Idő

*~*~*

Semmi sem lehetetlen. Csak valami időbe telik...

G.

Can't let go

A legegyszerűbb dolgok tévesztenek meg minket a leginkább. Néha legbutább, és legjelentéktelenebb dolgok alatt vannak a legjobban értelmezhető magyarázatok.
Ismét odaérkeztem, hogy túl sokat képzeltem, és kissé talán manipulálhatóvá váltam. Végig az orrom előtt volt minden… de elhittem a meséket, az illúziókat, és egy ügyes gondolkodás áldozatává váltam.

Ahogy egyre több idő telt el, egyre több dolgot tudtam meg, és a tapasztalataimból (amiket gyakran keserű úton szereztem), megtanulhattam, hogyan kezeljem a helyzetet, és hová tegyem az érzést. De ami a legfontosabb… megtanultam átlátni a szitán. Mérlegelni, gondolkodni, és cselekedni.

Itt nincsenek már szavak… csak az emlékek hűvös fuvallata…
* „Azt mondta, „Fázom”. Didergett. Elmosolyodtam, de nem húztam magamhoz azonnal. Kérlelni kezdett. Éreztem, hogy teste enyémhez feszül, és remeg. Remegett, annyira fázott. Mosolyogva odahajoltam hozzá… Megcsókolt, s éreztem, hogy egyszerűen megnyugszik a pillanatban…”

Mit kéne tennem? Újrakezdeni? Minek? Minden a szokásos és nyugodt medrében folyik, csak az én szívem háborog.
Tovább menni? A gyerekkorom része. A barátaim barátja. Az én barátom. S ami a legkülönösebb az az, hogy mindenki érzi és tudja, hogy ennek nem lehet vége. Itt még van jövő, de nem most. Most lehetetlen… s ez az egyetlen, ami életben tartja az érzést… ez az egyetlen, ami borzasztó ebben az egészben. Mert nem az emberi érzelmek, vagy viszonytagságok, és távolságok miatt nem lehetséges… hanem mert túl hamar vége lenne. Mert nem nőtt még fel ehhez az egészhez… mert összeroppantaná ezt az erős, ám gyenge burokkal rendelkező csodát.
S persze a normál ember rögtön mondja, hogy „Ugyan, de téged biztos jobban szeretne!”. Nem. Ha „összejönnénk” nem lennék többé már különleges…
Azt hiszem talán most értettem meg az egésznek a lényegét. Bár rengeteg a külső tényező, és az „ál-tett”, ami borzasztóan összetud zavarni… ami bennem azt az érzést kelti, hogy ez egyáltalán nem igaz… A kétségbeeséseim emiatt törnek rám. Emiatt születnek bennem furábbnál-furább képzetek iránta, amik egy része… nem is igaz. Szerencsére. Bár ki tudja…

S most mi jön? Sok-sok év magányosan, rá várva? Vagy csakazértis egy új út, új emberekkel? Mi lesz a következő lépés?
Lerombolni az illúziót, hisz már teljesen tisztán látok. És hinni abban, hogy van új. Van más. Mert mindig van választása az embernek. Még nekem is…

„No matter how hard I may try,
it just won't die,
the many memories haunt my mind,
I can't understand why,
I still hold on, what went wrong,
tell me is it my fault,
I need to know,
don't wanna guess anymore,
I know I should leave you alone but I just can't let go”

Geisterfahrer.
~Such’ ich Dich…

"We're a broken people living under loaded gun"

Egy pillanat… egy olyan pillanat, ami megerősít, a valósághoz kötöz, és elkísér az életed végig. Ez a momentum nem szenvedéllyel telt… ez egészen más. Ez az ember más érzelmi területére hat. Boldogságot, erőt, szeretet és szabadságot nyújt.
Amikor vakít a szemedbe a Nap… amikor bemászik a dübörgő ütem a füledbe… és a szíved is felgyorsul. Katarzis…

Igazi péjnteken vagyok túl xD. Igen… a péjntek definíciója: a hét utolsó ledolgozásra váró napja, ami hatalmas hülyeséggel, orbitális röhögésekkel, és nagy bulizásokkal zárul.

