Annyiszor vesztettem már… annyiszor kellett már szenvednem. Ritkán szerettek úgy, ahogy én akartam… és ritkán tudtam normális, emberi kapcsolatokat létesíteni. Az én életemben mindig történt valami…
De most már nem akarok fölösleges harcokba belemenni. Én csak boldog szeretnék lenni. Megint.
A magány egy különös dolog. Alapvetően egyedül, önmagunknak vagyunk, de Isten mégis máshogy teremtett minket. Belénk rakott egy különleges vágyódást valaki más iránt, aki szintén a részünk. Nem elegek már a barátok sem, sőt a család sem.
A magányt nem lehet mérni. Talán azért nem, mert oly hatalmas méreteket képes ölteni, ami szinte megmérhetetlen.
Rossz tanácsadó… csúnya és hasztalan dolgokat sugdos az ember fülébe. Elhiteti velünk, hogy arra lettünk ítélve, hogy egyedül maradjunk… és hogy a boldogság már nem a mi megérdemelt ajándékunk.
De tanultam egy érdekes dolgot, egy bölcs embertől.
Mindig egyedül leszünk, egyedül maradunk majd az elvárásainkkal, és az emberekbe vetett hitünkkel. A „barátok” elmaradoznak, megváltoznak körülöttünk, és megízlelhetjük a keserű élet magányos viharát. S ekkor édesanyám még mondott egy –számomra- fura dolgot. Idézni pontosan nem tudom, de a lényegre emlékszem. Találni kell egy társat, aki örökre elkísér minket az úton. Szeretni kell egy embert legalább a világon, aki majd akkor is ott lesz, ha a testvérek kitagadnak, és a barátok ellenségekké válnak. Legalább az az egy, aki mellett egy sírban fekszel az örökkévalóság hosszú útján.
Szeretnék változtatni, és fogok is. Ma már többre vágyom… többre, mint aki voltam. Nem tudom, hogy megbocsátott-e nekem, de én vezekeltem már eleget a bűneimért, és úgy érzem, hogy ideje megbocsátani magamnak is. Nincs kedvem már feleslegesen harcolni más emberekkel. A magam útját akarom járni… egyedül, de nem magányosan.
Geisterfahrer.
De most már nem akarok fölösleges harcokba belemenni. Én csak boldog szeretnék lenni. Megint.
A magány egy különös dolog. Alapvetően egyedül, önmagunknak vagyunk, de Isten mégis máshogy teremtett minket. Belénk rakott egy különleges vágyódást valaki más iránt, aki szintén a részünk. Nem elegek már a barátok sem, sőt a család sem.
A magányt nem lehet mérni. Talán azért nem, mert oly hatalmas méreteket képes ölteni, ami szinte megmérhetetlen.
Rossz tanácsadó… csúnya és hasztalan dolgokat sugdos az ember fülébe. Elhiteti velünk, hogy arra lettünk ítélve, hogy egyedül maradjunk… és hogy a boldogság már nem a mi megérdemelt ajándékunk.
De tanultam egy érdekes dolgot, egy bölcs embertől.
Mindig egyedül leszünk, egyedül maradunk majd az elvárásainkkal, és az emberekbe vetett hitünkkel. A „barátok” elmaradoznak, megváltoznak körülöttünk, és megízlelhetjük a keserű élet magányos viharát. S ekkor édesanyám még mondott egy –számomra- fura dolgot. Idézni pontosan nem tudom, de a lényegre emlékszem. Találni kell egy társat, aki örökre elkísér minket az úton. Szeretni kell egy embert legalább a világon, aki majd akkor is ott lesz, ha a testvérek kitagadnak, és a barátok ellenségekké válnak. Legalább az az egy, aki mellett egy sírban fekszel az örökkévalóság hosszú útján.
Szeretnék változtatni, és fogok is. Ma már többre vágyom… többre, mint aki voltam. Nem tudom, hogy megbocsátott-e nekem, de én vezekeltem már eleget a bűneimért, és úgy érzem, hogy ideje megbocsátani magamnak is. Nincs kedvem már feleslegesen harcolni más emberekkel. A magam útját akarom járni… egyedül, de nem magányosan.
Geisterfahrer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése