A tél meglebegtette előttünk jelenlétét. Ha kitekintek az ablakon, rögtön azonosulni tudok a tájjal.
Kopár fehérség… itt-ott sötét foltok, ahol felolvadt a hó, hideg… szürkeség. Csendesen ülök, és elhallgatom a fájdalmat, ami jelenleg beszivárgott a szívembe.
Különös, mert az élet továbbra is felkínálta az a lehetőséget, hogy menjek tovább. El is fogadtam. Meg is tettem. De nem éreztem magam jobban. Sőt… sehogyan sem éreztem magam. Talán ez a legnagyobb problémám… de mégis rá kell döbbennem, hogy nem tudom őt megmenteni, már visszahódítani sem. Nekem nem jutott több szerep. Hiszek azért abban, hogy a Jóisten nem véletlenül rendezte el ezt így. Hisz… bármi történjen, én emlékezni fogok. Most is azt teszem… szép lassan megfulladok az engem körbeölelő emlékképekben… tehetek, vagy mondhatok bármit akkor is számítani fog. Lehet, hogy ha majd egyszer visszaemlékszem, akkor azt mondom, hogy őt szerettem a világon a legjobban. Pedig nem akartam. Talán azért marad ő a „leg”, mert soha sem adhattam oda ezt a szeretetet, így megmaradt nálam. Itt maradt nálam, és nem tudok vele mit kezdeni. Nem fogadta el… én pedig nem erőltethetem rá. Valamit viszont mindenképpen kell tennem ezzel a „szeretet-köteggel”… márpedig most nem fogok egy jó darabig kockáztatni. Elment tőle a kedvem…
„Vigasztal végtelen találkozásunk,
mégsem vakít a villogó remény:
más égre más szivárványt sző az álmunk,
te már nem te léssz én már nem én.”
