Az ilyesmit olyan nehéz értelmes és szép szavakba önteni, de mégis ez adja a legnagyobb ihlető erőt.
Túl sok a kérdés, a „talán”, a „nem tudom” és a „bárcsak”. Harcok ezek, amelyeket csak egy látszólagos békével tudtak le, a hadak mégsem vonultak vissza. Ez a lelkek harca, amely állandó áldozatokkal és sérülésekkel jár.
Isten a tanúm, hogy hányszor megfogadtam, hogy kiszállok… de valami nem enged menni. Folyton megkérdezem magamtól, hogy vajon nem volt-e minden hazugság? Mi van, ha végig átvert, és soha sem szeretett? Mi van, ha én is csak egy bábu voltam?
Belegondolni is borzasztó. Ha üvölthetnék, hangom a világ másik oldalára is elhallatszódna… úgy kiáltanék, hogy ő is biztosan meghalljon… akarom, hogy tudja ki vagyok, mi lettem, és mit érzek. De ezek mind-mind olyan buta, és elévült kérések! Mindig erre és némi szeretetre vágytam, de soha sem kaphattam meg! Hát miért írok még most is?
A szívemet hallgassátok e téren… hisz… ő látta azt a különlegesen keserédes tekintetet, azt a gyengéd ölelést, és azt a mérhetetlen vágyat, amit sötét lelke sugárzott. Én hallom Őt… s ki merem jelenteni, hogy ismerem Őt…
De szép is lenne. Sok megtört sóhajtás, szilánkosra tört szív, és annyi de annyi meddő harc. Fura, hogy ez mind velem történik meg. Én tényleg nem akarom őt szeretni… esküszöm, hogy nem. Nem is érzem ezt nap mint nap… csak akkor, mikor meglátom azt a négy, különösen egymásba futó betűt a kijelzőn.
Már nem remeg a gyomrom, sem a lábam. Az elmém ismételten az úr. Tegnapelőtt ilyesmit eszembe sem jutott volna leírni, hisz teljesen nyugodt voltam… de úgy tűnik, hogy még közel sem ért véget a védekezés teljes kitanulása. A falak ugyan már nem dőlnek le, de a kemény harcban, amit vívnak, jelentősen meggyengülnek.
~ Az angyalok egyedi és különleges „játéka” ez. Az Úristen szabad kezet adott nekik… s ők hagyták, hadd játsszon benne főszerepet a szívem, de azt nem hagyták, hadd nyerjen. De azt sem hagyták, hogy veszítsen. A játék kapott értelmet, lényeget, szereplőket, és eseményeket, ám véget nem. A „bábuk” örökös vesztesek ebben… a főszereplő biztosan… hisz… soha nem ér be a célba, és egész életében ebben a fura játékban bolyong… nem találja meg talán sohasem azt, akit keres. Talán még azt sem látja, hogy hol a cél…
Olyan feleslegesek ezek a szavak, és kóborló érzések... Oly keserédesek… de úgysem látja és hallja senki ezeket a kérlelő szavakat…
„S a szemfödő alatt is fölzokog
A drága múlt, és sírván gondolok
Aranyhajú szirének énekére.” (Juhász Gyula – Odysseus búcsúzik)
Geisterfahrer.
2011. április 27., szerda
2011. április 25., hétfő
2011. április 23., szombat
Magányos napsütés
Annyiszor vesztettem már… annyiszor kellett már szenvednem. Ritkán szerettek úgy, ahogy én akartam… és ritkán tudtam normális, emberi kapcsolatokat létesíteni. Az én életemben mindig történt valami…
De most már nem akarok fölösleges harcokba belemenni. Én csak boldog szeretnék lenni. Megint.
A magány egy különös dolog. Alapvetően egyedül, önmagunknak vagyunk, de Isten mégis máshogy teremtett minket. Belénk rakott egy különleges vágyódást valaki más iránt, aki szintén a részünk. Nem elegek már a barátok sem, sőt a család sem.
A magányt nem lehet mérni. Talán azért nem, mert oly hatalmas méreteket képes ölteni, ami szinte megmérhetetlen.
Rossz tanácsadó… csúnya és hasztalan dolgokat sugdos az ember fülébe. Elhiteti velünk, hogy arra lettünk ítélve, hogy egyedül maradjunk… és hogy a boldogság már nem a mi megérdemelt ajándékunk.
De tanultam egy érdekes dolgot, egy bölcs embertől.
Mindig egyedül leszünk, egyedül maradunk majd az elvárásainkkal, és az emberekbe vetett hitünkkel. A „barátok” elmaradoznak, megváltoznak körülöttünk, és megízlelhetjük a keserű élet magányos viharát. S ekkor édesanyám még mondott egy –számomra- fura dolgot. Idézni pontosan nem tudom, de a lényegre emlékszem. Találni kell egy társat, aki örökre elkísér minket az úton. Szeretni kell egy embert legalább a világon, aki majd akkor is ott lesz, ha a testvérek kitagadnak, és a barátok ellenségekké válnak. Legalább az az egy, aki mellett egy sírban fekszel az örökkévalóság hosszú útján.
Szeretnék változtatni, és fogok is. Ma már többre vágyom… többre, mint aki voltam. Nem tudom, hogy megbocsátott-e nekem, de én vezekeltem már eleget a bűneimért, és úgy érzem, hogy ideje megbocsátani magamnak is. Nincs kedvem már feleslegesen harcolni más emberekkel. A magam útját akarom járni… egyedül, de nem magányosan.
Geisterfahrer.
De most már nem akarok fölösleges harcokba belemenni. Én csak boldog szeretnék lenni. Megint.
A magány egy különös dolog. Alapvetően egyedül, önmagunknak vagyunk, de Isten mégis máshogy teremtett minket. Belénk rakott egy különleges vágyódást valaki más iránt, aki szintén a részünk. Nem elegek már a barátok sem, sőt a család sem.
A magányt nem lehet mérni. Talán azért nem, mert oly hatalmas méreteket képes ölteni, ami szinte megmérhetetlen.
Rossz tanácsadó… csúnya és hasztalan dolgokat sugdos az ember fülébe. Elhiteti velünk, hogy arra lettünk ítélve, hogy egyedül maradjunk… és hogy a boldogság már nem a mi megérdemelt ajándékunk.
De tanultam egy érdekes dolgot, egy bölcs embertől.
