Fénycsók

*
 
Gyorsan sétáltam a szeles utcán. Lépteim halkak voltak, mégis siettem. Tudtam, mihamarabb el kell érnem Hozzá.
A puha, játékos felhők fejem föle magasodtak, s a Nap fájón vöröslő sugarai színezték meg fehér ruhájukat. A szél az arcomba tépett, s könnyeket csalt a szemembe. Hajam százfelé vitte, bolondosan játszogatott vele, s közben titkokat súgott a fülembe, miket nem voltam képes megfejteni. Nem tudtam gondolkozni, és érezni. Csak mentem előre… talán az emberek észre sem vettek engem. Nem éreztem őket. Nem éreztem a tárgyakat magam körül… csak a fejemben dúltak a különféle erők, amiket nem tudtam lecsitítani, hisz nem is értettem őket. Csak a természetet láttam, s a lelkem előre vitt.
Befordultam egy kihalt utcába. Olyan volt, mint egy erdő, ahova nem ért el a tavasz csókja. A fák meztelenül, és ijesztően bólogattak felém. A szél kegyetlen táncra kényszerítette őket.
Oldalra pillantottam, s megálltam. A Nap magányosan bukott le a hegy mögé. Elköszönt tőlem, és aludni tért. Ekkor pillantottam meg a Holdat. Felemás alakban tündökölt egyedül az égbolt tetején. Nem tudtam, hogy merre megyek, csak az ő tompa fényét követtem. Utána mentem… az égre írta az utat, a Fényhozóhoz.
Hamarosan megpillantottam a hegy tetején levő gyönyörű, hófehér kastélyt. Lehunytam a szemem, s kívántam. Most még ez is nehéz volt, hiszen nem éreztem semmit. Minden erőmet össze kellett szedni, hogy ki tudjak csikarni magamból egy ilyen kívánságot ebben az állapotban.
Amint pilláim felvetődtek egy ezüst kapu elé kerültem. Apró angyalok énekkara dúdolt rajta kedves hangon. Kérték, kerüljek beljebb.
Csodálkozni akartam, de mindenem lebénult. Csak mentem előre a fehérségbe. Barna kabátommal, és tompa fényű szőke hajammal kitűntem a sok hóvirág ruhájú, ezüstkoronájú angyal közül. Az égbolt itt arany volt, a fű pedig akárcsak a smaragd. Óvatosan lépegettem, figyelve, nehogy megsértsem ezt a szépséget.
„Hát eljöttél” –hallottam egy kellemes férfihangot, majd fölpillantottam.
Most először kezdett bekúszni egy apró érzelem üres és mély szívembe. Félni kezdtem… nagyon haloványan, de félni kezdtem.
„Már vártalak” –meleg mosolya áthatolt minden porcikámon. Nem fáztam, nem remegtem, mert képtelen voltam bármire is. Megint minden üres lett… ám most valami különleges melegség járta át a testem. Megnyugvás töltötte ki meggyötört emberi alakom.
Szárnyait felemelte, s közelebb lépett hozzám. Ekkor pillanthattam csak meg gyönyörű szemét. Ebből is áradt a fény… olyan volt, mintha a szeme is élne… játszadozott benne egymással a vörösbarna tűz, és a zöld tenger.
„Miért félsz még mindig” –kérdése most erősen, feszesen hasított a levegőbe. Éreztem, hogy megró, de nem akar bántani…
„El kellene engedned végleg…” –immár mosolygott. Ismét melegség járta át a testem, és éreztem, szépen lassan kezd elmúlni az „érzés-csillapító” hatása.
Bólintottam.
Csend telepedett közénk, és eközben a gondolataim szépen lassan visszatértek az elmémbe. Gyors folyamként mindegyik a helyét kereste. Lehunytam a szemem, mert éreztem, hogy túl gyorsan szakadnak rám a fájdalmak és a tragédiák.
„Ne félj…” –suttogta. A folyam lecsillapodott. Megnyugodtam…
„Segíteni fogok neked továbbra is” –folytatta. Olvasott minden egyes apró gondolatomban. Egy pillanatig összpontosítottam, és összeszedtem minden erőmet, hogy szólni tudják ezen a különleges helyen, ebben az álomszerű szituációban.
„Nekem a Földön kell tennem a dolgom” –éreztem, hogy ez a hely még nem nekem való. A gondolataim akörül cikáztak, hogy ismét –a fény mellett- újabb feladatot kérjek tőle az emberi életnek nevezett „harc” színterén.
„Tudom, hogy odavágysz” –lágyan nézett rám, s szárnyát rám emelte. Minden seb, ami a szívemet marta, most szépen, lassan gyógyulni kezdett. Csukott szemmel mély levegőt vettem, s éreztem, ahogyan a fény szétárad a testemben.
„Tedd, amit tenned kell. De továbbra is fog majd fájni. Továbbra is azok fognak neked fájdalmat okozni, akik a legjobban szeretnek, s akiket Te a legjobban szeretsz.
Különleges ember vagy, aki alázatosan tud szeretni. Látni fogod, hogy nagyon ritka az ilyen. Az ember mindig balga feltételekhez köti ezt a tiszta, mély érzést. Nehéz lesz meggyőznöd majd őket, de idővel sikerülni fogsz. Az én fényemet viszed tovább nekik.
Tudom, hogy Isten milyen feladatot szabott ki Neked. Jól tudom, hogy nehéz, de képes leszel rá. Csak higgy bennem” –szélesre tárta a szárnyát. Most láttam csak, hogy milyen hatalmas volt. Világosszőke haja lágyan omlott hófehér ruhájára, ami elfedte alaktalan testét. Arcán lágyan csillogott az arany fény, s lágy vonásai egészen különlegessé tették.
Keze talán egy villanó fénycsóva lehetett, ami örökké forrón érinti a gyenge ember testét.
„Segíteni fogok… az embereken…” –suttogtam gyengén. Elgyengültem hirtelen. A sok fényes fehérségtől hunyorognom kellett… testem súlyosan nehezedett rám. A démonjaim most csöndesen ordítottak bennem, mert égette őket a parázsló gyönyörűség.
„Isten áldjon, Michelle Colorfinder!” –forró szelet éreztem az arcomon. Csókot lehelt nekem az angyal, majd fejem fölé magasodott. Pilláim elnehezedtek, és mély álomba szenderültem.

A szemeim kipattantak. Álmosan néztem körbe a sötétségben. Fülemet megütötte a kint dúló szélvihar. A szobám falai szép lassan kibontakoztak fáradt szemeim előtt. Megpillantottam a falon táncoló árnyékok kecses mozgását. Kidörzsöltem az álmot a szememből, és különös érzésem lett. Nem tudtam semmit, csak azt, hogy többé már nem félek a sötétben. Többé már nem riadok vissza a démonok éjféli táncától.
Kitekintettem az ablakon. A Hold kecsesen tündökölt a csillagok között. Mindenki köré gyűlt… minden apró csillagocska bámulta a fényesen világító Holdat.
Mikor visszafeküdni készültem megpillantottam egy hosszú fehér tollat a párnámon. Csodálkozva nézegettem a tompa holdfényben, és nem értettem, hogy mit keres ez nálam. Különleges volt. A fehér szálak szélén ezüstös por ült, és az egész habkönnyű volt.
A szél most hirtelen elcsendesült. Letettem a földre, majd visszahajtottam fejem a puha párnámra… amint lehunytam a szemem, már emlékeztem a szavaira.
„Csak higgy bennem…”

*