~ terasz rulez n__n ~

Jól éreztem ma magam. Önmagam lehettem… nem tudom, de ez az érzés mostanában kicsit elhagyott, és most visszatalált hozzám.
A lelkem néha csak lebeg… néha egyedül van a hatalmas, szürke felhők ködében, néha pedig besüt a nap a kis otthonba.
Az életben meg kell tanulni nevetni, és önfeledten élni. A szabályokat nem indirekt módon áthágni… inkább átlépni rajtuk. Aki nem hagyja magát, azt nem fogják korlátozni…

S most írok. Igen, megint levelet írok… csak ma már nem követem el azt a hibát, hogy kézzel… most egy meghívást írok. Valamiféle „végső” találkát szeretnék vagy nem is tudom… talán most lehull az összes felépített érzelmi kőfal, s valami egészen új fény tölti be a szívem. Nem tudom… lehet, hogy egy korszak a végét járja. Lehet, hogy rájöttem, hogy valóban jobbat érdemlek, és érzelmileg nem vagyok már gyerek…

„Ki nem magányos, szeretném én azt tudni, még az is, akinek van valakije, csak még nem jött rá.” (Szabó Magda)

Geisterfahrer.

Pray won't fade away

 *-*-*

Gyakran szenvedünk attól, ha valamit nem sikerül véglegesen és teljesen lezárni. A múlt elmálló szálai megzavarják a jelen folyójának csendes folyását.
Valami mindig meg fog maradni abból, amire évekig építettünk, amit évekig éreztünk.
Ezzel csupán egy gond van. Léteznek emberek, akik viszonylag könnyen túlteszik magukat az élet csalódásain, ellenben másokkal, akik évekig küszködnek.
Valaki csak a pillanatot akarja élni, nem a múltat… valaki hazudik, s közben végig csak egy embert szeret… valaki pedig –bár nem akar-, mégis megragad.

Nyilván a racionális viselkedés azt mutatja, hogy menj előre, és ne foglalkozz a múlttal… de… nem. Mégsem ez jön a bensőmből. Régen még hittem ebben, mára már ezt egy felesleges önvédelmi ösztönnek tartom.
Miért? Miért nem tudok Neki hátat fordítani? Mi állít meg abban, hogy találjak egy jobbat, egy megértőbbet, egy kedvesebbet, egy olyat, aki egyáltalán képes szeretni.
S itt áll meg a racionális tudomány. Nem érdekelnek a pszichológiai magyarázatok… ez már egy olyan világ, amit nem érthetünk. Hiszem, hogy ez nem ember műve… hiszem, h csupán Isten akart próbára tenni…
Ha így történt akkor elbuktam. Kegyetlenül elbuktam… képtelen voltam elengedni azt, aki a szívemhez nőtt… pedig így talán könnyebb lenne

???

„Aki szeret, az elenged, megbocsát és felejt. De aki mindezt elvárja másoktól, az csak önmagát szereti…”

Geisterfahrer

Néma álom

Csendes, jeges szél fúj
Néma léptek zaja
Porba hull.
Remények törtnek derékba
Álmok kapnak új lángokra.
Egy útnak végső csillaga gyúl fel,
S végéből merítheted életed új irányát.

Csöppnyi érzelmek mély tengere,
Hosszúra nyúlik, mint a búza vetése nyáron
De ezer között mégis elveszik.
Titkom tán örökre rejtve marad.
Ugyan, mit bánom én?

Egy szív, egy szerelem
Több már nem maradt nekem…

Lass die Hunde los!

Hát kedvesem… azt hiszem ugyanazzá váltunk. Igen. Mindenképpen.

Hazugságok… illúziók… összeroncsolt boldog emlékképek… a bizalom és tisztelet elveszítése.
Nem hittem volna, hogy ez így tud fájni. És ez most nem a szerelem. Ez egy picivel talán összetettebb dolog. Egy barátság.

Mikor érünk el arra a pontra, hogy már alig érzékeljük a valóság szikráit? Most minden annyira más… annyira mély, és érthetetlen… minden szinte kissé természetfeletti.
Miért írom ezt?
Van egy ember az életedben, aki –némi erőszakossággal- kiharcolja magának azt, hogy az első helyre kerüljön. Ezáltal rengeteg szeretetet, bizalmat, tiszteletet és még sok más jó dolgot kap. S most alanyt váltok.
Észre sem vettem, hogy hirtelen irányítani kezdtek, és már csak más emberektől tudhattam meg, hogy mennyire vakon megyek a „legjobb barátom” után.
Pár hónapja veszélyes sebességgel kezdtünk lefele rohanni életünk zentijéről. Felnyílt a szemem, és láttam, hogy mik folynak a hátam mögött… borzasztó felismerés volt.
Lehetett volna némi lehetőségem azzal az emberrel intézkedni, aki nagyon közel áll a szívemhez, de ezt az én „legjobb barátom” nem hagyta…. Inkább átvette az irányítást, mint mindig. Ő diktált. S a végén persze mint mindig beadta a kulcsot…

