Szabadon, zuhanás közben...

Hogy mi maradt nekem, aminek még örülni tudok? Hmm… jó kérdés. Mostanában ezen gondolkodom.

Bedugom a fülhallgatóm, és hagyom, hogy az üvöltő, mámorító zene szétáradjon a fejemben, majd az egész testemben. Táncolni, ugrálni kezdek rá, majd nagyot nevetek. Ha nincs más, hát mulatok magamon… régóta csak ez maradt meg nekem. A saját világom, a határtalan képzelet, amiben élhetek. Egyedül.

A barátságok, amiket a félelem és sokféle érdek táplál, hamvában holt árnyak csupán. Az ember egy nap ráébred erre. Érezni fogja, hogy egyre többen elmaradnak mellőle, és valaki mellett már csak azért áll ki, mert nem akarja, hogy rázúduljon a rengeteg gyűlölet és rosszakarat a másik fél részéről. Mondjuk ki: néha gyengék vagyunk otthagyni egy megromlott kapcsolatot. Ennek egy oka talán a jövőtől való félelem… és a magánytól való félelem.
A bátor ember ismérve más. Ő inkább egyedül, de büszkén éli tovább életét, mintsem, hogy látszatokkal színezze tele élete palettáját. De én gyarlóbb vagyok… és még sokan mások is. Kénytelen leszek meghazudtolni önmagam, és felvállalni ezt a gyáva dolgot: én is hordok álarcot… de csak egyetlenegyet… nem hetet. Önvédelemből teszem, mert én a szívemmel gondolkodom már nagyon régen, nem a fejemmel. Olyan vagyok, aki hihetetlenül nehezen tudja feldolgozni, hogy az emberek változnak, pedig ez az élet egyik alappillére. Én mégis folyton csak a jót hiszem, és naiv vagyok. Egy a baj, hogy nem bánom. Inkább legyek szeret teljes, de gyenge, mintsem erős, de szívtelen. A Jóisten így rakott össze… nagyobb csalódásokkal és nagyobb szívvel. Talán… ezért egyszer én is megkapom a jutalmam, és azt az embert, aki ezt nem csakhogy szereti, de még viszonozza is ezt az őrületet, ami benne lakik…


~ Valamilyen szempontból a zuhanás is lehet különleges és nagyszerű. Egyedül, szabadon teszed… minden határ nélkül, minden szabály nélkül. Bele a nagyvilágba.

Geisterfahrer. ~ Frei im freien Fall

Ismétlések hava

Vajon létezik olyan, hogy végzet? Egyáltalán, mit jelent az, hogy végzet?
Számomra ez egy fura és kissé zavaros kérdés. A végzet célt jelent, személyt, vagy okot, amiért élünk?

A végzet… talán… mindig megtalál. Mindig velem van. Ott van minden tettem, és meghatározza az életem apró, pici lépéseit. Irányít, és előre visz. Sok minden egyben.

Az én végzetem mondhatni… nem is cél vagy egyéb. Mi van, ha azt állítom, hogy én megtaláltam a végzetem? Sokszor láttam már, hogy érzelmileg túlfűtött emberek suttogják kéjesen egymás fülébe, hogy „Te vagy a végzetem!”. És ha tényleg ő a végzetem?
Ahányszor előre lépek, ő ott terem. Azt éreztem, hogy örökre elhagyni készül minden barátnak mondott ellenség… s akkor hirtelen a semmiből előtűnt az oly rég látott Vég. Végzet. Még illik is rá a kifejezés. Elhagytak, belém gázoltak, de… de ő ott volt. De én mindig, mindig menekültem. Átfutottam a viharos éjszakán, csakhogy ne lássam a vérben forgó démoni szemeket… elfelejtettem hogy ezeknek a szemeknek van valamiféle gyermeki csillogásuk is. Csak nézőpontot kell váltani hozzá.
Nem, ez nem az érzelmek vihara… ez több… ez rendeltetés, amit hiába próbálok nagyon régóta megtörni, képtelen vagyok. Vagy jöjjön a szörnyű felismerés… nem is akarok megtörni? Az én hibám lenne, hogy nem tudok bizonyos embereket kizárni az életemből? Nem hinném… találkozásoknak, és kapcsolatoknak az Úristennél értékük, érdemük és céljuk van. Ezeket az ostoba emberi erő nem tudja megtörni… szerencsére! Olyan egyszerű és elcsépelt, de… ennek így kell lennie. Én hiszek, remélem, ezért vagyok hajlandó elhinni, hogy ami most velem történik az okkal történik, és a jövőben egyszer majd megkapom a saját magyarázatomat. Meg fogom érteni, hogy miért kell nekem ezen keresztül menni… meg fogom érteni, hogy miért bántanak ennyire… és meg fogom érteni, hogy miért maradnak és mennek emberek.