Mindig egyedül leszünk, egyedül maradunk majd az elvárásainkkal, és az emberekbe vetett hitünkkel. A „barátok” elmaradoznak, megváltoznak körülöttünk, és megízlelhetjük a keserű élet magányos viharát. S ekkor édesanyám még mondott egy –számomra- fura dolgot. Idézni pontosan nem tudom, de a lényegre emlékszem. Találni kell egy társat, aki örökre elkísér minket az úton. Szeretni kell egy embert legalább a világon, aki majd akkor is ott lesz, ha a testvérek kitagadnak, és a barátok ellenségekké válnak. Legalább az az egy, aki mellett egy sírban fekszel az örökkévalóság hosszú útján.
Szeretnék változtatni, és fogok is. Ma már többre vágyom… többre, mint aki voltam. Nem tudom, hogy megbocsátott-e nekem, de én vezekeltem már eleget a bűneimért, és úgy érzem, hogy ideje megbocsátani magamnak is. Nincs kedvem már feleslegesen harcolni más emberekkel. A magam útját akarom járni… egyedül, de nem magányosan.
Geisterfahrer.
2011. április 19., kedd
Értelem vs. Érzelem
Persze, nem harcolhatunk örökké. Tudom én. De jól esett néha egy különös célért küzdeni.
Hisz te is tudod, ilyen vagyok. Kipróbáltam a lehetetlent… a feketét akartam kiszínezni. Határozottan életem egyik legőrültebb ötlete volt, de… -őszinte leszek-, nagyon élveztem.
Rengeteg fura érzés talált rám útközben, és megismerhettem a Jó és a Rossz harcának különös színterét… azaz az emberek életét. Ebben töltöttem a mindennapjaimat, és reméltem, hogy egyszer eljuthatok a „másik oldalra”, s foghatom annak az embernek a kezét, aki mindennél és mindenkinél fontosabb. Én akartam lenni az angyal a fekete és a fehér egyvelegben, aki majd megállítja őket… aki majd egyensúlyt hoz.
De ennek vége. Ahogyan a gyerekkorom szerves részének is… most nem az az ember ír, aki ezeket átélte. Ez a kislány elveszett egy másik gyermeki lélekkel… visszatért az Úristenhez, aki egy kicsit árformált szellemet importált vissza nekem.
Ma már minden más. Ma már többet akarok, tovább menni, még jobban szétfeszíteni a határokat. Kinőttem az álmos kisváros hangulatból, és sokkal nagyobb dolgokat szeretnék véghezvinni. Rájöttem, hogy nagyon buta vagyok, ha ennyi idősen így odakötözöm valakihez az életemet és az érzéseimet… (ráadásul ez a valaki tényleg nagyon nem érdemli meg…). Tudom, pontosan tudom már, hogy sokkal több van „odakint”, és sokkal értékesebb emberekkel is lehetnék… ha megpróbálnék végre kitörni igazi erővel.
Geisterfahrer kibontja fekete szárnyait, és tovarepül. Itt hagyja összetört gyermeki szívét annak a kedves fiúnak, aki oly hú szívvel szerette őt. Itt hagy mindent, ami a tietek volt, és tovább megy… messzire. Pont olyan messzire, ahol a Múlt keze már nem kopogtathat az ajtón.
Nincs más megoldás. Csak az idő. Csak az idő…
G.
Hisz te is tudod, ilyen vagyok. Kipróbáltam a lehetetlent… a feketét akartam kiszínezni. Határozottan életem egyik legőrültebb ötlete volt, de… -őszinte leszek-, nagyon élveztem.
Rengeteg fura érzés talált rám útközben, és megismerhettem a Jó és a Rossz harcának különös színterét… azaz az emberek életét. Ebben töltöttem a mindennapjaimat, és reméltem, hogy egyszer eljuthatok a „másik oldalra”, s foghatom annak az embernek a kezét, aki mindennél és mindenkinél fontosabb. Én akartam lenni az angyal a fekete és a fehér egyvelegben, aki majd megállítja őket… aki majd egyensúlyt hoz.
De ennek vége. Ahogyan a gyerekkorom szerves részének is… most nem az az ember ír, aki ezeket átélte. Ez a kislány elveszett egy másik gyermeki lélekkel… visszatért az Úristenhez, aki egy kicsit árformált szellemet importált vissza nekem.
Ma már minden más. Ma már többet akarok, tovább menni, még jobban szétfeszíteni a határokat. Kinőttem az álmos kisváros hangulatból, és sokkal nagyobb dolgokat szeretnék véghezvinni. Rájöttem, hogy nagyon buta vagyok, ha ennyi idősen így odakötözöm valakihez az életemet és az érzéseimet… (ráadásul ez a valaki tényleg nagyon nem érdemli meg…). Tudom, pontosan tudom már, hogy sokkal több van „odakint”, és sokkal értékesebb emberekkel is lehetnék… ha megpróbálnék végre kitörni igazi erővel.
Geisterfahrer kibontja fekete szárnyait, és tovarepül. Itt hagyja összetört gyermeki szívét annak a kedves fiúnak, aki oly hú szívvel szerette őt. Itt hagy mindent, ami a tietek volt, és tovább megy… messzire. Pont olyan messzire, ahol a Múlt keze már nem kopogtathat az ajtón.
Nincs más megoldás. Csak az idő. Csak az idő…
G.
2011. április 17., vasárnap
Fekete-fehér futó
Tudhattam volna nagyon jól. Tudtam is, csak nem mertem bevallani.
A múlt csókja mindig keserédes. Teljesen mindegy, hogy milyen messze jutottunk, az, ahonnan indultunk örökké egy meghatározó pont lesz, ami kitörölhetetlen. Főleg akkor veszélyes, amikor visszatérünk ehhez a ponthoz. Vagy amikor az tér vissza hozzánk.
Jelezték az álmaim, a megérzéseim… és minden. Semmi mást illetően nem fejlesztettem ki ilyen „profi érzékelést”.
Látom, és érzem a lehetetlent, ami nagyon fura játékot játszik velem. Nem engedi a büszkeségem, hogy megint leírjam, hogy „Ő”.
Persze, hisz a büszkeségem nyert, és az agyam uralkodik minden felett. De akkor mért fáj a szívem? Miért akarok bejutni egy olyan várba, amit már porig rombolt az ellenség? Mi lenne ebben nekem a jó? Tényleg nem tudom.