~ Hatalmas a vihar… elfújta a földbe gyökerező szeretetet is. Mindent elvitt a Gonosz. Mindent, mire építkezhettem. S most nincs hol laknom. Szívek kivetettje lettem.
Megint elindulok… s nagy harc árán… visszaszerzem a helyem. ~

Nem is a hibákon van a hangsúly, hanem azon, hogy a borzasztó emberi természet, a becsvágy, és minden egyéb ilyen „változás”, vagy a kemény élethez való hozzásimulás mennyire tönkre tud tenni egy emberi kapcsolatot.
S mi a legeslegrosszabb? Amikor itt ülsz… és gépelsz… és rájössz, hogy elveszítetted a „legjobb barátod”… mert szembeszállt veled… és hagyott elveszni…

Ajánlás:
Kedvesem… elsősorban Neked, mert tudom, hogy ezen Te is keresztülmentél.

És Anett, Neked legfőképp. 8 éven keresztül voltál a legjobb barátnőm. Rengeteg mindent éltünk át együtt, együtt kezdtünk írni… együtt lettünk TH fanok. Nagyon hasonlítottunk, mégis voltak néha kemény harcaink, de… úgy érzem, hogy az egység mindig megmaradt. S most, 2 év után, hogy már máshová járunk iskolába, és mások vagyunk, nekem még mindig nagyon jó barátom vagy. Hacsak egy-egy kommentár, vagy „lájkolás” erejéig is, de én látom, hogy az a láthatatlan háló soha sem fog megszakadni. Mert mi igaz barátok vagyunk…

Geisterfahrer.

Love is a four letter word. And spoken here!

De van itt valami. Egy aprócska érzés-szelet. Valami kis tüzecske, ami elkezd vadul égni a szívemben. Ami jelzi, hogy nem fagyott el még a télben az utolsó virág. Valami, ami még életben tart…
Mert ha rád nézek, tudom, hogy a lelkem egy darabja a tied. Ha hozzád érek, tudom, hogy nem véletlen…
Mert ha ott vagy, tudom, hogy még érzel…

"Ugyan, hova mennék nélküled? Bolond vagy, ahogy én is. Ez a mi átkunk és áldásunk egyben. Édes álmok, vágyak, illúziók és hazugságok. Ebből építettünk mi várat magunknak. S végül a valóság lerombolta. Te elmentél, én továbbálltam. Látszólag persze, ezt tettük… de magunk és egymás elől is sötét lepedőbe fedjük a valóságnak nevezett szörnyeteget…"

Face the truth

Valaki megkérdezte tőlem pár napja, hogy mit érzek.
„Vársz, izgulsz? Mi játszódik le benned?”
Persze a válaszomban csak annyi volt, hogy igen, várom, de semmi különösebbre nem számítok.
Beni, ennél a pontnál volt igazad. Hazudok. Hogyne hazudnék. Ezt persze tagadom mindig és mindenhol. Tudom, hogy bűn. Te magának Istennek mégsem hazudok, hisz minden este imába foglalom a családom, és a barátaim mellett az Ő nevét is. Mert igen, ő is a barátom. Én csak a lelkemnek hazudok. Az emberek előtt pedig szűkszavú vagyok, és nem mutatom ki, hogy igenis borzasztóan fáj… még mindig. Így könnyebb…

Mi a baj?
Sokáig azt hittem, hogy nekem Ő egy megfejthetetlen rejtvény, és borzasztó összetett személyiség. Ez persze igaz… de pont ez a dolgok lényege. A legérdekesebb… a legmélyebb dolgok alatt bújnak meg a világ legegyszerűbb mozzanatai.
Adott egy önbizalom hiányos fiú, akit gyerekkorában sokszor egyszerűen csak odébb söpörtek, és eltiportak nem kicsi fájdalmat okozva ezzel neki.
Kellett valamit tennie, hogy ne maradjon alul, hisz egy igazi, vérbeli küzdő ember.
Felvett egy álarcot. Felvett egy viselkedési normát, és eldöntötte, hogy Ő vezeti fog. Élére áll a baráti körének.
Egoistának mutatja magát… de ha nem lenne semmi baj, akkor csak illegetné magát a tükörben és tudná, hogy mennyire jó pasi. De Ő nem ezt teszi. Inkább minden második mondatban megemlíti hatalmasságát.
S a másik… a lányok. Nem jött neki össze sokáig semmi… aztán pedig a sok-sok csalódás, s végül a pusztulás… a Pokol. Képzete. De ez mind nem igaz…
Maga mellé vesz valakit, akit két hét múlva lecserél… csupáncsak, hogy az erejét mutassa…
DE mi van ezalatt? Kérdem én. Miért tudom én ezt? Miért vagyok ebben biztos?
Kedvesem, ezt mind Tőled tudom. Ez mind Te vagy… még ha ezeket az információkat csak részletekben csöppentetted el nekem… én akkor is tudom, és ismerlek. Tudom, hogy ki vagy, és ki lettél…
Tudom, hogy ezzé tett az apád, a családod, a „barátaid”, Buda és a környezet ahová alig 2 éve bekerültél.

