Viszlát 2012, viszlát szerelmem

Vége egy olyan évnek, ami mind közül a legkülönlegesebb volt. 12 hónap fiatal, szalmaláng-szerelem, megannyi édes könny és fájdalom, végül pedig a stílusos, keserű, de csendes befejezés.

Évek óta mindig a születésnapom után állnak be a nagy változások. Így volt tavaly, így volt idén is. Ezek egyéves fejezetek, melyek szinte törvényszerűen váltakoznak. Mindig óriási kíváncsisággal tekintek december 31-én a saját életemre. Pontosan egy éve ilyenkor, fogalmam sem volt, hogy kaphatok egy gyönyörű ajándékot, melyet örökre a szívemben őrizhetek majd. Szerethettem, közel kerülhettem egy fiúhoz, aki mellett végre sikerült megteremteni a saját személyiségem alapjait. Már elment, de a hagyatéka még bennem él… akkora boldogságot és annyi jó dolgot kaptam, hogy a sok keserűség ellenére is, még mindig erősnek érzem magam. Már nem vagyok magányos, ha egyedül maradok… már tudom, hol a helyem, és mire, kire van szükségem.

Ennek az évnek a titka és a lényege a szívemben és a szerelem megismerésében rejlik. Az elmúlt hónapok során befele figyeltem, önmagamhoz kerültem közelebb azáltal, hogy valaki szeretett engem. Rengeteg jellemhibát, de megannyi új dolgot fedezhettem fel. Az emberi egyéniségek egyre tisztábbak lettek előttem, egyre könnyebbé válik az, hogy megfejthessem őket.

Most, hogy egyedül maradtam, észrevehettem azt, hogy mennyi különleges és jó ember vesz körül. Megtaláltam az igazi barátaimat. A támogatásuk és a rendkívüli érzelmi képességük, őszinteségük az, ami részben megmentett engem a pusztulástól. Sokáig azt éreztem, hogy magányos vagyok, de… amikor elhagyott a szerelem, a barátság védőhálója megfogott, habár nem is számítottam rá. Isten elvett tőlem, de megmutatta, hogy mim maradt…

Köszönöm, hogy vagytok nekem, és elűzitek a testetlen fájdalmat, ami ott bujkál bennem…

S a másik erőm, kapaszkodóm és menedékem, a családom. Olyan emberek közössége, akik a legkülönbözőbbek, mégis a szeretetben egyeznek. Mindig megnyugvást találok bennük, ha menekülnöm kell, ők várnak engem… fel sem foghatom, milyen szerencsés vagyok, hogy ők is itt vannak nekem, és vigyázzák életem…

Nem tudom, mit hoz a következő év… eddig boldog voltam, most megváltoztak a dolgok, talán ez nem feltétlen a fájdalom előfutára…

Azt kívánom mindenkinek, aki egy kicsit is szeret engem, hogy legyen gyönyörű éve, bízzon, reméljen és szeressen… enélkül ugyanis lehetetlen az élet…

Geisterfahrer

Karácsony

Karácsony... ennyi maradt nekem. Ide nem tolakodhat be a valóság.

Feldíszítettem a szívem, szalmát készítettem a jászolba. Vártam, s végre megérkezett a Megváltó... hogy fényességet hozzon a sötét világba, mely végre megtanul engedelmeskedni...

Hagyaték

Ezek a mondatok soha sem kelhetnek életre. Ezeket soha sem szabad kimondanom. A büszkeségem nem hagyja, hogy életre keljenek, és a számon kiejtsem őket… az emberek erősnek és kitartónak látnak engem, de ez mind csak a megnyugtató, kellemes felszín…

Hiányzol. Fáj… nagyon… mikor szenvedek, mikor fáradt vagyok, arra gondolok, amikor velem voltál… elképzelem, hogy milyen boldogok voltunk és máris könnyebb lesz.

Most már őszinte leszek. Azt mondogatom magamnak, hogy jobbat érdemlek és sokkal jobb lesz, ami majd ezután fog velem történni. Napokig, esetleg hetekig ment, de most… megint rám tört a keserédes fájdalom. Hisz… szerettük egymást… szabadok voltunk… félek, soha többé nem lesz az életemben egy olyan kapcsolat, ami ilyen természetesen alakul, és ami ilyen magasra ível…

Soha sem tudnám ezt a szemedbe mondani. Olyan sok rossz ért, hogy megfogadtam, nem fogod megtudni, hogy mi játszódik le bennem. Csak a tartásomat fogod csodálni, és azt, hogy soha sem írok neked. Pedig igenis tudni akarom, hogy levizsgáztál-e, hogy meggyógyultál-e végre, hogy van a családod… ha betartanád az ígéreteidet, és igazi férfiként viselkednél, miután ezt elolvastad, szó nélkül írnál nekem… De én már másodszor futok bele ugyanabba a csapdába. Ugyanúgy reméltem a régi, nagynak hitt reménytelen szerelemtől, hogy beteljesedik és észrevesz majd… persze, hogy nem történt meg.