~ Geisterfahrer is így született. A feketét is nagyon szeretem. Fura mondatokat is ismételgetek. Különleges emlékeket is őrizgetek. Emberként is más lettem. A fotóim is sokat mondóak. Az álmaim pedig soha sem hazudtak…
Hát ez az. Talán ez az, ami miatt a szív mindig győzni akar. Mert a szív jól érezte magát, tudta, hogy mi kell nekem. Jól ismerte a köteléket, ami összekötött engem. Vele. Jól tudta, ez más. Más, mert erősebb. Teljesen mindegy mennyi idő telik el, ez nem kopik. Az idő most ellenem fordult, s megparancsolta a szélnek, hogy hozza vissza azt, amit én kisöpörtem. Ezek apró szilánkok voltak, amik most picit megint belefúródtak a szívembe.
De mégis… jó volt találkozni a Múlttal. Érintése gyengéd, és kedves. Jelleme még mindig játékos, és vicces. Szeret uralkodni, és valami hihetetlenül erős egyéniséggel bír, amit nem nagyon értek néha… de… ilyen a Múlt.
"Még él a remény, hogy
Te és Én az időnk végén
halhatlanul nyugodjunk békén
lefelé nézve egy felhő szélén (...)" (Leander – Csak te)
Geisterfahrer.
A múlt csókja mindig keserédes. Teljesen mindegy, hogy milyen messze jutottunk, az, ahonnan indultunk örökké egy meghatározó pont lesz, ami kitörölhetetlen. Főleg akkor veszélyes, amikor visszatérünk ehhez a ponthoz. Vagy amikor az tér vissza hozzánk.
Jelezték az álmaim, a megérzéseim… és minden. Semmi mást illetően nem fejlesztettem ki ilyen „profi érzékelést”.
Látom, és érzem a lehetetlent, ami nagyon fura játékot játszik velem. Nem engedi a büszkeségem, hogy megint leírjam, hogy „Ő”.
Persze, hisz a büszkeségem nyert, és az agyam uralkodik minden felett. De akkor mért fáj a szívem? Miért akarok bejutni egy olyan várba, amit már porig rombolt az ellenség? Mi lenne ebben nekem a jó? Tényleg nem tudom.
~ Geisterfahrer is így született. A feketét is nagyon szeretem. Fura mondatokat is ismételgetek. Különleges emlékeket is őrizgetek. Emberként is más lettem. A fotóim is sokat mondóak. Az álmaim pedig soha sem hazudtak…
Hát ez az. Talán ez az, ami miatt a szív mindig győzni akar. Mert a szív jól érezte magát, tudta, hogy mi kell nekem. Jól ismerte a köteléket, ami összekötött engem. Vele. Jól tudta, ez más. Más, mert erősebb. Teljesen mindegy mennyi idő telik el, ez nem kopik. Az idő most ellenem fordult, s megparancsolta a szélnek, hogy hozza vissza azt, amit én kisöpörtem. Ezek apró szilánkok voltak, amik most picit megint belefúródtak a szívembe.
De mégis… jó volt találkozni a Múlttal. Érintése gyengéd, és kedves. Jelleme még mindig játékos, és vicces. Szeret uralkodni, és valami hihetetlenül erős egyéniséggel bír, amit nem nagyon értek néha… de… ilyen a Múlt.
"Még él a remény, hogy
Te és Én az időnk végén
halhatlanul nyugodjunk békén
lefelé nézve egy felhő szélén (...)" (Leander – Csak te)
Geisterfahrer.
2011. április 14., csütörtök
Színek
mely kilóg az időből…”
Weöres Sándor verésből idéztem egy pár sort. Ez a kedvenc versem… mert… olyan pillanatokat és élményeket ír le, amelyek egyediek, megismételhetetlenek, és életünk égboltján világító csillagként tündökölnek.
Említettem már, hogy ritka amikor én „boldogan” írok… ám az olyan napok –mint például a mai-, amelyek élettel telik, színesek, és viccesek. Ritka az ilyen, de… ilyenkor érzem, hogy az Úristen elmosolyodott a Mennyben, és engem is elért a boldogság napsugara.
Folyton kerestem magamban a hibát, hogy miért nem érzem magam boldognak. Azt hiszem már ez önmagában a hiba volt. A boldogságot keresni egy veszélyes feladat. Minél gyorsabban futsz utána, ő annál messzebbre kerül. Ezt az érzést nem lehet kutatni… a boldogságnak magának kell rád találnia. Az embernek szüksége van egy adott érzelmi-állapotra, hogy bevonzhassa a jót.
Ehhez kapcsolódik az is, hogy nem csak a boldogság görcsös akarása vezethet megrekedéshez. Az ihletet, vagy a művészetet sem lehet „birtokolni”… ezek a dolgok egy hosszú, keskeny folyóhoz hasonlítanak, mi pedig a csónakként úszunk rajta. Van, hogy gyorsabban haladunk előre, nem látva a gyönyörű tájat, van hogy lassan, figyelmesen megnézhetjük a környezetet, és a kristálytiszta víz aljára láthatunk, és van, hogy egész egyszerűen fennakadunk egy nagy sziklán.
A sors nagyon hasonló a szerencséhez. Forgandó… bármi lehet. Ma még minden rendben, holnap majd talán megint szomorúan térek álmodni… de egy biztos: az örök pillanatok a szívünkbe égnek. Legyenek akár emlékek, érzések, dalok… bármi. Ma reggel már csak mosolyogtam a bolondos múlton, és a csodálatos szerelmen… ezért fogom ezt a bejegyzést egy olyan srácnak ajánlani, aki egyedül nekem adott csókot a régi szekrényében…
Geisterfahrer.
2011. április 9., szombat
Fénycsók
*
Gyorsan sétáltam a szeles utcán. Lépteim halkak voltak, mégis siettem. Tudtam, mihamarabb el kell érnem Hozzá.
A puha, játékos felhők fejem föle magasodtak, s a Nap fájón vöröslő sugarai színezték meg fehér ruhájukat. A szél az arcomba tépett, s könnyeket csalt a szemembe. Hajam százfelé vitte, bolondosan játszogatott vele, s közben titkokat súgott a fülembe, miket nem voltam képes megfejteni. Nem tudtam gondolkozni, és érezni. Csak mentem előre… talán az emberek észre sem vettek engem. Nem éreztem őket. Nem éreztem a tárgyakat magam körül… csak a fejemben dúltak a különféle erők, amiket nem tudtam lecsitítani, hisz nem is értettem őket. Csak a természetet láttam, s a lelkem előre vitt.
Befordultam egy kihalt utcába. Olyan volt, mint egy erdő, ahova nem ért el a tavasz csókja. A fák meztelenül, és ijesztően bólogattak felém. A szél kegyetlen táncra kényszerítette őket.
