Elballag a Tél

Amikor átlépjük a komfort-zónánk határát, érdekes folyamatok indulnak le bennünk vagy éppen zárulnak le. Kristálytisztává válik a kép, hogy az új kezdetkor, kire van szükség és ki az, akit a múlt jótékony feledésében kell hagyni.
Most, ahogyan írom ezeket a sorokat, egyszerűen hagyom elszállni a múlt árnyait.
Mert még mindig, az álmaim szintjének legalján ott lakik alak, test, hang, arc nélkül egyfajta fájdalom és elutasítás. Mikor alszom és álmodom, megjelenik ez az alaktalan fájdalom, nagy sötétséggel körbevéve. Senki és semmi nem szerepel az érzésen kívül az álomban, csupán a szenvedés maga. Még mindig cipelem ezt a terhet, hónapokkal később is… még mindig érzem a traumát a lelkemben és a testemben is. Bármennyire is elbizonytalanodom néha, pontosan tudom, hogy nekem csak a kellemes érzés hiányzik az életemből, a szenvedély, a törődés maga. Az én emlékezetemben ezekhez a finom érzésekhez, többé már nem kötődik arc, nem kötődnek ajkak, érintések… Nincs a szívemben senki. Elengedtem az elmúlt szerelmet.

Nem fogok soha többé gyűlöletből írni, és nem fogom részletezni, hogy ki milyen hibát követett el ellenem. Mostanában egyre kevesebb dologról tudok „csak úgy” általánosságban írni… minden túl személyessé vált körülöttem, rengeteg érzelem, behatás ér nap mint nap.
A mai nap után valami nagyon megváltozott bennem. Elengedek bizonyos dolgokat… a középiskola véget ért, és ezzel együtt sok dolog is. Egy korszak vége magával ragadja a kapcsolatokat is. Egyszerűen megrekeszti a szerelmeket és a barátságokat. S még mielőtt bármilyen vita vagy küzdelem kezdődhetne, megelőzve a sok bántó szót és felesleges viaskodást, jobb csak kilépni az olyan helyzetekből, amik nem tesznek már boldoggá. Egy gazdag szerető, akinek még mindig nem tudok lelket teremteni… barátságok, amelyek funkciójukat vesztették, és… a nagy szerelem, amely lezárása volt a gyermekkornak.
Itt nincs többé helye a reménynek és a várakozásnak. Ezek súlyos dolgok, amik súlyos fájdalmat okoztak… ezek olyan lezárt utak, amelyekre soha többé nem akarok újra rálépni.

Lezárásképp szeretnék egy nagyon pozitív dolgot is megemlíteni a sok veszteség után.

Adrus, nem lehetek neked elég hálás azért, amit értem tettél. Miattad nem érzem magam magányosnak, mellettem álltál életem legnehezebb változásakor. Soha sem hittem, hogy a barátság betölthet egy olyan nagy űrt, amit a szerelem hiánya okoz. S én még mégis nap mint nap boldogan tudatosítom magamban, hogy az életem része vagy, és boldogan megyek be az egyetemre, mert tudom, hogy találtam egy olyan embert, aki hasonló hozzám… egy olyan embert, aki tudja, hol a morális határ, tudja, milyen egy igazi nő, és akivel igazán egy irányba haladunk. Hálát adok érted! Kincset találtam… Nem tudom, mihez kezdenék nélküled :)
Az élet egyszerűen kegyetlen és van, hogy úgy tűnik, elvesz tőlünk mindent. S mégis a nagy szerencsétlenségben egy életre szóló barátságra leltem. Szinte felfoghatatlan, hogy milyen kifürkészhetetlenek Isten útjait… megfosztott a szerelemtől, de hatalmas ajándékot adott cserébe. Nekem most ez a kapcsolat jelenti az igazi biztonságot és a megmaradást. A te barátságod nem engedi, hogy kiboruljak… idegeskedjek… hogy butaságot csináljak… s emellett betölti a mindennapjaim boldogsággal és örömmel.
Az igaz szerelmet még nem ismerem, de az igaz barátságot már igen.

