Blackout

 ~***~

Napok óta egy értelmes szót nem tudok a papírra vetni. Mostanában nehezen megy ezeknek a dolgokban a megfogalmazása. A fejemben persze vígan élnek, de… leírni nehezebb őket.
Mit is érzek én valójában?
Talán egy icipicit hazudok, és ezért nem írok. Magamat védem, mert… amikor én írni kezdek a legkönnyebb és legmegfoghatóbb témám a saját életem, és az, amit érzek. De ha eltitkolom, amit érzek, akkor tulajdonképpen éppen most árulom el önmagam.
Fura harc.
De még nem teljesen puszta ez a harcmező. A legerősebb fegyver veszni látszék, hogy az ellenség megijedjen… de a raktáron van még belőle.
Hogy mi a fegyverem? A remény. Hajszálvékony, kicsit ingatagnak tűnő, ám talán a világ legerősebb, megfoghatatlan „anyaga”.
A szeretet iránti remény ösztönöz, hogy felkeljek minden nap, és igenis pozitívan álljak hozzá az életemhez, még ha nincs minden rendben. Mert igen. Szakadékokhoz érünk néha, amikbe kicsit talán bele is szédülünk… van, hogy a családi hátterünk is megbillenni látszik. Ám ez mind csak attól van, hogy lefele bámulunk, és nem inkább tovább, előre. Nem, nem éri meg megrekedni, és egy helyben topogni.
Talán érzelmi téren ezt teszem, de nem. Nem érzem, hogy magyarázkodnom kéne.

Csupáncsak… 

már nem fáj. Már nem éget. Már nem várom.
Csak parázslik. Csak jó lenne. Csak hiányzol néha…
 

Geisterfahrer.