Oldalra pillantottam, s megálltam. A Nap magányosan bukott le a hegy mögé. Elköszönt tőlem, és aludni tért. Ekkor pillantottam meg a Holdat. Felemás alakban tündökölt egyedül az égbolt tetején. Nem tudtam, hogy merre megyek, csak az ő tompa fényét követtem. Utána mentem… az égre írta az utat, a Fényhozóhoz.
Hamarosan megpillantottam a hegy tetején levő gyönyörű, hófehér kastélyt. Lehunytam a szemem, s kívántam. Most még ez is nehéz volt, hiszen nem éreztem semmit. Minden erőmet össze kellett szedni, hogy ki tudjak csikarni magamból egy ilyen kívánságot ebben az állapotban.
Amint pilláim felvetődtek egy ezüst kapu elé kerültem. Apró angyalok énekkara dúdolt rajta kedves hangon. Kérték, kerüljek beljebb.
Csodálkozni akartam, de mindenem lebénult. Csak mentem előre a fehérségbe. Barna kabátommal, és tompa fényű szőke hajammal kitűntem a sok hóvirág ruhájú, ezüstkoronájú angyal közül. Az égbolt itt arany volt, a fű pedig akárcsak a smaragd. Óvatosan lépegettem, figyelve, nehogy megsértsem ezt a szépséget.
„Hát eljöttél” –hallottam egy kellemes férfihangot, majd fölpillantottam.
Most először kezdett bekúszni egy apró érzelem üres és mély szívembe. Félni kezdtem… nagyon haloványan, de félni kezdtem.
„Már vártalak” –meleg mosolya áthatolt minden porcikámon. Nem fáztam, nem remegtem, mert képtelen voltam bármire is. Megint minden üres lett… ám most valami különleges melegség járta át a testem. Megnyugvás töltötte ki meggyötört emberi alakom.
Szárnyait felemelte, s közelebb lépett hozzám. Ekkor pillanthattam csak meg gyönyörű szemét. Ebből is áradt a fény… olyan volt, mintha a szeme is élne… játszadozott benne egymással a vörösbarna tűz, és a zöld tenger.
„Miért félsz még mindig” –kérdése most erősen, feszesen hasított a levegőbe. Éreztem, hogy megró, de nem akar bántani…
„El kellene engedned végleg…” –immár mosolygott. Ismét melegség járta át a testem, és éreztem, szépen lassan kezd elmúlni az „érzés-csillapító” hatása.
Bólintottam.
Csend telepedett közénk, és eközben a gondolataim szépen lassan visszatértek az elmémbe. Gyors folyamként mindegyik a helyét kereste. Lehunytam a szemem, mert éreztem, hogy túl gyorsan szakadnak rám a fájdalmak és a tragédiák.
„Ne félj…” –suttogta. A folyam lecsillapodott. Megnyugodtam…
„Segíteni fogok neked továbbra is” –folytatta. Olvasott minden egyes apró gondolatomban. Egy pillanatig összpontosítottam, és összeszedtem minden erőmet, hogy szólni tudják ezen a különleges helyen, ebben az álomszerű szituációban.
„Nekem a Földön kell tennem a dolgom” –éreztem, hogy ez a hely még nem nekem való. A gondolataim akörül cikáztak, hogy ismét –a fény mellett- újabb feladatot kérjek tőle az emberi életnek nevezett „harc” színterén.
„Tudom, hogy odavágysz” –lágyan nézett rám, s szárnyát rám emelte. Minden seb, ami a szívemet marta, most szépen, lassan gyógyulni kezdett. Csukott szemmel mély levegőt vettem, s éreztem, ahogyan a fény szétárad a testemben.
„Tedd, amit tenned kell. De továbbra is fog majd fájni. Továbbra is azok fognak neked fájdalmat okozni, akik a legjobban szeretnek, s akiket Te a legjobban szeretsz.
Különleges ember vagy, aki alázatosan tud szeretni. Látni fogod, hogy nagyon ritka az ilyen. Az ember mindig balga feltételekhez köti ezt a tiszta, mély érzést. Nehéz lesz meggyőznöd majd őket, de idővel sikerülni fogsz. Az én fényemet viszed tovább nekik.
Tudom, hogy Isten milyen feladatot szabott ki Neked. Jól tudom, hogy nehéz, de képes leszel rá. Csak higgy bennem” –szélesre tárta a szárnyát. Most láttam csak, hogy milyen hatalmas volt. Világosszőke haja lágyan omlott hófehér ruhájára, ami elfedte alaktalan testét. Arcán lágyan csillogott az arany fény, s lágy vonásai egészen különlegessé tették.
Keze talán egy villanó fénycsóva lehetett, ami örökké forrón érinti a gyenge ember testét.
„Segíteni fogok… az embereken…” –suttogtam gyengén. Elgyengültem hirtelen. A sok fényes fehérségtől hunyorognom kellett… testem súlyosan nehezedett rám. A démonjaim most csöndesen ordítottak bennem, mert égette őket a parázsló gyönyörűség.
„Isten áldjon, Michelle Colorfinder!” –forró szelet éreztem az arcomon. Csókot lehelt nekem az angyal, majd fejem fölé magasodott. Pilláim elnehezedtek, és mély álomba szenderültem.
A szemeim kipattantak. Álmosan néztem körbe a sötétségben. Fülemet megütötte a kint dúló szélvihar. A szobám falai szép lassan kibontakoztak fáradt szemeim előtt. Megpillantottam a falon táncoló árnyékok kecses mozgását. Kidörzsöltem az álmot a szememből, és különös érzésem lett. Nem tudtam semmit, csak azt, hogy többé már nem félek a sötétben. Többé már nem riadok vissza a démonok éjféli táncától.
Kitekintettem az ablakon. A Hold kecsesen tündökölt a csillagok között. Mindenki köré gyűlt… minden apró csillagocska bámulta a fényesen világító Holdat.
Mikor visszafeküdni készültem megpillantottam egy hosszú fehér tollat a párnámon. Csodálkozva nézegettem a tompa holdfényben, és nem értettem, hogy mit keres ez nálam. Különleges volt. A fehér szálak szélén ezüstös por ült, és az egész habkönnyű volt.
A szél most hirtelen elcsendesült. Letettem a földre, majd visszahajtottam fejem a puha párnámra… amint lehunytam a szemem, már emlékeztem a szavaira.
„Csak higgy bennem…”
*
Gyorsan sétáltam a szeles utcán. Lépteim halkak voltak, mégis siettem. Tudtam, mihamarabb el kell érnem Hozzá.