Közelebb

Mikor is vagyunk képesek igazán meglátni és megítélni a másikat? Mikor egészen közel megyünk hozzá. Odaengedjük a lelkünk forrásához… ezen a helyen nem csak az eredendő szépséget, hanem a karcolásokat, töréseket is láthatjuk a másikon.
Most végiglépdelek az életemen, és egészen közel megyek bizonyos bennem élő képekhez.

Látom a hatalommal, pénzzel rendelkező férfit, akinek nincs semmi a lelkében. Dermesztő a sötétség és a hideg, amely akkor fogad, ha gondolataim hozzá térnek meg. Ha igazán közel megyek hozzá, nem fogad biztonság… vagy melegség…

S ott vannak mások, jó páran, akik cselekedeteit a múltbéli keserűségek vagy az azoktól való folytonos menekvés határozza meg… senkit nem bírálok többé, és nem török pálcát felette. Megtanultam nem egy baráti-, vagy párkapcsolatban, hogy nem helyes ítélkezni. Mindannyiunkat vezérelnek néha a traumák, amelyek körbeszorítják a testünket. Ha közelebb megyek, látom, hogy ki mi elől menekül és hol keresi a boldogságot. Látom magam, amint értetlenül állok a cselekedetek előtt, mert képtelen vagyok megérteni a vezérlőelvet. Még tanulom a mások megértését és elfogadását.
Nem szégyen a gyengeség. Attól, hogy boldogok, elégedettek és a helyes úton járók vagyunk, még mindig megtorpanhatunk… közelebb megyek a szeretteimhez, és látom a céljaikat, látom a fájdalmaikat. Talán most lettem ahhoz eléggé felnőtt, hogy megérthessek és elfogadhassak mindenkit, gyűlölet és ellenállás nélkül. Többé nem fogom rosszul érezni magam mások döntése miatt, és nem vállalom át a fájdalmaikat. Csak osztozom… boldogságban és szomorúságban egyaránt. De nem fogom kevesebbnek érezni magam semmi miatt… attól, hogy nincs párom, én nem érzem rosszul magam, még magányos sem vagyok. Annyi csoda, annyi jó barát vesz körül… nincs okom panaszra.

Nem másokkal küzdök többé, hanem magamra koncentrálok… arra, hogy mit súg folyton a bensőm… hogy mire is van szüksége.
Paradox módon félek a szerelemtől. Nekem ezt borzasztó nehéz bevallani, és leírni, mert még mindig nagyon büszke ember vagyok, aki rejtegeti a félelmeit. Nem tudom elképzelni, hogy bármi is eltérítsen a céljaimhoz vezető útról… nem tudom, képes lenne-e erre valaki mostanában… nem tudom, hogy a szívem megnyerhető-e újra. Úgy érzem, hogy csak akkor vagyok hajlandó kitárni újra a lelkem, ha valaki nagyon biztonságos és meggyőző képet mutat nekem magáról. Amolyan felnőttes félelem ez… megrettenek kicsit, hogy hová tűnt belőlem a szenvedélyes gyerek, hova bújt el, és ki fogja egyáltalán előcsalogatni.

Én egyfajta szerelemben hiszek csak. Ami olyan, mint a villámcsapás. Nem gondolkodsz, nem mérlegelsz, csak sodródsz, kellemes puhaságban élvezed az ébredező szerelem finom melegségét… óhatatlanul is itt lebeg a szemem előtt 3 nagyon meghatározó pillanat. 3 komoly, szenvedélyes pillantás, ami mostanra már csak egy „példaként” szolgál, hogy milyen is a szerelem…

Ez vagyok én közelebbről. A láthatatlan törésvonalaim.

A "Kapitány" memoárja

Visszapörgetem az ezeréves bejegyzéseket. A kíváncsiság hajt…
A „Szentháromságnak” csúfolt 3 kudarcba fulladt kapcsolatom olykor-olykor elgondolkodtat. Most visszafordulok az egyikhez… ki fogjátok találni, ki az.

