Néha egész egyszerűen csak írni kell, no meg boldognak lenni... főleg, ha ez másokat is boldoggá tesz. Igazán tekinthetném missziómnak végre azt, amihez ténylegesen értek...
Lesz még sok vihar... lesznek még barátok, csalódások, fájdalmak. De ez az élet, nem? Ugyan... mindenki tudja, hogy nem arra lett tervezve, hogy túléljük... hanem, hogy megéljük... minden keserű vagy édes fűszerével együtt...
Köszönöm, hogy élvezed az írásaimat. Nekem ez most rengeteget jelent... azért mertem újra nekiállni, mert inspirált az, ahogyan Te is megtaláltad a saját hangodat, és saját magadat a blogolásban.
Egyszerű, de nagyszerű. Vörös, mint a szenvedély, s mégis ruhája finom, mint a selyem, nem hivalkodó. Lágyan leng a szélben, mint a leghajlékonyabb fiatal nő... s mosolyog, bárhol legyen is... a széles, végtelen mezőn, vagy a legelhagyatottabb út mellett állva, bámulva a sok fura embert...
Emlékszem
még az első iskolai napunkra. Félve ültünk be az iskolapadba. Aprók és
szégyenlősek voltunk… mégis egymás mellé sodort minket az élet.
Ott
voltál rögtön, mikor bántottak, vagy mikor együtt rohantunk a fogócskában…
annyit nevettünk miközben szépen, lassan felnőttünk.
Látom
az arcodat, mikor bejelentettem, hogy igazán szerelmes vagyok. Te megláttad
benne az ördögöt rögtön… de ismersz, milyen vagyok. Nem hallja az én szívem a
racionális szavakat.
Azóta
rengeteg idő eltelt. Tudod, hogy olyan iskolába mentem, ahová soha sem akartam.
Mégis jól indultak az első hónapok… boldog voltam és próbáltam új barátságokat
felépíteni. Meglepően könnyen ment… talán tudat alatt olyasmit akartam
létrehozni, ami a 8. év végére hatunk között megformálódott.
Viszont
most őszintének kell lennem. Elfogytak mellőlem az emberek, és egyedül
maradtam. Volt pár „legjobb barátnő”, de mindegyik csak sok-sok tövist hagyott
ajándékul a szívembe. Sokszor azt érzem, hogy nincsen kivel beszélnem, mert az
összes emberi kapcsolatomat elrontottam, és képtelen vagyok kialakítani
normális viszonyokat. Látod mennyit írtam erről a témáról az utóbbi években.
Ezek mind-mind az elmúlt 3 év fájdalmai, amiket abban az átkozott és üres iskolában
szereztem, ahová tovább kellett mennem…
lehet, hogy megérdemeltem, hogy ők is elhagytak, hisz… már Téged is
bántottalak, amikor tudhattam volna, hogy Te vagy az egyetlen, akiben bízhatok,
és aki őszintén mellettem áll. Megpróbáltam helyrehozni a régebbi hibáimat…
beszélgettem a Múltammal is, elvarrtam a kilógó szálakat. Gyerek voltam, és a
legszebb lehetőségeimet, a leghűbb embereket elzavartam és bántottam. Bocsáss
meg nekem… ma már tudom, hogy nem lett volna szabad elcsábulnom azoknak a
bizonyos „lányoknak” a hívószavára… hisz látod mi lett… csak még több gyűlölet.
Nem
találom a helyem. Azon kapom magam, hogy csak ülök és álmodozom, hogy hova
menekülhetnék el… mert már semmim sem maradt. Szégyellem magam, ha arra
gondolok, mennyire képtelen vagyok ápolni a kapcsolatokat. Most sem tudom
másképp kifejezni magam, csak ha levelet írok. Állítólag ez segít. Nem baj, ha
olvasatlanul marad, engem megnyugtat. Távolabbi címzettnek küldöm, aki talán
még inkább ismer és még a jó oldalamra emlékezik. Arra a Dórira, aki imádott a
barátaival lenni… aki hangosan ordította a kedvenc dalait… aki nem félt
semmitől, csak gyerek volt. Hibázott, fájdalmat okozott, mégis helyre tudta
hozni. Most pedig felnőttem, és még inkább tehetetlen lettem. Az agy és a
büszkeség vezérel már néha, ezért a szívem szenved. Mindig egyet kívántam:
legyenek körülöttem jó emberek, akik megbecsülnek, visszajeleznek, hogy amit
teszek az jó, és mindig, a legnehezebb a legkeményebb télben is mellettem
állnak, s nem csak tavasszal hívnak a rügyező erdőbe…
Nem
tudom, hogy miért így adtam ki magamból, ami fáj… de hetek óta ez segít most a
legjobban. Csak annyit tudok remélni, hogy mindig képesek lesznek az emberek a
megbocsátásra, mert… enélkül nincsen szeretet. Annyi dolgot újjá lehetne
építeni… ha lenne bátorságunk…
Legyen
ez egy levél azoknak a barátoknak, akik mindig közel álltak hozzám… akik a
legjobbak voltak az évek során… s akik most távol vannak tőlem…
Szeretettel,
Geisterfahrer.