A puha, játékos felhők fejem föle magasodtak, s a Nap fájón vöröslő sugarai színezték meg fehér ruhájukat. A szél az arcomba tépett, s könnyeket csalt a szemembe. Hajam százfelé vitte, bolondosan játszogatott vele, s közben titkokat súgott a fülembe, miket nem voltam képes megfejteni. Nem tudtam gondolkozni, és érezni. Csak mentem előre… talán az emberek észre sem vettek engem. Nem éreztem őket. Nem éreztem a tárgyakat magam körül… csak a fejemben dúltak a különféle erők, amiket nem tudtam lecsitítani, hisz nem is értettem őket. Csak a természetet láttam, s a lelkem előre vitt.
Befordultam egy kihalt utcába. Olyan volt, mint egy erdő, ahova nem ért el a tavasz csókja. A fák meztelenül, és ijesztően bólogattak felém. A szél kegyetlen táncra kényszerítette őket.
Oldalra pillantottam, s megálltam. A Nap magányosan bukott le a hegy mögé. Elköszönt tőlem, és aludni tért. Ekkor pillantottam meg a Holdat. Felemás alakban tündökölt egyedül az égbolt tetején. Nem tudtam, hogy merre megyek, csak az ő tompa fényét követtem. Utána mentem… az égre írta az utat, a Fényhozóhoz.
Hamarosan megpillantottam a hegy tetején levő gyönyörű, hófehér kastélyt. Lehunytam a szemem, s kívántam. Most még ez is nehéz volt, hiszen nem éreztem semmit. Minden erőmet össze kellett szedni, hogy ki tudjak csikarni magamból egy ilyen kívánságot ebben az állapotban.
Amint pilláim felvetődtek egy ezüst kapu elé kerültem. Apró angyalok énekkara dúdolt rajta kedves hangon. Kérték, kerüljek beljebb.
Csodálkozni akartam, de mindenem lebénult. Csak mentem előre a fehérségbe. Barna kabátommal, és tompa fényű szőke hajammal kitűntem a sok hóvirág ruhájú, ezüstkoronájú angyal közül. Az égbolt itt arany volt, a fű pedig akárcsak a smaragd. Óvatosan lépegettem, figyelve, nehogy megsértsem ezt a szépséget.
„Hát eljöttél” –hallottam egy kellemes férfihangot, majd fölpillantottam.
Most először kezdett bekúszni egy apró érzelem üres és mély szívembe. Félni kezdtem… nagyon haloványan, de félni kezdtem.
„Már vártalak” –meleg mosolya áthatolt minden porcikámon. Nem fáztam, nem remegtem, mert képtelen voltam bármire is. Megint minden üres lett… ám most valami különleges melegség járta át a testem. Megnyugvás töltötte ki meggyötört emberi alakom.
Szárnyait felemelte, s közelebb lépett hozzám. Ekkor pillanthattam csak meg gyönyörű szemét. Ebből is áradt a fény… olyan volt, mintha a szeme is élne… játszadozott benne egymással a vörösbarna tűz, és a zöld tenger.
„Miért félsz még mindig” –kérdése most erősen, feszesen hasított a levegőbe. Éreztem, hogy megró, de nem akar bántani…
„El kellene engedned végleg…” –immár mosolygott. Ismét melegség járta át a testem, és éreztem, szépen lassan kezd elmúlni az „érzés-csillapító” hatása.
Bólintottam.
Csend telepedett közénk, és eközben a gondolataim szépen lassan visszatértek az elmémbe. Gyors folyamként mindegyik a helyét kereste. Lehunytam a szemem, mert éreztem, hogy túl gyorsan szakadnak rám a fájdalmak és a tragédiák.
„Ne félj…” –suttogta. A folyam lecsillapodott. Megnyugodtam…
„Segíteni fogok neked továbbra is” –folytatta. Olvasott minden egyes apró gondolatomban. Egy pillanatig összpontosítottam, és összeszedtem minden erőmet, hogy szólni tudják ezen a különleges helyen, ebben az álomszerű szituációban.
„Nekem a Földön kell tennem a dolgom” –éreztem, hogy ez a hely még nem nekem való. A gondolataim akörül cikáztak, hogy ismét –a fény mellett- újabb feladatot kérjek tőle az emberi életnek nevezett „harc” színterén.
„Tudom, hogy odavágysz” –lágyan nézett rám, s szárnyát rám emelte. Minden seb, ami a szívemet marta, most szépen, lassan gyógyulni kezdett. Csukott szemmel mély levegőt vettem, s éreztem, ahogyan a fény szétárad a testemben.
„Tedd, amit tenned kell. De továbbra is fog majd fájni. Továbbra is azok fognak neked fájdalmat okozni, akik a legjobban szeretnek, s akiket Te a legjobban szeretsz.
Különleges ember vagy, aki alázatosan tud szeretni. Látni fogod, hogy nagyon ritka az ilyen. Az ember mindig balga feltételekhez köti ezt a tiszta, mély érzést. Nehéz lesz meggyőznöd majd őket, de idővel sikerülni fogsz. Az én fényemet viszed tovább nekik.
Tudom, hogy Isten milyen feladatot szabott ki Neked. Jól tudom, hogy nehéz, de képes leszel rá. Csak higgy bennem” –szélesre tárta a szárnyát. Most láttam csak, hogy milyen hatalmas volt. Világosszőke haja lágyan omlott hófehér ruhájára, ami elfedte alaktalan testét. Arcán lágyan csillogott az arany fény, s lágy vonásai egészen különlegessé tették.
Keze talán egy villanó fénycsóva lehetett, ami örökké forrón érinti a gyenge ember testét.
„Segíteni fogok… az embereken…” –suttogtam gyengén. Elgyengültem hirtelen. A sok fényes fehérségtől hunyorognom kellett… testem súlyosan nehezedett rám. A démonjaim most csöndesen ordítottak bennem, mert égette őket a parázsló gyönyörűség.
„Isten áldjon, Michelle Colorfinder!” –forró szelet éreztem az arcomon. Csókot lehelt nekem az angyal, majd fejem fölé magasodott. Pilláim elnehezedtek, és mély álomba szenderültem.
A szemeim kipattantak. Álmosan néztem körbe a sötétségben. Fülemet megütötte a kint dúló szélvihar. A szobám falai szép lassan kibontakoztak fáradt szemeim előtt. Megpillantottam a falon táncoló árnyékok kecses mozgását. Kidörzsöltem az álmot a szememből, és különös érzésem lett. Nem tudtam semmit, csak azt, hogy többé már nem félek a sötétben. Többé már nem riadok vissza a démonok éjféli táncától.