„Ő csak egyszerűen besétált az életembe. Hozta kisfiús mosolyát, és a biztonság valamilyen megfejthetetlen, de ambivalens érzését.
Megláttam őt. Tudtam, hogy ő kell nekem. Ránéztem, ő pedig mosolygott. Elsütött egy csúnya viccet… s elkezdődött a múlt és a jövő harca…

Ezzel kezdődött. Ezt éreztem. Most is érzem a pillanatot. Ülök a száraz levegővel teli teremben, nézem, ahogyan oktat. Megfordul a fejemben a gondolat, hogy milyen magas… és helyes. De a pulcsija és a telefontokja fura. Miért lila? Elengedem a gondolatot… tovább csodálom az oktatóm. Észreveszi, hogy mosolygok rá… visszamosolyog. A többi már történelem.
Azt hiszem ebben a korszakban hittem a szerelem első látásra mondásban. Fogalmam sem volt, hogy a kedves, nyitott felszín mögött nincsen semmi. A szó legszorosabb értelmében, nem lakott érzelem a manír mögött.
Most, mikor visszanézek, megvizsgálom a reakcióm is. Nem veszekedtünk… nem voltam frusztrált vagy ideges, pedig Ő nem szeretett engem… de erre nem tudtam rájönni időközben.
Olyan nagyon gyűlöltem magam mostanában a gyerekes reakcióim miatt… de a második kapcsolatomban, soha sem csináltam botrányt. Érdekes, hogyan tudtam annyira nyugodt maradni egy olyan férfi mellett, aki nem volt képes szerelmet adni. Engem nem az hajtott, hogy suhanhattam a vitorláson a szélben… de még a nagy és hangos motoron ülve sem éreztem, hogy feltétlen meg kell tartanom ezt az életmódot. Azt hiszem, a lehetetlent akartam elérni, és beképzeltem, hogy lesz annyi erőm, hogy a saját szívemből a másiknak is jusson. Életet, lelket, szeretetet akartam neki adni, hogy jóvá változtathassam őt.
Mint mindegyik, ez is különleges volt a maga nevében. Kicsit beleszerettem egy olyan férfiba, aki képes irányítani és hatalma van. Vonzott az, hogy okos, nagy ember, aki profin végzi a munkáját és bármit képes megadni nekem, és emellett még független is. De ez nem elég… az élet nem (csak) erről szól… nincs értelme ezen a világon semminek, ha nincs benne szeretet, szenvedély és megtartóerő.

Zseniális az érzelmi hullámvasút, aminek pályáját a bejegyzésem szavai formálják. Látom a folyamatot, a dátumokat, hogy mikor is estem szerelembe, és hogy mindig éreztem valahol mélyen, hogy Ő erre nem képes.

Olyan fura, hogy már képes vagyok erről nyugodtan, puszta emlékezetből írni. Van az a pillanat, közvetlen a szakítás után, mikor azt érzed, soha sem fog véget érni a kínzó fájdalom. S aztán elkezd rohanni az idő, és eszedbe jut, hogy valaha meg azt hitted, hogy örökké fog tartani. Az idő elvégzi a munkáját. Őszintén várom a percet, amikor a becses, szenvedélyes harmadikról is tudok majd ilyen bejegyzést írni. Kíváncsian várom a lelkem jövőbeli reflektálását… erős a remény bennem, hogy ugyanilyen kristálytisztán látom majd az utolsó tragédiám is, és nagyon okos és velős következtetéseket tudok belőle levonni.

De ez a bejegyzés most kizárólag, a Kapitánynak szól. Ez most csak az övé… hogy a lelkemből is kaphasson egy kis darabot.
Most újra megmutatom magamból azt a régi-régi darabot, amely szerette a „Kapitányt”… amikor az nem csak a testet birtokolta. 