Ui.: Nem értem. Miért marad az, akit a legjobban akarunk „kiirtani” az életünkből? Talán… hogy örökké figyelmeztető és tanító jelleggel szolgáljon…?

G.

Évadzáró epizód

Élet.
Nagyon sokszor jutott eszembe ez a szó. Ez a súlyos szó. Csupán 4 betűből áll, mégis kitart 80-90 évig… mit is jelent élni igazán? Mikor lesz teljes az élet? Mostanában ez foglalkoztat. Próbálok rá definíciót találni, de… szinte lehetetlen. Ez egy szerteágazó, kiismerhetetlen rendszer. Nem vagyok a „rendszerek” híve, de… talán az életben van valami féle rendszerszerű. Ahogyan kapcsolódik egymáshoz a múlt, a jelen és a jövő.
De ha nem kell magyaráznom, akkor azt mondom, hogy az élet csoda. Valaki szerint a Sors, valaki szerint Isten irányítja. Vicces, hogy mindig tudjuk mi van mögöttünk, de azt soha, ami előttünk van. Emiatt leszünk mi olyan emberiek, és olyan tudatlan földi lények. Mi csak a tapasztalatainkból táplálkozhatunk, és a jövő ismeretének híján, ez az egyetlen dolog, amire támaszkodhatunk.

A címhez méltóan, ez most egy kisebb lezárás lesz.
Amikor véget ér egy iskolai év, nagyon sok mindennel kell elszámolnom magamban is.
Mit is tanultam ott?
Tény, hogy okosodtam, és rengeteg új tudást szereztem, de… tapasztalatokból kaptam a legtöbbet. Bölcsebb lettem sok dolgot illetően.
Ez a tanév megmutatta nekem, hogy mi, emberek mennyire különbözünk, és… hogy a fájdalom mennyire hihetetlen nagy hatással van az emberre, akár pozitív, akár negatív értelemben.
Nem túl boldogan írom, hogy gyakorlatilag a magán életem minden területére becsapott a villám.
Megtanultam, hogy a barátság milyen törékeny dolog, és… aki képtelen helyre hozni a hibáját, az örök nyomot hagy a másikban. Sajnos van, amikor már semmi sem lesz ugyanaz, mint volt.
Megtanultam, hogy a szerelem egy… kiismerhetetlen érzés. Pontosabban inkább az, aki iránt ezt érezzük. Itt nincsenek racionális és elfogadható érvek, nincsenek helyes vagy helytelen döntések… ez az érzések játéka, mi ebbe nem nagyon tudunk beleszólni… csak akkor, amikor már érezzük, hogy vége.
Ha visszagondolok arra, ami mögöttem van, csodálkozom. Sok-sok fájdalom, de azért némi öröm is. Néha azt érzem, hogy az agyam ezeket a dolgokat egy nagy lakat alatt tartja, hogy ne tudjanak kiszabadulni, és megmérgezni az életem. Mostanában nagyon keveset emlékezem… régen ez egészen máshogy volt. Eljutottam egy olyan pontra, amikor előre nézni már sokkal jobb érzés, mint hátra. Ma már tudom, hogy ami vár még rám az sokkal szebb, mint amit itt hagyok.
De mégis… van, hogy ezek a fájdalmak rám szakadnak… hatalmukba kerítenek, és szorongatják a lelkem. Innen tudom pontosan, hogy nekem mennem kell. Itt már nem érzem jól magam… ezek az emlékek szerencsére már csak tényleg emlékek…