Kitekintettem az ablakon. A Hold kecsesen tündökölt a csillagok között. Mindenki köré gyűlt… minden apró csillagocska bámulta a fényesen világító Holdat.
Mikor visszafeküdni készültem megpillantottam egy hosszú fehér tollat a párnámon. Csodálkozva nézegettem a tompa holdfényben, és nem értettem, hogy mit keres ez nálam. Különleges volt. A fehér szálak szélén ezüstös por ült, és az egész habkönnyű volt.
A szél most hirtelen elcsendesült. Letettem a földre, majd visszahajtottam fejem a puha párnámra… amint lehunytam a szemem, már emlékeztem a szavaira.
„Csak higgy bennem…”
*
2011. április 8., péntek
Hallgató
Itt jártak… hozták a bajt… üzenték, hogy a fényhozó a rossz úton jár…
*
Nem vagyok okos, sem logikus… de valamihez nagyon értek. Az pedig az emberi érzelmek vad rejtvényének megfejtése. Emberek szeméből ki tudok olvasni tragédiákat, és boldogságokat… egy mondatból tudom, hogy igazi vallomás-e vagy csak a bolond bohóc igéje a sok nagy szó…
Jól tudom, hogy ki mit érez, és hogy mi játszódik le benne. Ezáltal hatalmas titkok szakadnak a nyakamba… mert tudni fogom, hogy ki mit akar elrejteni… hogy ki kit szeret igazából… és hogy ki kihez vágyódik igazából. Isten ezt adta nekem… ezt a nehéz, de rendkívüli feladatot… és én örömmel, néha keservesen de büszkén vállalom. Hadd legyen ez, az élet színkeresése mellett egy igazi képesség… ami csak az enyém… és amit senki sem vehet el tőlem.
Megtanultam, hogy az álmaimat csak én valósíthatom meg, vagy engedhetem el. Nem vagyok olyan helyzetben, hogy segítséget kapjak, de nem is kell.
Megtanultam elengedni azt, akit mindennél és mindenkinél jobban szerettem. Nem vagyok olyan helyzetben, hogy reménykedhessek, mert tudom, hogy nem fog soha többé visszajönni.
Az arányok nem passzolnak, de sebaj… ilyen az élet, nemde? Büszke maradok, és cselekszem tovább… tudom, hogy Isten tudja az arányokat, és megfelelően mérlegel… és azt is tudom, hogy az én időm is el fog érkezni… hamarosan…
Szeretettel:
Geisterfahrer.
2011. április 7., csütörtök
Loded gun
Ugyan miről is lehetne írni? Mi foghat meg művészt? Mi adhat ihletet? Az élet –vágja rá egyből mindenki. Persze, hogy ez minden igazi ihlet alapja. Én sem ülnék most itt, és írnék, ha nem az életem kútjából meríteném a friss, hűs csillogó vizet, ami most jelen esetben az ihlet. De a víz, ami a vödrömbe került most sötét… zavaros… és nem csillapítja a szomjat még egy kicsit sem.
Az ember elveszthet sok mindent: pénzt, házat, értékeket. Ezek mind az anyagi javak… de összeteheti a két kezét ha még ott vannak a szerettei, a családja, a barátai… de mi van ha ez elvész? Pontosabbak ha ezek a szellemi kincsek elvésznek?
Ha vesztünk, becsületünk küszködve, de elfogadja a vereség keserű fullánkját. Ha okosabbak nálunk, elfogadjuk, hisz nem lehetünk minden tudás birtokában. Ha valakinek több van, mint nekünk, elfogadjuk, hisz a Jóisten mindenkivel máshogyan bőkezű.
De mi van, ha szeretünk? Ha szeretünk, ezek mind-mind semmit sem érnek. Ha szeretünk valakit, de nincs velünk azt racionális magyarázatokkal sem tudjuk elfogadtatni a szívünkkel. Hiába minden tudás, hatalom és pénz… minden mögött egy egyszerű, emberi gondolkodás áll. Nem szabad a nagyra várni, mert akkor a kicsi értékét veszti, és egyszerűen telhetetlenné válunk… az átlag nem lesz többé átlag, a drága nem lesz többé túl drága…
A víz… miből áll életünk patakjában folyó víz? Szeretetből, megbecsülésből, tiszteletből, őszinteségből, barátokból, családból, s még csupa-csupa jóból. Olyannal, ami kiszínezi az élet kifestőkönyvét… ami érdemessé tesz egy életet az igazi létre. Nem utolsósorban pedig, ami életben tart…
Lesz, hogy egyedül maradtok. Lesz, hogy rátok szakad majd a világ súlya… és olyan is lesz, hogy nagyon egyedül fogjátok magatokat érezni. Nem vagyok tökéletes, nem is leszek… sőt, talán az átlagnál nehezebb természet vagyok… de egyet megtanultam. A szeretethez nagy bátorság kell… el sem hinnénk, hogy mekkora. S ahhoz, hogy szólni merjünk, hogy rossz úton jársz, ahhoz még nagyobb kell.
M. Lightbringer és Mosolygós Szívű Lány. Tietek ez a bejegyzés… hogy tudjátok, és tapasztaljátok, hogy aki sok szeretet tud adni, legalább akkorát fog majd ütni. Jól gondoljátok meg, hogy mi mekkora áldozatot ér… mert az ember könnyen megszerezhet sok gyengéd szívet, de igaz barátokat csak fáradtságos és kemény munkával tud teremteni.
Geisterfahrer.
Az ember elveszthet sok mindent: pénzt, házat, értékeket. Ezek mind az anyagi javak… de összeteheti a két kezét ha még ott vannak a szerettei, a családja, a barátai… de mi van ha ez elvész? Pontosabbak ha ezek a szellemi kincsek elvésznek?
Ha vesztünk, becsületünk küszködve, de elfogadja a vereség keserű fullánkját. Ha okosabbak nálunk, elfogadjuk, hisz nem lehetünk minden tudás birtokában. Ha valakinek több van, mint nekünk, elfogadjuk, hisz a Jóisten mindenkivel máshogyan bőkezű.