Felépítettem egy világot, ahol már soha sem leszek egyedül, és ezt Neked köszönhetem. Hiszem, hogy minden embernek van hagyatéka. Én, Tőled hatalmas ajándékot kaptam. Rá mertem lépni arra az útra, amit csak távolról szemléltem. Elmúltak a felesleges félelmeim, önbizalmat merítettem Belőled. Azt akarom, hogy mindig emlékezzünk egymásra… vagy legalábbis addig, míg meg nem találjuk az igazi férfit és az igazi nőt… addig még szabad visszamenekülni a régi emlékekhez, a régi énünkhöz.

Dühösnek kéne lennem, hogy a tüzet elpusztítottad kettőnk között, mégsem tudok igazán soha sem az lenni. A karácsonyi láng ott ég a szívemben… a megmaradásért küzd, és azért, hogy ne legyek magányos… remélem a Te szíved is megölti a sok-sok szeretet maradék kis tüze… emlékezz, én adtam Neked, hogy örökké boldog légy…

Hagyaték… ez tart még életben… ez nem enged közel a magányhoz… még…

Hazudj még...

Táncoltam, s te egyetlen golyót röpítettél a fejembe… holtan estem a padlóra. Kérdezted, jól vagyok-e, de nem volt a szemedben könny. A golyót az elmúlt szerelem irányította, és ez ölt meg.

Ezzel kelek, ezzel fekszem. Ebédem, vacsorám a fájdalom. A véremben is az folyik már. Nem látok már mást, csak ezt… ez tart életben. Szinte már nem is érzem konkrétan a keserűséget… szinte már a társam lett. Testetlen szörnyként bujkál mindenhol.

Meghaltam volna érted. De te öltél meg…

Bright blue eyes...

Abban hiszek, hogy van a lelkünknek egy darabja, amely soha sem változik, hanem megáll és állandó marad az örökkévalóságban. Az a rengeteg szeretet, amit egymásnak adtunk, azok a hihetetlenül szenvedélyes pillanatok még itt élnek, egészen bennünk… a szerelem véget ér, de a meleg, aprócska parazsa még melegíti az embert, ha nagyon fázik az élet hidegében.

Szeretnék az lenni, aki 6 hónappal ezelőtt voltam… és szeretném ha Ő is olyan lenne. Egymás karjában bámulnánk az eget, nevetnénk az éjszakában… felmásznánk a hegyre nevetve, és csodálnánk a naplementét, ami ott, a falun mindig szerény és takaros volt.

Arra vágytam, hogy az álmokat majd közösen váltjuk valóra, és semmi sem lehet elég erős, hogy megmérgezze ezt.

A gyermekkorom utolsó szakaszát Neki ajándékoztam. Soha sem leszek már ennyire felszabadult és merész. Megszilárdítom ezt az eszményi személyiséget, karba öltöm az Ővele átélt emlékekkel, és útjára engedem az örökkévalóságba… Istennél, a Mennyországban van egy hely, ahol végtelen a napsütés, ahol végtelen a tavaszi, friss mező, s ahol megpihen a boldog, de elmúlt szerelem. Két ember egyetlen pillanatban megörökítve, egymásba fonódva… lehet, hogy a Földön már régen nem is ismerik meg egymást, de szívük egy darabja mindig fog élni… azért, hogy a szép emlékek is örökké élhessenek, ne csak a jelen legyen maradandó…

Az orromban még érzem a túláradó mosópor szagát. Még mindig érzem, ahogyan kapaszkodott belém, miközben próbálta mondatokká formálni a véget. Soha sem láttam még igazán fiatal férfit sírni. Napokig nem is mertem visszaemlékezni erre a jelentre… nem nézett rám, csak hallottam, ahogyan zokog, erősen szorít magához… s közben beszél, beszél… én pedig csak bámulok magam elé és próbálom feldolgozni azt, hogy épp most vesz el mindent tőlem életem egy nagy szerelme.