Kegyetlenül őszinte, és talán kicsit meggondolatlan mondatok ezek. Nem vagyok pszichológus, csak ismerlek… ma már túl jól…
Pontosan az ellentéte annak, ami voltál. S pont ezért született meg a lehetetlen. De én ezt a szót nem ismerem… ezért tehetetlenné váltam…

Geisterfahrer.
Fahren immer allein.

Blackout

 ~***~

Napok óta egy értelmes szót nem tudok a papírra vetni. Mostanában nehezen megy ezeknek a dolgokban a megfogalmazása. A fejemben persze vígan élnek, de… leírni nehezebb őket.
Mit is érzek én valójában?
Talán egy icipicit hazudok, és ezért nem írok. Magamat védem, mert… amikor én írni kezdek a legkönnyebb és legmegfoghatóbb témám a saját életem, és az, amit érzek. De ha eltitkolom, amit érzek, akkor tulajdonképpen éppen most árulom el önmagam.
Fura harc.
De még nem teljesen puszta ez a harcmező. A legerősebb fegyver veszni látszék, hogy az ellenség megijedjen… de a raktáron van még belőle.
Hogy mi a fegyverem? A remény. Hajszálvékony, kicsit ingatagnak tűnő, ám talán a világ legerősebb, megfoghatatlan „anyaga”.
A szeretet iránti remény ösztönöz, hogy felkeljek minden nap, és igenis pozitívan álljak hozzá az életemhez, még ha nincs minden rendben. Mert igen. Szakadékokhoz érünk néha, amikbe kicsit talán bele is szédülünk… van, hogy a családi hátterünk is megbillenni látszik. Ám ez mind csak attól van, hogy lefele bámulunk, és nem inkább tovább, előre. Nem, nem éri meg megrekedni, és egy helyben topogni.
Talán érzelmi téren ezt teszem, de nem. Nem érzem, hogy magyarázkodnom kéne.

Csupáncsak… 

már nem fáj. Már nem éget. Már nem várom.
Csak parázslik. Csak jó lenne. Csak hiányzol néha…
 

Geisterfahrer.

Walls

2 dolog nincs. 1 hazugság:

lehetetlen, tökéletes, jól vagyok.

~a gyenge ember ismérvei…

Kincsek

Azt hiszem eddig a percig nem volt túl igazi ez a blog. Valamiről nagyon megfeledkeztem.
Itt elsősorban életem viharának sarkalatos pontjait mutatom be, és arról írok, ami igazán megihlet, és az eddig túlnyomó többségben a fájdalom és egyéb rossznak nevezhető érzések voltak.

Most azonban egészen másról fogok írni. Valami olyanról, ami minden egyes napon erőt önt belém, és arra sarkall, hogy több és jobb legyen. Ez egy olyan dolog, ami nélkül nem élném túl ezeket a „viharokat”…
Ide veszem a családomat és a barátaimat. Most elsősorban a barátaimról írnék.
A mi egységünk négy nagyon különböző dologból van összetéve. Van benne valamiféle bolondság, valamiféle lázadás, egy csöppnyi fájdalom, de rengeteg szeretet. Ezek a különbségek rakják össze a legerősebb egységet.
Az emlékeink, és azok a dolgok, amiket együtt vészeltünk át és győztünk le még erősebbé kovácsolnak minket.
Őszintén remélem, hogy mi négyen örökre megmaradunk… mert lányok, szükségem van rátok… miattatok írom most boldogan és büszkén a soraimat. Aki olvassa ezt, az lássa, hogy én nem csak a rosszat tudom megfogalmazni… a jót is. Csak azt nehezebb… mert a jó sokkal megfoghatatlanabb és különlegesebb érzés. Ezért sokkal többet kell küzdeni. De megéri (:

Betti, Réka, Flóra
Örökre a szívemben!

