Ismétlések hava

Vajon létezik olyan, hogy végzet? Egyáltalán, mit jelent az, hogy végzet?
Számomra ez egy fura és kissé zavaros kérdés. A végzet célt jelent, személyt, vagy okot, amiért élünk?

A végzet… talán… mindig megtalál. Mindig velem van. Ott van minden tettem, és meghatározza az életem apró, pici lépéseit. Irányít, és előre visz. Sok minden egyben.

Az én végzetem mondhatni… nem is cél vagy egyéb. Mi van, ha azt állítom, hogy én megtaláltam a végzetem? Sokszor láttam már, hogy érzelmileg túlfűtött emberek suttogják kéjesen egymás fülébe, hogy „Te vagy a végzetem!”. És ha tényleg ő a végzetem?
Ahányszor előre lépek, ő ott terem. Azt éreztem, hogy örökre elhagyni készül minden barátnak mondott ellenség… s akkor hirtelen a semmiből előtűnt az oly rég látott Vég. Végzet. Még illik is rá a kifejezés. Elhagytak, belém gázoltak, de… de ő ott volt. De én mindig, mindig menekültem. Átfutottam a viharos éjszakán, csakhogy ne lássam a vérben forgó démoni szemeket… elfelejtettem hogy ezeknek a szemeknek van valamiféle gyermeki csillogásuk is. Csak nézőpontot kell váltani hozzá.
Nem, ez nem az érzelmek vihara… ez több… ez rendeltetés, amit hiába próbálok nagyon régóta megtörni, képtelen vagyok. Vagy jöjjön a szörnyű felismerés… nem is akarok megtörni? Az én hibám lenne, hogy nem tudok bizonyos embereket kizárni az életemből? Nem hinném… találkozásoknak, és kapcsolatoknak az Úristennél értékük, érdemük és céljuk van. Ezeket az ostoba emberi erő nem tudja megtörni… szerencsére! Olyan egyszerű és elcsépelt, de… ennek így kell lennie. Én hiszek, remélem, ezért vagyok hajlandó elhinni, hogy ami most velem történik az okkal történik, és a jövőben egyszer majd megkapom a saját magyarázatomat. Meg fogom érteni, hogy miért kell nekem ezen keresztül menni… meg fogom érteni, hogy miért bántanak ennyire… és meg fogom érteni, hogy miért maradnak és mennek emberek.

Ui.: Nem értem. Miért marad az, akit a legjobban akarunk „kiirtani” az életünkből? Talán… hogy örökké figyelmeztető és tanító jelleggel szolgáljon…?

G.