„Bátortalanul törtek át a napsugarak a felhőlepedőn, ami szürkén takarta a végtelen eget. Alig nyitottam ki a szemem, a ragyogás máris a hatalmába kerített. Felemeltem a fejem, miközben bekúszott a fülembe az egyenletes, puffogó szuszogása. Nyugodtan, háborítatlanul aludt a reggeli napsugarak tüzében. Mellkasán fekve én is kaphattam a fényárból. Hiába voltam álmos, a gondolataim már javában a korai táncukat járták a fejemben. Keresték a nagy szerelem okát a mellettem szuszogó arcán… de nem leltek semmi különöset, sőt, még szépet sem. Markáns, férfias arcélek, feketéllő borosta, csupán ennyi látható elsőre. Aztán… ránéztem az óriási, ívelt szempilláira… olyan mintha a tekintete állandóan mosolyogna, mintha állandóan boldog volna… most komolyan rebegtek, éppen álmodtak, de a hihetetlen erő, ami benne lakott, még hajnalban is körbeölelt… olyannyira, hogy elvette az összes kételyem… visszakaptam az önbizalmam, a hitem és a reményem. Elég csak a szemébe nézem, azokba a szemekbe, amik mindig mosolyognak rám, a szempillák melyek szinte megsimogatnak. Ő úgy különleges, hogy szinte nem is tud róla, engem pedig végre nem nyel a szeretet és a csodálat, amit neki adok. Szeretem felróni a hibáit néha, akkor megnyugszom, hogy azért annyira mégsem tökéletes.
Olyan jó a mellkasán álmodozni… órákig csak fekszem, néha elalszom, néha megfordulunk… ő álmodik, én pedig alkotok.
Mozgolódni kezdett, széles vállaival körbeölelt gyorsan. Mintha csak mindenáron a másik testébe akarnánk jutni, egészen közel húzódtunk egymáshoz. Elbújtam a nyakában, hangosan szuszogva öleltem, közben pedig bűvöltem az időt, hogy vánszorogjon kicsit, ne siessen annyira… az ébresztőóra éles hangja lassan megtöri a ragyogást…”

"I found freedom in the ugly truth"

Ma szembejött velem egy Dodge Charger SRT az úton. Messziről észrevettem… mosolyra fakadtam, s eszembe jutott, hogy valami nagyon fontosat le kell hogy írjak.

1 hét kell ahhoz, hogy ne sírva aludj el minden nap.
2 hét múlva már nem csak azért eszel, hogy ne légy rosszul, hanem újra érezed az ízeket, a színeket, kívánod a friss, éltető ételt.
3 hét után már nem érzed annyira emésztőnek az űrt, ami betolakodott a szívedbe.
5 hét múlva már képes leszel a szemébe nézni, és megmutatni, hogy nélküle is nagyon jól elvagy az életben.
7 hét után már nem is emlékszel az arcára… a csókjára… az érintésére. Az intim pillanatok emléke elfelhősödik, és nem maradnak meg a legszebb emlékképek sem a forró pillanatokból.
12 hét múlva beléd csap az érzés, hogy igenis jobb így az élet. S ez már a meggyőződés erejével hat rád. Felvillan egy nagyon negatív emlék, ami még mindig keserű érzést vált ki, s ennek hatására teljesen megszűnik a varázs, a kapcsolat, a kötelék, ami azelőtt 10 hónapig tartott.

Február 9. Úgy vártam ezt a napot, mint a megváltást. Rengeteg itthon töltött idő után, ami olykor kínzóan telt a sok emlékkép és unalom miatt, most véget ért. Véget ért egy nehéz időszak, amiről azt hittem, soha nem fog lezárulni.
Egy-egy fáradt vagy rossz nap után, hihetetlen súllyal nehezedik rám a tudat, hogy most sokkal kevésbé lennék leterhelt, ha fél évvel ezelőtt elkezdek ténylegesen készülni erre a nyelvvizsgára. Meg kellett bocsájtanom magamnak emiatt a rossz döntés miatt, aminek most viselnem kell a következményeit. Tudom, hogy én hibáztam, és csakis én tehetek róla, hogy nem álltam neki követni a céljaim, és ehelyett mást segítettem előrébb az életben… de most mégis újjáépítek mindent, és ez a nyelvvizsga egy szimbólum lesz az életemben. Soha semmit nem akartam még így megszerezni, mint ezt a papírt. Egy nagyon egyszerű okból kifolyólag… meg akarom mutatni, hogy képes vagyok győzedelmeskedni a múlt felett, és soha többé nem hátrálok meg az álmaim elől, csak azért, mert „szerelmes” vagyok. Aki igazi társ az életben, az nem csak a saját céljaira koncentrál, hanem segíti előre a másikat, és minden erejével ösztönzi a legjobbra. Ez csak úgy működik, ha mindkét fél eléggé felnőtt ahhoz, hogy ezt meg tudja tenni a másikért. Ilyen férfit keresek.