Ha megkérdeznének, hogy vagyok most, csak bölcs mosollyal válaszolnám, hogy igyekszem… de az, ami mélyen bennem zajlik, azt magam sem merem értelmezni. Túlzottan friss és fájdalmas még az a hullámzó érzelemtenger, hogy bárki is hozzányúlhasson… sajnálom, hogy nem néztem a szemébe, miközben sírt. Az eszembe kellett volna vésnem, hogy ő is szenvedett… mert azt érzem, hogy egyedül vagyok a földgolyón ezekkel a kínzó tövisekkel…

"Nem tudom azt mondani, hogy ne reménykedj..."

Úgysem látsz semmit, hisz nem is érzel semmit. Úgy várom már a tavaszt, mint a megfagyott fa ágai… várom, hogy az én életem romjain is új, és igazi remény hajtson.

Túl sok a fájdalom… feszíti a szívem. Egy hét telt el, és a remények csak erősödni látszanak. A múlt egyre keményebben és kegyetlenül próbálja visszahozni a démonait. Megint fáj az elengedés… ismét egy reménytelen szerelem sűrű ködében próbálok táncolni…

Tegnap mikor hazaértem, egyszerűen lerogytam a földre. Jó volt dühösnek és szomorúnak lenni, végre hangosan kiadni az irgalmatlan fájdalmat.

Nem tudom ezt tovább írni. Megint felülkerekedik a büszkeség, és mindent elsöpör.

Telnek a napok, és nekem egyre jobban nő a meggyőződésem, hogy jobb egyedül. Keserűbb, magányosabb, de megmarad sok minden. A büszkeségem, a tiszteletem és a vágyaim. Csak ezek vannak most nekem, erősen lüktetnek bennem. A szeretet elfogyott, helyébe lépett a racionális felfogás, hogy megmentse az emlékeimet a minden elmaró fájdalomtól.

A penge, amely hasítja szívem, kétélű, s ez a két oldal, éles, mint a valóság foga. Tép, szaggat… reményt ad, megsirat, majd felbújtja a kemény önérzetet és vakmerően a jövőbe tekint. Kellek, akarlak, mindennel együtt, amit elvettél tőlem, de maradj távol tőlem, ha nem tudsz törődni velem, és nem tudod megadni azt, ami egy szerelmes nőnek jár.

Írhatnám ide most a neved, címezhetném neked ezt, sőt linkelhetném is, de én inkább megint csak őrült módjára a reményt kergetem, és hiszek neked. Olvasod talán ezt a pár sort… elgondolkodsz… hiányozni kezdek… s rájössz, hogy még szeretsz. Bármennyire is akarom, soha sem fogok eléd állni és visszakönyörögni magam. Nem. Ezek az utolsó szavaim, ebből érezned kell, hogy az én szívem még forr… elnyomja már az agyam, de ugyanúgy lobog benne a tűz. Várni fogok, akaratlanul is, még ha a józan észérvek meg is bilincselik a kezeim… akkor is várok. Álmodom tovább, s elképzelem, amint begördülsz a mattfeketén csillogó autóddal a házam elé, kezedben csupán egy szál rózsával, s nézel rám… mosolyogsz, én meg majd látni fogom, hogy valóra váltak az álmaid, tehát kész vagy megint szeretni engem úgy, mint rég… mikor még gyerekek voltunk szinte…

G.

Utóiratféleség: a mostani bejegyzéseim címei ismétlésnek tűnhetnek. Újraírom a történetem, és megtöltöm a régebbieket igazi, vérvörös érzelemmel…

Mi lenne ha..?

Köszönöm nektek, valóban. Erősnek és bölcsnek hisztek engem. Ez igazán jól esik… de sajnos sok mindent nem tudtok. Nem látjátok a hihetetlen mennyiségű fájdalmat és keserűséget, amelynek fogva tart. Gyönyörű várként magasodik fölém, de belül csak szúrós cellái vannak… tele fotókkal és emlékekkel… így kínoz engem a valóság. Szép, szomorú mosolyra késztet, és elhiheti, hogy kíméletesen bánt el velem…

Nem. A csomag, amit cipelek már a húsomba vág. Gyenge vagyok és fizikai fájdalmat érzek, olyan nehéz már. Hova tegyem ezt? Miért nem tudok megválni tőle? Valaha képes leszek megválni tőle?