De mi van, ha szeretünk? Ha szeretünk, ezek mind-mind semmit sem érnek. Ha szeretünk valakit, de nincs velünk azt racionális magyarázatokkal sem tudjuk elfogadtatni a szívünkkel. Hiába minden tudás, hatalom és pénz… minden mögött egy egyszerű, emberi gondolkodás áll. Nem szabad a nagyra várni, mert akkor a kicsi értékét veszti, és egyszerűen telhetetlenné válunk… az átlag nem lesz többé átlag, a drága nem lesz többé túl drága…
A víz… miből áll életünk patakjában folyó víz? Szeretetből, megbecsülésből, tiszteletből, őszinteségből, barátokból, családból, s még csupa-csupa jóból. Olyannal, ami kiszínezi az élet kifestőkönyvét… ami érdemessé tesz egy életet az igazi létre. Nem utolsósorban pedig, ami életben tart…
Lesz, hogy egyedül maradtok. Lesz, hogy rátok szakad majd a világ súlya… és olyan is lesz, hogy nagyon egyedül fogjátok magatokat érezni. Nem vagyok tökéletes, nem is leszek… sőt, talán az átlagnál nehezebb természet vagyok… de egyet megtanultam. A szeretethez nagy bátorság kell… el sem hinnénk, hogy mekkora. S ahhoz, hogy szólni merjünk, hogy rossz úton jársz, ahhoz még nagyobb kell.
M. Lightbringer és Mosolygós Szívű Lány. Tietek ez a bejegyzés… hogy tudjátok, és tapasztaljátok, hogy aki sok szeretet tud adni, legalább akkorát fog majd ütni. Jól gondoljátok meg, hogy mi mekkora áldozatot ér… mert az ember könnyen megszerezhet sok gyengéd szívet, de igaz barátokat csak fáradtságos és kemény munkával tud teremteni.
Geisterfahrer.
2011. április 5., kedd
Colorfinder
Egyetlen nagyobb cseppje is mérgező. Erősen, vakítóan tűz a szemünkbe a sok elvárás, a sok feladat, és a sok teher. Egy boldog pillanatot is fondorlatosan, és okosan tud megfojtani. Néha egyszerűen sok, ami így körülvesz minket.
Néha olyan jó lenne máshova menni… máshol élni… nem minden nap a hétköznapok fárasztó útjait járni.
~ Jó lenne angyalokkal táncolni, a kedvünkre színezni a világot… az utcán menni és énekelni, minden virágnál megállni, és közelről megnézni. Feküdni a fűben, bámulni a felhőket… hallgatni a szél gyönyörű dallamait… érezni a szépséget magunk körül.
Ha nem figyelünk oda, könnyen lehetünk az igazság és a valóság elkötelezett rabja, de akár… örökre ott ragadhatunk a saját álmunkban is.
De mégis… milyen lehet egy olyan világ, ami nem ennyire emberi és földhözragadt? Milyen lenne, ha megteremthetnénk, ha életre hívhatnánk az álmainkat… akár egy kicsi időre is. Fura lenne… talán nem is tenne jót a világnak, de… álmodni mindig szabad. Ettől leszünk igazán önmagunk, hisz ezeket senki sem veheti el tőlünk. Mindannyian egy külön világban élünk, a saját szabályainkkal –valaki ezt erkölcsnek hívja, valaki hitnek, vagy bármi másnak…
Olyan ember vagyok, aki nem csak nappal, de éjszaka is sokat álmodik. Nagyon ritkák a visszatérő álmaim, és leginkább előre mutatnak… néha nem is tudom mire vélni az egészet, csupa butaságnak tűnnek, de… volt, hogy feleszméltem, hogy ezt talán már láttam valahol szimbolikusan, más formába öntve.
A világ nem fekete-fehér. Vannak olyan erők, amiket nem tudunk megmagyarázni, és van, amire még a tudomány sem képes. Ez, ami a lélekből nevezett dologból fakad… minden, ami mi vagyunk, és amit bevonzunk. Csak rajtunk múlik, hogy mennyire hagyatkozunk az intuícióinkra…
Geisterfahrer.
2011. április 1., péntek
Áprilisi fuvallat
Rég éreztem ilyet. Ilyenkor általában nem is írok, de most gyorsan papírra vetem, mert szívből jön.
Vannak az életben percek, amiket nem tudunk hova tenni. Most vegyük csak a pozitívat, mert ez a legritkább.
Ez az a fajta érzés, hogy minden rendben van…. Hogy szeretnek, hogy van helyed a világban és másik szívében. Hogy többet érsz egy olyannál, aki nem tud téged szeretni. Már önmagában az is ajándék, ha szeretni tudunk. Ehhez is hatalmas erő kell… sokaknak nem is megy igazán, szívből… az emberek nagy része feltételhez köti, vagy esetleg manipulációval éri el a szeretetet, esetleg érdekből cselekszik.
Oly sok a kegyetlen és fájó dolog ezen a földön… de ahogy mindenre, erre is létezik védekezési mód. Csak… tanuljunk meg lehajolni a gyönyörű dolgokhoz. Álljunk meg csendben, és csodáljuk meg őket. Az idő nekünk dolgozik, ha hagyjuk, hogy tegye a dolgát. Hihetetlen munkát képes végezni… képes arra, hogy kivegye a rossz és keserű érzéseket az emlékeinkből, megtisztítva így azokat.
Ritkán írok boldogan, de most szívemet különleges, felszabadító érzés hatja át. Tudom, hogy jó utón haladok. Tudom, hogy hol állok, és hogy merre kell mennem… csak vigyáznom kell arra, hogy ne veszítsem el ezt az útirányt…
Nekem ez nem szokásom, most mégis megteszem. Nekem is vannak „lények” és „emberek” az életemben, akiknek köszönettel tartozom. Legyen ez a pár sor a tietek:
A mosolygós szívű lány, aki az én nővérem. Mindig ott áll mellettem, és vigyáz rám. Teljesen mindegy, hogy boldog vagyok vagy szomorú, ő nem hagy. Nem hiszi el a „nincsen-semmi-baj” álarcot, és kíméletesen, de őszintén segít nekem. Sok közös harc volt, amin együtt mentünk keresztül, és amit együtt nyertünk meg.
Köszönöm, nővérem =)
M. Lightbringer, aki egy megnevezhetetlen kis területen uralkodik a szívemben. Ő egy angyal, de néha ördög álarcba bújik, és bezárkózik. Különleges ember, aki lelkileg erős,és még a legsötétebb pillanatban is kezében tartja az élet fényét.
Ő az, aki az igazságot szolgáltatta nekem, és aki megtanított elengedni a démonokat a múltból. Hálával tartozom őszinteségedért!
