lázadók és hősök voltak, ugyanúgy küzdöttek magukkal, mint mi is, a valóságban.

Mindannyiunk egyszerre Bátor, Önfeláldozó, Őszinte, Művelt és Barátságos is. Azt éreztem végig, hogy nem lehet az embereket csak úgy kategorizálni, muszáj mindent magunkban hordoznunk, hogy igazi emberként élhessünk.

Tobias és Tris szerelmének minden egyes pillanata felmelegítette a szívemet. Nem egy regénybe illő, klasszikus történetről van szó… az ő szerelmek erős, bátor és olyan forrongó mint maga a világ helyzete. Kimozdítottak engem a megkövesedett elképzeléseimből, és egészen átalakították a gondolataim a szerelemről. Egyszerűsítették az érzést, valóssá tették számomra, hogy mit is akarok igazán. Elbűvölt a folyamat, ahogyan egymáshoz csiszolódtak, ahogyan minden konfliktust rendeztek végülis, és megbocsájtottak egymásnak. Ez a legélőbb dolog bennük, ez az őszinte kötődés, amelyet nem törhet meg a háború sem.

„Régebben azt hittem, amikor az emberek beleszeretnek valakibe, egyúttal kikötnek egymás mellett, és azt követően nincs más választásuk. És lehet, hogy ez igaz is a kezdetre értve, ám most már nem. Belészerettem. De nem szeretnék csak jobb híján vele maradni, mintha nem lenne más választásom rajta kívül. Azért tartok ki mellette, mert ez a döntésem, nap mint nap, amikor felébredek, minden áldott nap, amikor veszekedünk vagy hazudunk egymásnak, vagy csalódást okozunk a másiknak. Újra meg újra őt választom, ő pedig engem”.

Tris édesanyjával való kapcsolata, és a hozzá való kötődése érintett meg igazán… a Trisben lakó elemi erejű bátorság önfeláldozással párosul, és pont azért válik hihetetlenül erős és őszinte lánnyá a főszereplő, mert eme két tulajdonság összekapcsolódva lüktet benne. Én is hiszem, hogy önmagunk feláldozásához, az igazi áldozatkészséghez nagyon is kell a bátorság.
Érdekes volt látni, ahogyan ő is folyamatosan változott, a vakmerő és felelőtlen önfeláldozás eltűnt, és megszületethetett egyfajta eszményi bátorság, értelmes önfeláldozással karöltve.

Tobias alakjába természetesen én is azonnal beleszerettem. Ennek a fiatal férfinak a harcai talán még Trisénél is érdekesebbek voltak számomra. Az édesanyjához való viszonya, iránta érzett fájdalma a szívemig hatolt… annyira valóságos volt, hogy beleborzongtam.
Megszakadt a szívem nekem is, ahogyan az övé is, amikor elveszítette szerelmét. Szeretnék kiragadni egy csodálatos jelenetet. Tris „temetésén”, a számára rendezett Bátor szertartáson „Négyes” legyőzte az egyik legerősebb félelmét. Tobias lecsúszott a drótkötélen, miközben Tris hamvait maga mögé helyezte, azok pedig elszálltak a szélben. Megrendülve olvastam minden egyes mondatot, és közben ugyanúgy az én mellkasomba is beékelődött a szúró fájdalom, amitől Tobias akart szabadulni.
Az ő továbblépése kapcsán szólaltak meg azok a gondolatok, amikbe én már fél éve kapaszkodom. Minden egyes szó nekem szólt, és itt éreztem igazán, miért is fontos nekem ez a könyv…

„Néha nincs többről szó, mint arról, hogy összeszorítsd a fogad, amikor fájdalom gyötör. Bátorság kellhet a nap mint nap végzett munkákhoz, a lassú haladáshoz egy jobb élet felé. Ez az a fajta bátorság, amelyre szükségem van most”.

Hihetetlen élmény volt végigolvasni ezeket a könyveket. Úgy érezem, mintha egy másik bolygón jártam volna, és rengeteg lélektani élményt gyűjthettem volna. Együtt féltem, szorongtam, küzdöttem a szereplőkkel. Amikor Tobias félt a magasságtól a szimulációiban, akkor az én tenyerem is egészen izzadni kezdett a félelemtől. Vagy mikor Tris meghalni készült a Műveltek központjában, szétáradt bennem a feszültség. S végül mindent feloldottak kedves, szerelmes jeleneteik. Az összes porcikámat átjárta egyfajta kellemes borzongás és izgalom, ami elkísért végig, míg olvastam. Valódi élmény volt.

Nagyszombat

A nagyszombati szertartás a legszebb mindközül. Felgyúlnak a fények a sötét templomban, miközben imbolyognak a gyertyák lángjai a hívek kezében. Hirtelen megszólal a Dicsőség, s mindenki szíve megtelik egyfajta megmagyarázhatatlan örömmel, amelyet Jézus hoz el nekünk. Ő a láng a sötétségben. Belé kapaszkodom, mikor azt érzem, elborít már a torz fénytelenség. Azt éreztem akkor, most bennem is újra, sőt erősebben pislog az életetadó láng.

„(…) A Húsvét tavaszi ünnep, tavaszi megújulás járja át a természetet, kipattannak a fákon a rügyek, zöldbe borul a természet, megtelik madárdallal a kert. Minden az élet diadaláról szól, élni jó, élni szép, élni örömteli, s örömteli látni, hogy a körülöttünk lévő szeretteinket is magával ragadja a húsvét hangulata”. (Bíró László püspök)

Újjászülettem a meggyújtott lángban… az ünnep bennem is felszította a mélyen lakozó legjobb tulajdonságaimat. A tömjén illata elűzte a gyűlöletet, a haragot, a démonokat.
Valami egészen más kezdődik most. Az elmúlt hetekben egy különösen nagy lépcsőfokra kapaszkodtam fel, ahol most új szemszögből figyelem az életet, és újfajta vágyak kerítettek hatalmukba.

Vége a fájdalomnak, vége a keserű köröknek. Elpárolgott minden sötétség, ami eddig beárnyékolta a jelen szép pillanatait. Megbocsájtottam magamnak, és azoknak is, akiket eddig tüskeként hordoztam a szívemben.

Ezt a bejegyzést minden kedves, hűséges olvasómnak szeretném ajánlani. Áldott ünnepeket kívánok nektek, járjon át titeket is a húsvét öröme, legyetek boldogok a tavasz meleg érintésében!
Köszönöm, hogy itt vagytok nekem.

G.