Geisterfahrer.

Vallomás Tőle, nekem

„csak 1 lányt akiben megtaláltam minent amit keresek általában
csak 1 lányt aki mindig tud walami ojat mondani amin még énish csodálkozok
csak 1 lányt akiwel úgyérzem h jólmeglennénk
csak az a baj, hogy mindig a rosszat látja ebben”

(Régi cím: Ars poetica)

Broken Soul

Nem tudom mivé váltam… de érzem, hogy kihalt belőlem valami fény… valami fény, amit én a sötétségtől kaptam. Nagyon idiótán hangzik, de igenis… 2 év hatalmas érzelmi hullámvasútja után itt ülni, és magányosan a papírra vetni ezeket a mondatokat mindennél jobban fáj. Pontosabban már nem is fáj. Mi fájjon?
Komolyan mondom sokkal jobban éreztem magam, mikor megszálltak a mindent megrengető, hatalmas érzelmi viharok, mint ez a semmi.
Inkább fészkelődnék az iskolában izgatottan arra gondolva, hogy mennyire szívesen megismételném a találkozást, mint elfogadni a nagy büdös semmit, és az ablakon kibámulva elveszni a végtelenség kigobozhatatlan hálójában…

Igen. Ez van. Pontosabban semmi sincs. Most, hogy így bevallom, rájövök, hogy mennyire puszta és üres lett minden.
Attól féltem, hogy tönkremennek az idegeim abban, hogy folyton-folyvást szeretek egy olyant, aki úgysem lesz az enyém, és hogy elvesztem a józan eszem.
De nem. Nem ez történt. Író lettem, alkottam, kimásztam, vagy épp belemásztam a bajba… Vele. És pont ez volt ebben az egészben a legkülönlegesebb… hogy volt kire gondolnom… hogy volt kinek címezni az írásaimat… hogy volt aki lekötötte a gondolataimat, és elrabolta a szívem. Minden napon különleges volt… és ugyan elég sokszor lett rossz kedvem, mégis melegített belülről egy különleges tűz…
Most meg… belefulladok saját magamba. Keresem a hibáimat, keresem azt, hogy milyen betegségem lesz… feltételezem, hogy úgysem találom meg az életutam…
Mi ez? Mi lett az életemből? Hova tűnt az érzelem, a szeret és minden egyéb?
Vége az átoknak, és kihunyt a tűz? Tényleg elérkeztünk volna a csendes, halálos véghez???

Mihez kezdek most? Talán átállok” a sötét oldalra. Azt teszem, amit a korombeliek… nem kell a valóság. Élni kell… hisz nekem már nagyon nincs mit veszítenem…

„Living this way I stress less
I want to pull away when the dream dies
The pain sets in and I don't cry
I only feel gravity and I wonder why

Flames to dust
Lovers to friends
Why do all good things come to an end”

Geisterfahrer.
Immer allein.

Tehetetlen vers

Szürke táj, kihalt lelkek.
Fekete macska az ablakban,
tekintete ezer sötétséget hordoz nektek,
s átka megtöri az angyalok csendes táncát.

Hazugság és illúzió az emberei lélek 
mérgező gyógyszere a valóság ellen.
A csalódás ellenszere még ismeretlen, 
csak elrejteni tudod a mély sebet.

Nevetés, vidámság az egyetlen eufória, 
hacsak nem alkoholba fojtod bánatod.
Hiába menekülsz, még a fény sem adhat igaz otthont.
Hol a helyed a világban? Keresd hát tovább a választ!

Geisterfahrer.

Egy rövid üzenet

"Az első szerelem mindig véget ér, de sohasem múlik el igazán.." (PC)

Hogy mindig tudj mibe kapaszkodni. Hogy mindig legyen miért élned. Hogy önmagad lehess a legnehezebb helyzetekben is. Erre kell a művészet, az írás. S van, hogy nincsenek szavak. Mert a szavak néha nehezek, és a szavak mögé mélyebb jelentéseket kell elrejteni... hisz a "minden rendben" és a "már nem fáj" alatt van a legnehezebb, legelnyomottabb csalódás...

Csak mégegyszer... utoljára...
 "Just one kiss
Just one touch
Just one look
Just one love"

Geisterfahrer.