Édes fájdalom… aztán szorongás, utána düh és végül sírás… sorba állnak az érzések a szívemben. Váltják egymást, hogy nehogy csak egyet érezhessek a negatív színskálából. Nem szeretnék állandóan sírva elaludni. Nem sajnálatatom magam én naphosszat, szerintem a szánalom szavakban kifejezve egyenesen halálos… szeretnék végre boldogan felkelni, hittel és igazi reménnyel élni az életem. Most csak pár morzsa van, amibe kapaszkodom, de megint csak árnyékokra hiszem azt, hogy az a napfény. Ismét egyedül fogok maradni… soha sem fog már visszajönni… erős akarok lenni, de nem megy. Fáradok, gyengülök… azt szeretném, ha fel tudnék végre igazán állni és igazán őszintén mondhatnám azt, hogy túljutottam ezen.

Nem merek még mélyebbre ásni, mert friss a fájdalom… de félek, idővel majd megkönnyebbülök és belátok bizonyos dolgokat, amiket már most érzek tudat alatt. A büszkeség már most körvonalazza a mondatokat és suttogja... „jobbat és többet érdemelsz… igazi nő vagy, akihez igazi férfi való… különleges vagy, és ezt fel kell ismernie annak, aki veled van… hálát, köszönetet, vallomásokat érdemelsz…”

Mert nekem ez az egyetlen kapaszkodóm, hogy kimásszak egy kapcsolatból, ahol elhegytak...!

G.

A remény hóvirága

-->

Láncra verve áll a szív. A kőfal, ami előtte magaslik minden egyes alkalommal, amikor nekiszalad, még jobban megsebesíti. Aztán hallom, amint ordít a remény… kiáltozik,
Gyere vissza…
Ne engedj el…
Miért?

Éles tőrt döf belé a büszkeség. Nem hagyja, hogy megalázza magát, és megint a múlt hibájába essen bele. A remény hihetetlen dolgokra képes, főleg, ha a párja a szeretet. Ezt képviselve nagyon sokszor buktam bele a csatáimba. 3 évvel ezelőtt eltévedtem egy szerelemben, ami csábítónak és szenvedélyesnek tűnt, de üres volt… üres, mint a napfénytelen napok. Hónapok, évek teltek el keserűségben és eközben végig kapaszkodtam ebbe a nem is létező „kapcsolatba”… akkor azt hittem, hogy nagyon megsérültem, aztán amikor találkoztam az igazi, forró, vérvörös szerelemmel, tudtam, hogy semmi bajom nem volt, csupán csukva volt a szemem. Először óvakodtam a nagy érzéstől, azt hittem, egy részem mindig magányos lesz… később pedig nem volt megállás. Mint a tornádó, ami felforgat városokat, úgy tört be az életembe a megállíthatatlan érzés. Képtelen voltam, hogy kontrolláljam. Semmi sem számított, csak hogy Ő velem van, Ő foglalkozik velem, és Ő ismer. Megváltoztam? Nem tudom… lehetséges, szerinte igen. Most már igaza lehet. Többet és többet akartam, főszereplő akartam lenni az életében, képviselni az örök és el nem múló szerelmet. Gyermeki álmok, amik felnőtt szenvedéllyel párosultak. Fura, mert erről soha sem tudtam akkor írni. Valamilyen szégyenlős titkolózás szállott rám, és féltem, ha leírom ezeket a csodákat, akkor elmúlnak… de most már vége, és minden elmondhatok őszintén.

A vég akkor jön el, amikor a szeretetből már jóval kevesebb van, mint a problémákból. Két makacs, céltudatos ember harca örök sebeket ejtett. A mérhetetlen önzés felütötte Őbenne a fejét. Nem, most nem tévedek… önző volt, és Ő is megváltozott... a valóság az ő életén is otthagyta keserű nyomát... ismerős már, miért jött el a vége?
Akar maga mellé, de mégsem szeret… ismét rab lettem, az érzelmek rabja. Ismerős már? Pár sorral feljebb pont erről írtam. Egy férfi, aki –úgy tűnik- nem érdemli meg a szeretetem, maga mellett tart, mert képes vagyok segíteni és helytállni bárki mellett. De nem szeret… csak kellek… mint az egyszerű embernek a napfény, vagy az eső. Nem becsüli, de kell, hogy megéljen. Nélküle talán halott lenne…