UI.: Engi, emlékszem ám rád ;) az utóbbi bejegyzések nem Rólad szólnak, hanem a hamis barátaimról. Higgy nekem, Te soha sem voltál rossz barát... csak a régi-új emberek, egy új iskolában hagytak bennem fájó nyomot. Amíg Veled voltam, tudtam ki vagyok, aztán jöttek a többiek... és elvették tőlem a jóságot, a türelmet, és a mérhetetlen szeretetemet elpocsékoltam olyanokra, akik meg sem érdemelték. Ez fáj... ezért írtam most Neked, hogy elmeséljem mi is történt velem...
A sok önsajnálatot most átugrom, és csak a jót mutatom... az igazat inkább elkendőzném... A többi hadd legyen az én kis gépem mély titka...
"Telhetetlenül
vágyakozom, és ilyenkor bármilyen jármű lennék szívesen, melyet meg kell
javítani… melyhez türelemmel kell fordulni és órákat elbabrálni vele. Sok a
kérdés és a „talán”, amivel küszködöm. Azon kapom magam, hogy szinte majd
megőrülök, a fülem is hegyezem, hadd kapjak egy filmbe illő, mázas vallomást.
Igen, szeretem… még a saját életemnél is jobban, és habár… semmi sem tökéletes,
nekem nem kell több. Ő az egyetlen örömöm, aki megmosolyogtat, és biztosít
róla, hogy nem hagy cserben… aki meghallgat, bármiről is legyen szó, vagy
megnyugtat, ha éppen nem találom a helyem a nagyvilágban. Mögötte mindig lesz
hely a motoron… hisz… mindketten foglyok vagyunk. Távol egymástól, kényszeres
gondolatokban vagy munkában őrlődve… "
„Ez
olyan, mintha egy festékes vödröt cipelnél, aztán mikor lerakod, látod hogy
festékes lett a kezed, s nem akar lejönni…”
Sokat
gondolkodtam ezen a mondaton. Groteszk, furcsa helyzetekben gyakran eszembe is
jutott, nem is tudom, hogy miért.
Visszautaztam
a múltba… manapság nem szeretem az arcom a „volt” felé fordítani… oly sok seb,
tövis állna az utamba, hogy inkább nem is veszem a bátorságot, hogy leküzdjem
őket… Mégis kénytelen voltam elgondolkodni azon, hogy vajon én lezártam-e azt,
ami alig 2 évvel ezelőtt történt? Festékes még a kezem, vagy csak az álmaim
hazudnak.
Mert
karba kapott, és ugyanúgy csalfán suttogott a fülembe: „Megmentelek”. Annyira
akartam ezt a mondatot hallani a végtelen sötétségben, hogy máig visszatér,
amikor álmodom a nagy feketeségben.
Minden
nap ott volt a gondolataim között, és a látszólagos szenvedés tárgya is ő volt.
Ő, aki most már nagyon messze van a szívemtől. Furcsa visszatekinteni rá…
büszkeségből nem akarom azt mondani, hogy ő volt az, akit szerettem. Mégis így
van… Sajnos?
Félelmetes
a váltás, néha. Rabláncokon tartott fogva a múlt, most pedig magasra szegett
fejjel hagyom ott a kétes, volt gondolatokat. Már nem is tudok visszaemlékezni
arra, hogy milyen élményeim voltak 2 évvel ezelőtt, vele…
Nem
csak az öröknek hitt szerelem eshet kútba, sajnos a barátság is. Hiszem, hogy
más életszakaszban más emberi segítségre van szükség, s van, amikor a másik már
nem képes egy idő után betölteni ezt a szerepet. Úgy, ahogyan én sem voltam
képes elfogadni a változást, habár én is más útra léptem. Bennem nincs már sem
düh, sem harag… csak pár kérdés, meg is kis rossz érzés, hisz megint egyedül
maradtam.
Egyedül
csodálom a naplementét, és bámulom a táncoló cigarettafüstben felbukkanó
művészetet… mert volt valaki, aki értékelte… legalább volt… volt… volt…
Mégiscsak
mosolyognom kell, hisz kaptam egy hatalmas ajándékot… attól, hogy néha egyedül
vagyok, még nem vagyok magányos. A szívem súlyosan lázas, és úgy tűnik, igen
boldog ebben a felhevült állapotban…
Amióta
hazajöttem megváltozott a hozzáállásom a fájdalomhoz és a csalódáshoz. Annyi
mindent kaptam az egy hét során, mint másoktól évek alatt. Az ima, a csend
gyümölcse a szolgálatom lett, és pár lépés közelebb önmagamhoz. A sok csoda,
ami elkápráztatta a szemem, a szívemben is megragadt. Ott lesz velem majd a
nehéz harcok során, és mutatja az utat az igaz hit felé.
Sok-sok
évvel ezelőtt mottómmá avattam az „Élj a pillanatnak!” életérzést. Talán
sokszor azért voltam szomorú, mert hűtlen voltam a mondatomhoz… de most…
visszatértem a kezdetekhez, a gyökerekhez, amelyek az otthont és megvalósulást
szimbolizálják számomra. A keserédes, nehéz, de ugyanakkor gyönyörű
pillanatokhoz, melyek az életem egészét adják.
Megint
csak hálával tartozom… hogy élhetek… úgy, ahogyan eddig még sohasem. Végre
teljesen és boldogan… fájdalommal, keresztekkel, de teljesen. Ez a kulcs
magadhoz és a szeretethez…