(Megjegyzés: az én szememben te vagy a legjobb színész, és nagyon jól játszol. Soha ne add fel, mert még sokra viheted! :)
Ott van az én pici lányom, aki egy erős, de mégis vajszívű ember, aki mindennap mosolyt csal az arcomra =)
Pheet, Bobi, Mici, Betti ti pedig a mindennapjaim különleges arcai, személyiségei vagytok.
Végül pedig azt hiszem megillet még egy valakit a köszönet. Ő is egy „személy” volt, de… ami nyomott hagyott az életemben az igazából a szeretete volt. Szeretet, amit később elveszítettem, és a fájdalomból kellett táplálkoznom. Borzasztó nehéz volt, de kamatozott, hisz… elkezdtem írni, figyelni az embereket, és keresni a szépet meg az értékeset. Ez egy erő volt, amit kaptam. Egy „sugallat”, ami megváltoztatta az életemet.
Nem hittem volna, hogy valaha képes leszek elfogadni a hiányát, de talán ma már sikerült. Nyert a józan ész, és lehet, hogy jobb, hogy most ő mutatta az irányt.
~ Hiszem, hogy „gyerekek” vagyunk, akik állnak a kirakat előtt, és bámulnak egy csodás és nagyszerű „játékot”… ám ez a „játék” nem lehet a mienk. A „szülőnk” nem veszi meg nekünk. Nem magyarázza meg, hogy miért nem lehet a mienk, amit kinéztünk, mert még túl kicsik vagyunk hozzá, és nem értenénk. Ugye volt ilyen a ti gyermekkorotokban is? Hogyan is érhettük volna meg, hogy mi az, hogy „nincs rá elég pénz”, vagy hogy már előre látható volt, hogy két nap múlva nem kell majd az a játék, esetleg nem is hozzánk illő.
Pont ilyen az isteni logika. Mi ezt nem érthetjük meg, mi csak emberek vagyunk, azok, akikkel az Úr feldíszítette a világát.
Van, hogy nem értjük, hogy miért nem érjük el a célunkat… na, erre a válasz valahol ott fenn van… valahol nagyon messze…
Geisterfahrer.
Vannak az életben percek, amiket nem tudunk hova tenni. Most vegyük csak a pozitívat, mert ez a legritkább.
Ez az a fajta érzés, hogy minden rendben van…. Hogy szeretnek, hogy van helyed a világban és másik szívében. Hogy többet érsz egy olyannál, aki nem tud téged szeretni. Már önmagában az is ajándék, ha szeretni tudunk. Ehhez is hatalmas erő kell… sokaknak nem is megy igazán, szívből… az emberek nagy része feltételhez köti, vagy esetleg manipulációval éri el a szeretetet, esetleg érdekből cselekszik.
Oly sok a kegyetlen és fájó dolog ezen a földön… de ahogy mindenre, erre is létezik védekezési mód. Csak… tanuljunk meg lehajolni a gyönyörű dolgokhoz. Álljunk meg csendben, és csodáljuk meg őket. Az idő nekünk dolgozik, ha hagyjuk, hogy tegye a dolgát. Hihetetlen munkát képes végezni… képes arra, hogy kivegye a rossz és keserű érzéseket az emlékeinkből, megtisztítva így azokat.
Ritkán írok boldogan, de most szívemet különleges, felszabadító érzés hatja át. Tudom, hogy jó utón haladok. Tudom, hogy hol állok, és hogy merre kell mennem… csak vigyáznom kell arra, hogy ne veszítsem el ezt az útirányt…
Nekem ez nem szokásom, most mégis megteszem. Nekem is vannak „lények” és „emberek” az életemben, akiknek köszönettel tartozom. Legyen ez a pár sor a tietek:
A mosolygós szívű lány, aki az én nővérem. Mindig ott áll mellettem, és vigyáz rám. Teljesen mindegy, hogy boldog vagyok vagy szomorú, ő nem hagy. Nem hiszi el a „nincsen-semmi-baj” álarcot, és kíméletesen, de őszintén segít nekem. Sok közös harc volt, amin együtt mentünk keresztül, és amit együtt nyertünk meg.
Köszönöm, nővérem =)
M. Lightbringer, aki egy megnevezhetetlen kis területen uralkodik a szívemben. Ő egy angyal, de néha ördög álarcba bújik, és bezárkózik. Különleges ember, aki lelkileg erős,és még a legsötétebb pillanatban is kezében tartja az élet fényét.
Ő az, aki az igazságot szolgáltatta nekem, és aki megtanított elengedni a démonokat a múltból. Hálával tartozom őszinteségedért!
(Megjegyzés: az én szememben te vagy a legjobb színész, és nagyon jól játszol. Soha ne add fel, mert még sokra viheted! :)
Ott van az én pici lányom, aki egy erős, de mégis vajszívű ember, aki mindennap mosolyt csal az arcomra =)
Pheet, Bobi, Mici, Betti ti pedig a mindennapjaim különleges arcai, személyiségei vagytok.
Végül pedig azt hiszem megillet még egy valakit a köszönet. Ő is egy „személy” volt, de… ami nyomott hagyott az életemben az igazából a szeretete volt. Szeretet, amit később elveszítettem, és a fájdalomból kellett táplálkoznom. Borzasztó nehéz volt, de kamatozott, hisz… elkezdtem írni, figyelni az embereket, és keresni a szépet meg az értékeset. Ez egy erő volt, amit kaptam. Egy „sugallat”, ami megváltoztatta az életemet.
Nem hittem volna, hogy valaha képes leszek elfogadni a hiányát, de talán ma már sikerült. Nyert a józan ész, és lehet, hogy jobb, hogy most ő mutatta az irányt.
~ Hiszem, hogy „gyerekek” vagyunk, akik állnak a kirakat előtt, és bámulnak egy csodás és nagyszerű „játékot”… ám ez a „játék” nem lehet a mienk. A „szülőnk” nem veszi meg nekünk. Nem magyarázza meg, hogy miért nem lehet a mienk, amit kinéztünk, mert még túl kicsik vagyunk hozzá, és nem értenénk. Ugye volt ilyen a ti gyermekkorotokban is? Hogyan is érhettük volna meg, hogy mi az, hogy „nincs rá elég pénz”, vagy hogy már előre látható volt, hogy két nap múlva nem kell majd az a játék, esetleg nem is hozzánk illő.
Pont ilyen az isteni logika. Mi ezt nem érthetjük meg, mi csak emberek vagyunk, azok, akikkel az Úr feldíszítette a világát.
Van, hogy nem értjük, hogy miért nem érjük el a célunkat… na, erre a válasz valahol ott fenn van… valahol nagyon messze…
Geisterfahrer.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)