Curse

Nem. Nem szokásom sírni. Nyilvánosan biztos nem, de egy igazi szerelmes filmen, ha egyedül vagyok igazán szívszorítóan tudok sírni.
Fura, mert a sorsom nem szokott megríkatni. Emberek és helyzetek miatt nem ejtek túl sok könnycseppet… én csak egy valami miatt tudom elsírni magam. A kudarcomon. A tehetetlenségemen. És azon, amikor hangosan kimondom nyilvánosan, hogy igenis rossz elveszíteni egy embert. Sok-sok pici könnycsepp tódult a szemembe, és nem tudom őket lenyelni. Egyszerűen kibuggyantak. Nem bírtam tovább bent tartani…

Nem, nem konkrétan Ő miatta sírtam. Én a helyzetemet siratom. Azt, hogy újfent vesztettem.
Csak egy percnyi volt a gyász, és gyorsan tova is szaladt. Talán ténylegesen itt a vége…

Egy valamibe tudok most megkapaszkodni. Pontosabban két éltetőerőbe. A családomba és a barátaimba. Akik minden nap kimondják, hogy mellettem lesznek, bármi is történjen. Szívből köszönöm nektek, hogy kitartotok mellettem.
Mert az ember csak így ismerheti meg az igaz barátait… csak így láthatja, hogy ki az, aki tényleges fogja a kezét a legrosszabb pillanatokban is. Nekem 4 ilyen ember biztosan van. És Neked, kedvesem? Én benne vagyok? Ki tudja… itt az idő, hogy rájöjj, és félretedd a büszkeséged, mert én útra kelek…

„The big screens, the plastic-made dreams
Say you don't want it, say you don't want it
It's our world, the picture-book girls
Say you don't want it, say you don't want it
Don't you ask me if it's love my dear
Love don't really mean a thing round here
The fake scenes the plastic-made dreams”
 

~Ich darf hier nicht sein~ Geisterfahrer.

Tűz

Én, emlékszem rád...

Úgy, hitted úgy
Az út majd kifut,
Nincs több, állomás!
De jött egy vonat
És füstje alatt annyi más...

Tűz, mért pusztít el,
Mért perzsel fel, mindent, mi szép?
Mért űz, száz léten át,
Ha minden hibád, a lelkedben ég?

Múló időt,
Mint édes likőrt
Töltsd hát, újra itt!
Emlékezünk, s tán így létezünk
Holnapig...

Tűz, mért pusztít el,
Mért perzsel fel, mindent, mi szép?
Mért űz, száz léten át,
Ha minden hibád, a lelkedben ég?

Tűz, mért pusztít el...

Mint szikra lobban, a szó, mit nem mondtál...
Minden egy pillanatban kezdődik el talán...
Hát én leszek, ki mindent újra él,
Én leszek a kezdet, én leszek a vég,
Leszek aki még,
Leszek aki száll...
Lángoló, vad ég,
Mindenen innen, mindenen túl, a mindenség
Ajtajában én:
Rajtad állnak még az álmok, vagy
Minden üszkös kép...

Én emlékszem rád!

(Rúzsa Magdi - Tűz)

Egy örök álmodó vallomása

Fura. Fura, ha nem tudod, hogy az élet legközelebb milyen lépést diktál. Minden rendben van. De mi lesz, ha menni kell? Mi lesz, ha mindent itt kell hagynod, és futva, lélekszakadva rohanni? Tán eljön a világvége. Tán elhagysz mindent és mindenkit. De valami marad. Az emlékeid.
Ma ismét nagyon sokat gondolkodtam… és egy paradox helyzettel találtam szembe magam.
Milyen lenne, ha fel kellene készülnöd arra, hogy holnap lehet, hogy az, akit szeretsz, hibázik… és más úton kezd el járni. Ha egy időre úgy tűnik, hogy elveszíti a kontrollt, és összedönt mindent?
Ha boldog vagy, ezen nyilván nem gondolkodsz. De mi van, ha boldog vagy, és mégis kénytelen vagy ezt minden egyes hihetetlen örök pillanatnál belekalkulálni az életedbe. Keserédes, nemde?
Miután rájöttem arra, hogy egy barátot, egy szerelmet, és egy szeretőt nem lehet kiűzni az életedből, utána jött az eddigi egyik legszívbemarkolóbb felismerésem.

Én máig nem bocsátottam meg magamnak. Alig két éve, hogy elkövettem egy hatalmas hibát. Gyerekfejjel búcsút intettem egy igazi szerelemnek. Igen, most az jön, hogy hosszasan kimagyarázom magam.
Nem tudtam, hogy a szerelmet isszák vagy eszik egyáltalán. Mindenen csak nevettem… semmi sem volt szent számomra. Nem tudtam, hogy ki vagy, kedvesem. Féltem tőled. De azután a borzasztó nap után láttam arcodon az elkeseredést, és azt, hogy ugyan sokat vagyunk együtt, de szép lassan elfogadod, hogy nem leszek a tied. S ekkor… pontosan ekkor jött az a nyíl, ami belefúródott a szívembe, és aminek a hegye máig sérti szívem gyenge felületét. Napok, hetek, hónapok, s évek teltek el. Nélküled. Végig… végig… végig szerettelek. Hogy miért, nem tudom.