Erre vágytam… hogy végre ne egyoldalú legyen az életem, a hétvégéim ne ugyanabban a szokásos ritmusban teljesen. Soha eddig még nem foglalkoztam ennyi dologgal… egyszerre vagyok nyelvész, 3 nyelv kavarodik bennem, éneklem, táncolok, sütök, olvasok, múzeumba járok. Elkezdődött egy korszak, ami nagyon termékenynek ígérkezik, és végre tényleg azzá válhatok, akivé mindigis akartam. Ezer dolog, ami kitölti az életem, ami színessé teszi a hétköznapjaim, és aminek segítségével majd igazán emberi lehetek, mesélhetek majd valaki másnak, hogy mennyi mindent elértem, és hogy mennyi minden érdekel. Nem akarok több olyan szenvedélyt, amit „örököltem” egy szerelemből… inkább közös szenvedélyt akarok valakivel majd, aki szintén képes kitárni a szívet a sokszínűség felé, és türelemmel képes felnőni a feladathoz, milyen is lehet egy igazi, közös kapcsolatot, életet, világot kialakítani…

Chiquitita

Nagyon régen nem éreztem már ilyen teljességet, nyugalmat, és azt a különleges érzetet, hogy végre minden rendben, és nem egy hamis-jó állapotot értem el. Megtanultam, hogy az ember világa nem csak akkor boldog és harmonikus, ha szerelmes… szerencsésnek mondhatom magam, mert a sok harc és szenvedély után nem hűlt ki a szívem, és nem áhítozom folyton az elérhetetlen örök szerelem iránt.
Barátot találtam… legjobb barátot. Olyat, aki nem zavar akkor sem, ha megmutatja teljesen egyéniségét. Aki mellett nem érzem, hogy nehéz élni vagy éppen nem hat rám úgy, hogy én kevésnek, csúnyának vagy ügyetlennek érezzem magam. Hálás vagyok, amiért az eltöltött pár nap tartalmas, intenzív volt, és nem volt bennem kényszeres indíttatás, hogy minél jobban mutassam meg magam, és a múltam is feltárjam.
Jó az, mikor találunk egy igaz barátot, aki hasonlóan látja a világot, és hasonlóan ezer árnyalatban szemléli a dolgokat. Adrus, a tudat, hogy itt vagy mellettem, most már alapvető biztonságérzetet nyújt az életemben. Nem félek a magánytól… s új emberként szemlélem magam… az az új ember vagyok, akit te már megismerhettél. Nem akarok kicsit sem hasonlítani a múlt árnyaiban rejlő énemhez… aki nem volt sem jó társ, sem jó barát…
Rengeteget segítettél nekem abban, hogy megállhassak a lábamon egyedül, „pasi” nélkül. Megszorítottad a vizsga előtt a kezem, és megnyugtattál. Soha nem akadt még olyan, aki előbbre helyezett volna engem önmagánál vagy a párkapcsolatánál. S te mégis árasztod felém a nyugalmat, és segítesz, mikor azt érzem, összeomlóban van a világom.
Én ösztönösen keresem a barátaimban a „testvért”, hisz nekem ez jelent mindent, mert nem tudom milyen is ez a vérségi kapcsolat. Örömmel tölt el, amiért azt mondhatom, hogy olyan vagy, mint a testvérem… figyelsz rám, megnyugtatsz, viccelődsz, piszkálsz, és igazi, jó testvérként szeretsz engem.
Eddig csak a szerelemnél voltam ilyen patetikus, most mégis újra megfogalmazódik bennem, eme teljesen másfajta kötelék kapcsán, hogy bárcsak örökre tartana… szeretném, ha ez a hihetetlenül erős és pozitív kapcsolat elkísérne életem során. Mert ez a lehető legszentebb értelemben véve jó hatással van ránk…

Szívem minden szeretetével, Adrus barátnőmnek,
a Te Dórid.