Hölgyeim, egy fontos útravaló!
Legyen egy örök titok számotokra ez a tanulság. A férfiak kétféleképpen viselkednek egy nővel, ha spontán ismerkednek, mondjuk egy nagyobb társaságban. Talán egyesek azokat a lányokat tartják szerencsésnek, akik elvonulnak a fiúval, és egy rövid idő után visszatérnek, majd újabb áldozatra vadászva tovább állnak. Ezek a lányok talán „szerencsések”, de a fiúk szemében nem érnek el túl nagy erkölcsi és érzelmi méreteket.
A másik kategóriáról hadd rántsam le a leplet. Az olyan lányról, akihez odamegy a fiú, és csendes elismerését duruzsolja a fülébe. Elmondja neki, hogy ezen a helyen ő a legszebb… vagy hogy miért nem táncol már egy kicsit vele is. Akinek ezt mondják, az igazi nő. Akinek valamilyenféle „kapcsolatot” ajánlanak fel, az már eleve többet kapott, tény, hogy érzelmi síkon, de a testiség a férfiaknak mást jelent.
Én ezt vallom, és a tapasztalatim alapján ez így is van…

Még az életről annyi, hogy… talán azért vagyok ennyire ennek a fogalomnak a szerelmese, mert számomra az a legvonzóbb, hogy… olyan felemás. A véletlenek, a jó és a rossz váltakozása… a boldog és boldogtalan órák tánca. Nincs az élethez fogható „rendszer” vagy gépezet, ami képes erre. Ez csak az élet sajátossága. Az alkotás, a szerelem és a szeretet, a természet, a barátság, és minden gyönyörűség ebben az életben…

Geisterfahrer.

Joker

Hiába a tikkasztó nyári hőség, a vihar így is kegyetlenül átvonul fejünk felett. Vad esőcseppjeivel elmos minden port és mocskot… nehéz eldönteni. Jót vagy rosszat hoz?

Nagyon rég nem írtam a szerelemről. Magamra maradtam, és ez az érzés végképp elhagyta a szívem. Nem maradt senkim, akihez intézhetném az álmaimat. Minden csak egy múló ábrándnak tűnt. Olyan, mintha felnőtt fejjel vizslatnám azt, hogy mekkora gyerek voltam.
Most nem tudom azt mondani, hogy visszatért a Múltam. Már máshogyan írok, és talán a becsületem sem engedi, hogy ezt leírjam. Erősebb vagyok most már. Felismertem a hazugságokat, a zsákutcákat, és a felesleges szenvedéseket. Csak azt nem hittem, hogy még az is képes hazudni, aki a „fényt” hozza. Mindenki csak a maga malmára akarta hajtani a vizet, meg akart felelni másoknak, s közben észre sem vette az önmagában okozott pusztítást.
Szánalommal gondolok rá. Igen, Őrá. Akiről annyit írtam. Már hónapok óta nem említettem meg, mert becsapott és elhagyott, de most… most csak szánakozni tudok fölötte. Soha sem hordtam álarcot, inkább elviseltem a fájdalmat, és a kirekesztést, csak ne kelljem megjátszanom magam és az egész életem hazugságokra építeni. De mások gyávábbak… nem tudják elviselni a rájuk nehezedő fájdalmat, ezért elveszítik önmagukat. Beállnak abba a bizonyos sorba…
Ezért leszek én a végén büszke… mert tudom, hogy olyan mint én, mégsem meri kimutatni. Erősebb vagyok, és ki is mutatom. Keményen szembeszállok bárkivel, ha kell… a személyiségemből nincs mit elfednem. A fájdalmaim pedig mélyen maradnak, de ezek is hozzátesznek ahhoz, aki vagyok. Büszke vagyok, hogy megadatott nekem, hogy így gondolkodhatok… igen, néha nekem sokkal nehezebb lesz, de a lelkem megmarad… s az övét felzabálja majd a megfelelési kényszer, és a világ súlya. Nem. Én lázadok, és kikerülöm a szabályokat. Jobb leszek… és miért fontos ez nekem? Mert összetörte a szívem… eldobott magától, mert már nem voltam elég „érdekes”… és igen, most az önérzetem diktálja keményen a kezemnek ezeket a mondatokat…