A remény volt az én állandó pajzsom a keserűség ellen. Bámulatos, hogy milyen terveket képes szőni. A remény a legnagyobb mesemondó… most is, még évek múltán is működik, és nem tud csendbe burkolózni. Nem újdonság, ha azt mondom, hogy nem akarom feladni. Egy évig építettem ezt a szerelmet könnyel, mosollyal, és mérhetetlen szeretettel, tisztelettel és mindennel, amim volt… nem akarok megválni tőle. Nem végtelen lehetőséget akarok, csak egy utolsót. Türelmes leszek, és megvárom a nehéz időszak végét, megvárom, míg a férfias tudat kicsapongja magát, aztán mindent megbocsátok, elhallgattatom a büszkeségem, és előrelépek az árnyékból. Meg fogom kérdezni…

Akarsz még velem lenni? Ha én ismerlek a legjobban, ha enyém a szíved egy darabja, és sajnálsz, akkor van még benned szeretet, kár tagadni. Akiben lakik szeretet, az képes felépíteni a csodákat újra… miért ne lehetne megpróbálni? Rengeteg munka és fáradtság, de megéri, mert gyönyörű…

De ha nem, akkor messzire kell menni egymástól, hogy ne bántsuk meg a gyönyörű múltat. Mert akkor semmi sem volt igaz… aki el akar jönni az új kocsijával és képtelen azt mondani, hogy ne reménykedj, abban még ott lakik a szeretet lángja, én már csak tudom… de ha ez mind hazugság volt, ha ez mind csak a vigasztalás eszköze, akkor… nem fogok még egyszer beleesni a csapdába… akkor én elmegyek, és megtalálom azt a férfit, aki igazán tud engem szeretni…

Geisterfahrer.

Ajánlás: Neked…

Az igazi szívszilánkok

Vérvörös a téli hajnal. Nincsen párja benne a magánynak. Halovány zöld fénnyel világít az óra. A saját zokogásomra kelek fel. Érzem a szilánkokat a szívemben… érzem, hogy egyre mélyebbre fúródnak… ez majdnem olyan, mint kicsit meghalni. Nincs már az, akit úgy szerettem, akinek mindenem odaadtam. Ő töltötte ki a szívem, ő fogta a kezem, ha féltem. A családja az én családom volt, a barátai az én barátaim.

De már nem szeret… soha többé nem csókolhatom meg, soha többé nem lehetek együtt a szeretteivel… soha…

Kihúzta a lábam alól a talajt, és elvett tőlem mindent. Egyedül hagyott az emésztő fájdalom sötétségében. Ő volt a minden… ő hordozta a boldog jövőt magában.

Nincs már erőm ahhoz, hogy ismét ostorozni kezdjem magam a múlt miatt… talán ha nem szólok, hogy többet akarok, talán, ha beérem az apró szerepemmel, amit az ő életében kaptam, most nem sírnék úgy. De valami rávett arra, hogy akkor megmondjam, hogy mi zavar… és jelentette a véget. Olyan férfiba szerettem bele, aki zokon vette az én kéréseimet… de hiába a sok hiba, akkor is elemészt a keserűség. Vérzik az egész lelkem, megéget a kihunyt szerelem hamuja.

Egyszerűen elhagyott…

Nem akar már velem lenni…

Összetörte a szívem…

Nem tudom, hogy ezután mi jön. Csak az Úristen tudja, akihez most is imádkozom, hogy segítsen, mentsen meg a földi pokoltól.

A magány a nyomomban lohol… hamarosan le fog csapni rám, és az egyetlen fegyverem, ha előre tekintek és megint felépítem magam, úgy ahogyan  a múltban tettem, amikor egy reménytelen szerelem elől menekültem.

Ha most ezt olvasod, érezheted, hogy tönkretettél érzelmileg, de a becsületem még épp maradt, csupán ez vég meg a teljes megaláztatástól.

Nem volt igazságos azt válaszolni a kérdésemre, hogy nem tudod azt mondani, hogy ne reménykedjek. Mit vársz még tőlem? Lelki támogatást, úgy hogy cserébe nem kapok semmit? Vagy gyere vissza, és szeresd bennem azt, akit megszerettél, és akinek te voltál az első, vagy menj el és engedd, hogy tovább lépjek…

De ne légy önző. Ne légy olyan, mint az utolsó 2 hónapban…

D.

A büszkeség üzeni: Nem adom fel. Magasra török. Hallani fogsz rólam. Tisztelni fogsz, és tudni fogod, hogy megtartottam az ígéretemet, és valóra váltottam az álmaimat.