A lelkiismeret furdalás volt az, ami bennem a legnagyobb kárt tette. Az, hogy nem tudtam megbocsátani magamnak. Folyton ott voltam, ha hívott… adtam szeretetem, még ha nem is kérte… minden szavára ugrottam. De ez mégsem volt elég önmagamnak. Minden egyes alkalommal végig kellett néznem, hogy mekkora pusztításba taszítottam őt. Mert igen. Előttem rengetegen belerúgtak, de én voltam a szerencsétlen utolsó… az utolsó, aki már ezer sebből vérző szívébe még belefúrta az icipici tűt, ami ugyan nem volt nagy, de kárt tett. Mert már fájt neki.
Viszont ezért én rengeteget fizettem. Ez az érzés hosszú évekig mardosta a lelkem, és talán ma már tudom, hogy mindent megtettem. Igen. Megismétlem: ott voltam, ha hívott, odaadtam minden szeretetem, tartottam érte a hátam… a barátja, s egyben a szeretője voltam.

Az összetett helyzetem következő „csomója” az pedig az, hogy én talán soha sem zártam le magamban úgy igazán ezt az egészet. Volt, hogy négy hónapig se hírét, se hamvát nem láttam, és az érzés megnyugodott bennem. Tudtam, hogy új útra lépek… ám… az új utaim eleje mindig magányos volt. Nem, nem éreztem a fényt… sőt, még inkább visszatáncoltam a sötétségbe. S ekkor jött Ő. Visszatért. Hívott, beszélt, ölelt, csókolt… falaimat lerúgva, határokat áthágva, újabb rejtvényeket elém téve. Persze, hogy megzavart. A lehetetlent akartam. Őt magát… s mindent, ami vele járt.
Mert én a hibáit szerettem benne. Hogy mindent el tud rontani, aztán másnap felkelni, és szeretetteljes szemekkel nézni, és tudatni veled, hogy azért szeretlek, csak hülye vagyok…

Amiért nekem Ő fontos… az nem más, minthogy a gyerekkorom fontos része. Ő miatta, Ő érte, és Vele nőttem fel. Jött, elvitt szeretetével olyan dimenziókba, amelyikről azelőtt álmodni sem mertem, és azt hittem, hogy csak a hollywood-i álomgyárak mellékterméke…
Mondatait, vicceit máig itt hallom a fülembe.
Közös, tetteinket, utazásunkat máig mélyen őrzöm a szívembe.
Illatát az orromban őrzöm.
Csókjait pedig az ajkamon hagyom… hadd érezzem majd egy hűvös éjszakán.

Kedvesem! Nem tudom, mi lesz a mi közös jövőnk. Az sem biztos, hogy lesz. Engem talán már annyira nem is zavar. Lényeg, hogy Te, igen, Te, akinek igenis még van szíve, Te légy boldog. Találd meg az utad, a szerelmed, a békéd, és a barátaid.
Tudod, hogy mindig itt leszek. Néha még fájni fog a lelkem a hiányodtól, de… csak szólj. Kedvesem, csak szólj! S megosztom veled mindenem, amim van… mert minden mi volt, Te lettél…

Geisterfahrer.

