Tévút, ha valaki a magányt a szabadsággal egyezteti. Eddig azt hittem, ha nem lesznek láncaim, azaz kötelességeim, akkor majd nagyobbat, szebbet tudok alkotni, és élni sem lesz olyan nehéz. De… most valahogy az az érzés ugrándozik bennem, hogy a szabadságomat végre elhozta valaki.
Belegondoltam… változhat egyik napról a másikra az, ahogyan a világról vélekedem? Vagy… attól, hogy testileg tartozom valakihez, a lelkem még messzire fog szárnyalni?
A lelket nem tartottam sohasem páros szervnek… és a bennem élő megcsontosodott, ősi magány továbbra is gonosz hangon búgja a fülembe, hogy párja nem is fog akadni. Nem azért, mert olyan szép vagy különleges, hanem, mert egyedül kell lennie. Ezt nem köthetem le, nem adhatom oda. Az eszem már kevés fegyver a szívem ellen, ami belevezet szinte mindig valamiféle szinesztéziába, ahonnan megérem kiküzdeni magam.
A szemeink összekapcsolódhatnak, ihatják egymás színeit.
A szívünk bolondul táncolhat mellkasunkban.
A kezeink összefonódhatnak, páros számú ujjra találva.
Az ajkaink forrón csatázhatnak, míg el nem szédülünk.
De a lelkem. Magányosan ül a jeges szélben, egy szikla tetején és vár. Élvezi a csendet, és az egyedüllétet. Erőt merít a mélységből, és boldogan tekint le mindenre, amit felépített a tudatom és a szívem többi része.
Néha jó a csend, és az, hogyha le tudok ülni és magamban írni. Megnyugtat, és feltölt, emellett pedig biztosít afelől, hogy nem menekülnek előlem az álmaim. Képes vagyok vagy leszek íróvá válni. Szükségem van a saját érzéseimre és gondolataimra, még akkor is, ha néha muszáj leblokkolnom őket, hogy föl ne forgassák az egész életemet.
Ajánlás: A Mosolyszívű Lánynak, és Kedvesének. Tudom, hogy korán van még ehhez, de igazából nem is hiszek az ómenekben. Ismersz kedves barátném, én inkább imádkozom.
Kisherceg, remélem egyszer hozzád is eljutnak majd a szavaim, és egyszer felolvashatok neked valami szívhez szóló írást, ami alatt könnybe lábad a szemem, te pedig ámuldozva ölelsz magadhoz.
Szeretettel,
Geisterfahrer, a magányos szerető