„Azt kérte beszéljek vele. Azt mondta bajban lesz. Leírta, hol fogom őt megtalálni majd. De azt ő sem tudta, hogy milyen állapotban.
Csak ültem és bámultam a képernyőt. Ettől lesz szép –mondotta még utoljára. Visszatért belém a fojtogató szorongás, és szívemen a betapasztott sebekből elkezdett szivárogni a vér. Elgondolkoztam. Mentsem meg? Megéri nekem visszahozni őt a mélységből? Eddig nem sikerült, most kérésre kellene megtennem. Ügyesen játszik a lapokkal, de ma már nem maradt neki. Magára maradt. Magányosan, egyedül a sötétségben. Most nevet az Ördög, sőt… vihog. A bolondja úgy táncolt, ahogy ő fütyült. A pusztulás szélére taszította… és az átok beteljesedett.
De egy valami változott… Geisterfahrer ma már nem kap utána reflexből… sőt… talán hagyja zuhanni a kénköves Pokolba…”

Boldogsághimnusz

Ismét egy darabja gurult a lábamhoz. A boldogság gyöngye most az én szívemet díszíti. Örülök, hogy a sok fájdalom után most –szívemben is- újra süt a nap.
Sokat gondolkodtam, és csak úgy tudtam dűlőre jutni, ha felállítottam magamnak egy tényt… egy érdekes tényt.

A hétköznapi ember soha sem veszi a különlegeset, míg az néha szeretne átlagosabb és szürkébb életet. Az, aki észre tudja venni az élet csodáit, megállni és körülnézni az már egy kicsit különbözik az „átlagtól”. De az, aki rengeteg fájdalom után is képes ugyanezt tenni, na az már különleges a javából!
Teljesen mindegy, hányszor esel el, vagy éppen löknek el… ugyanolyan keményen és erősen kell talpra állni minden egyes alkalommal. Rövid ideig vigasz az önsajnálat, majd a reménytelenség érzésének keltése, de ezek egy idő után segítségből ellenségbe fordulnak át. Hihetetlen, hogy mennyi ember képtelen kimászni a szürke szenvedésből… igen, amikor érzem, meg tud ölni, de amint leértem az aljára, és elkezdem remélni a jobbat, rögtön könnyebbé válik az egész. Beindul egy folyamat, ami majd a boldogság felé fog sodorni.
Sajnos az erős rossz után újra és újra meg kell tanulnunk értékelni a jót és a boldogságot, de… pont ettől nyer valami elérhetetlenül édes ízt ez a pozitív érzés. Ritka, megfoghatatlan… de amikor vékony, lágy ujjaival megsimogatja szíved, rögtön ezerévnyi rossz a porba hull. Ez az, amit soha de soha sem szabad elfelejteni! Az ember egy életet kapott, egy szívet s ehhez egy lelket. Ne pazaroljuk, és… ne vágyjunk arra, hogy örökké éljünk… egy idő után minden csak szürke és unalmas lenne ebben a világban. Az emberélet pont elég arra –ha jól kihasználjuk-, hogy minden szépet meglássunk és felfedezzünk. Mi kaptuk Istentől a leggyönyörűbb ajándékokat: a szeretetet, a megbocsátást, a hitet, a reményt és nem utolsó sorban azt a gyönyörű természetet, ami körülöttünk található.

Lehet, hogy a lelkem néha elsüllyed az emberek által gerjesztett fájdalmak mocsarában, de… azt hiszem kijelenthetem, hogy megrögzött optimista vagyok, és erre hihetetlenül büszke vagyok, mert ez egy isteni kincs. Mindenből kiút… még ha néha nem is úgy néz ki.
Eddig nem találtam értelmet az életemben, és a kapcsolataimban, de ma már sok mindenre lehetek büszke.
Hiszem a jót, ezért még ha mélyen is vagyok, s akkor mondom, bután néznek rám, és nem hiszik el. Most boldogan írok, s most ő még mindig a balsorsában fulladozik.