Für eine Nacht

A felismerések általában villámcsapásként érnek engem. Sajnos a nyomozásokba nekem általában beletörik a bicskám, és ehelyett egy gyors és fájdalommentes villám csap le rám.
Most is ez történt.
Gyakorlatilag átestem a ló túlsó oldalára.
Valahol azt mondják, hogy elengedni is tudni kell, nemcsak szereti, valahol pedig azt, hogy soha se ereszd az igaz szerelmet. Azt hiszem ez engem nagyon összezavart, aminek az lett az eredménye, hogy a görcsös szorítást felváltotta az a fajta görcs, hogy mindenképpen hátat akarok neki fordítani. Eddig az volt a baj, hogy túlzottan akartam, most pedig az, hogy mindenáron ki akartam űzni az életemből… és mindkettőnek meglett a rossz vége.
A felismerés lényege, hogy ez olyan, mintha a családomtól, a barátaimtól, az életem egy fontos szakaszától akarnék megválni. Ebben a korban nincs ekkora erő és hatalom a kezemben, hogy képes legyek ennyire eltaszítani valakit. A gyerekkoromat nem tudom kidobni az ablakon. Ha 30 éves lennék, és még mindig ezt tenném, akkor jogos lenne az önmagam iránti aggodalom, de… most már tudom, hogy nekem nem szabad ennyire súlyosan a lezáráshoz ragaszkodni, mert az lesz a vége, hogy ezekbe a „mű” kudarcokba belefulladok.
Nekem ő a barátom. És a barátaim barátai… sőt… most már többek is. Nem tudok a vízből bort csinálni. Ahogyan egy halott lelket sem tudok már feltámasztani.
Ezek logikus dolgok. De az emberi életben lehetetlen akkor sem létezik. Legyen ez, ami most erőt ad nekem, hogy tovább tudjak menni és a viharos életem esőjében tovább tudjak táncolni… (:

„Nincs kockázat a szerelemben, és ezt te is meg fogod tanulni. Az emberek évezredek óta keresik és megtalálják egymást.” (Paulo Coelho)

Geisterfahrer.

Neked...

Van egy hely. Egy hely a szívemben, ami nyitva állt. Beáramlott sok-sok érzés. Jó is, rossz is. Nem tudott bezárulni előtted… valamiért nem. Ott volt a lehetőség, hogy belépj. Be is léptél, s el is futottál. Nem voltál képes magad után behúzni a kaput, mert féltél, hogy megfulladsz a fényben. Te féltél a fénytől… a szeretettől… mindentől, amit Neked adhatok, azaz most már csak adhattam volna.
A szenvedély, mi felgyúlt úgy tűnik, nem volt elég forró és égető ahhoz, hogy hamuvá porlassza az elveket és a fájdalmakat.
Kedvesem. Egyszerű leszek. Nem tudom, hogy szerettél-e, de az biztos, hogy nem voltál képes félrerakni a negatív érzéseidet, és igazán élni. Visszavágtál a saját fegyveremmel… azt suttogtad „Élj a pillanatnak!”, s közben hazudtál. Vagyis játszottál. Az ármány, és a legenda teremtés fegyverei lettek egy gyenge lelkű fiúnak. Te sem tudod, hogy mit teszel.

Az én szívem ott volt. Világított Neked a sötétben. Bármit tehettél vele, de… te elmentél. Úgy, ahogy szoktad. Elhagytál. Fáj-e? Igen. De ezt senki se tudja… csak te? Te, aki mindent átéltél? Kétlem.

~A fénylő Nap a szemembe sütött. A szívdobbanás a fülembe kúszott. A végzetem elemésztett. Az Ördög elvitte a szívemet… ahogyan elvitt téged is…~

Kenny-nek, aki összetörte a szívem... és akit leírhatatlan szenvedéllyel szeretek talán ebben a másodpercben is.
De leginkább Lacinak, az én egyetlen, igazi szerelmemnek. Köszönöm, hogy itt voltál nekem.

Egymásba fonódtatok. Eggyé lettetek. S elhoztátok a végzetet nekem.

Geisterfahrer.

Örök pillanat

Biztos mindenki kívánt egyszer olyat, hogy a pillanat, amit éppen átél, soha se múljon el. Egy pillanat, ami örökké tart. Egy pillanat, amiben képes lennél megmaradni az örökkévalóság végig. Ha minden megállhatna, vagy ha meghalhatnál, akkor azt abban a percben, boldogan tennéd meg…

~ Weöres Sándor: Örök pillanat

Mit málló kőre nem bizol:
mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,
bezárva kincses öklét,
jövője nincs és multja sincs,
ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal
súrolta s tovalibbent --
így néha megérezheted
önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,
és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
még innen a halálon.

Geisterfahrer.

Lehetetlen

Szeretők és bolondok

hol a helyetek ezen a világon?
Ha az őrület utat tör,
szívedbe egyszer belefúródik a vörös tőr.

Mi eszed elveszi,

szíved megtöri.
Reméled és hiszed a jobbat,
ami talán rózsaszín béka képébe' egyszercsak felbukkan.

Megéltem a lehetetlent.
A Nap csókot lehelt a Holdnak az este,

s rájöttem, a jeget egy gyertya
nem olvasztja fel.

Szívdobbanásokból halk zörej lett.
Lángból hamu lett.
Kezedben a szerelem lepkéje,
Mi talán most belé száll gyönge szívembe…?

Geisterfahrer.