Belenézek a tükörbe, és eszembe jut egy kedves mondat: „Te nekem ezerszer jobb nő vagy mindenkinél…”

Belenézek a szívembe és az emlékeimbe, s rájövök, valójában nem szenvedtem semmiben sem hiányt. Itt van velem a keserédes múlt, sok képpel a fejemben. Sok szeretettel a szívemben… és rengeteg örömmel.

Ránézek a családomra, és büszke vagyok a gyökereimre. Büszke vagyok a szüleim önzetlen segítségére. Arra, hogy ha a szomszéd néni szól, ők rögtön segítenek… és még arra, hogy engem is így neveltek.

Belebámulok a fénybe. Nekem most nem zavarja a szemem. Elfogadom, ha az én életem nem úgy zajlik, mint „másoké”… és most már rettentő büszke vagyok erre. Kilépőt kaptam az unalmas valóságból, és ezáltal belépőt egy különleges rétegbe, ahol már nem a számok és a tudás diktál… hanem a művészet, a lélek és az emberi érzések. Ehhez semmilyen bizonyítványt nem kap az ember, ennek szívből kell jönnie… és ez sokkal ritkább, mint bármilyen jól megírt dolgozat, vagy jó jegy.
Ez a tiszta szív, emberség és szeretet. Ritka, de fellelhető. S én olyan vagyok, akinek ez mindennél többet ér, és hiszem is, hogy többet ér mindennél… főleg az, hogy van -aki rajtam kívül is-, észreveszi ezt a megfoghatatlan csodát…

Geisterfahrer.

A két nagy szembogár (:

Egy életem, s egy halálom

Miért tör ránk az a keserű érzés néha, hogy irigyeljük mások életét?

Most hasított belém a gondolat, hogy miért érzem rosszul magam? Mi az okom nekem arra, hogy kevesebbnek érezzem magam másoknál?
Azért, mert nem teszem ki azokat a képeket, ahol épp alkoholmámorban úszom? Vagy azért, mert nekem nincs 625 barátom és 1200 „lájkom”? Valahogy nekem ez a felszín mindig is hiányzott az életemből.
Minden ember mutat valamit… és azt hiszem, akiket én néha irigyelek rendkívül sokat fordítanak arra, hogy „álarcukat” gyönyörűen megformálják, míg én erre nem pazarolok időt, inkább élem az életem… viszont nem tudom megmutatni, hogy mi az, amit én megéltem. Ez zavar engem. Hogy el kell rejtenem azt, aki vagyok… mert félek, hogy ezért elítélnének azok, akik a jó oldalamat ismerik. S azok, akik a sötétebb „énemhez” tartoznak, azok pedig kinevetnek, hogy miért nem merek mások előtt is „igazi” lenni.
Azt hiszem én ettől nagyon régen szenvedek. Bevallom, vallásos nevelést kaptam, és ezt én gyakorlom is, de… ugyanakkor nagyon vágyom arra, hogy sokkal tisztább és bátrabb képet adhassak magamról az embereknek. Nehéz megtalálnom az egyensúlyt, s tudom, amíg itt, ebben a konzervatívnak nevezett közösségben élek, és sokan felismernek az utcán, addig nekem ügyesen kell cserélgetnem az álarcaimat, mert… akkor végképp a legrosszabb oldalamat mutatom, ami még annyira sem én vagyok.
Bár… nekem is még kell idő, hogy megismerjem és elfogadjam önmagam. Meg kell találnom azt az arany középutat, amit majd folytonosan járhatok, és kinevezhetem az igazi egyéniségemmé.
S a végére még annyit, hogy… a múlt démonjai még mindig a lelkemen élősködnek, és érzem, hogy ez is gyengít engem. Érzem, hogy amíg nem tudok a saját életemre normálisan tekinteni, és nem tudom magam és a környezetem elfogadni, ez a démon addig boldogan fog a szenvedésemben fürödni… s én ezt nem hagyhatom. El kell engednem, amit elveszítettem. Fel kell dolgoznom, amit elrontottam. Meg kell keresnem, amit elhagytam…

Geisterfahrer.