Felvillant a kéklő égen, a most hófehér madár. Szárnyát kitárta, a zuhanásba tekintett éles csőre, miközben elfordult a sok emberi szenny elől. Elment meghalni, hogy másnap újra felkelhessen, hamvaiból feléledjen és máshoz repüljön.
~Végigfeküdt a puha füvön, és bámulni kezdte a végtelen eget. Ott pillantotta meg az ékes madarat. Magába szívta a talajból áradó erőt, mintha csak ő lenne Anteus, és anyját, Gaiát szorítaná erős ölelésben magához.
Arra a pillanatra emlékezett, mikor a kocsi elhaladt az ezerszínű fák mellett. A haza, az otthon ott volt minden egyes apró, barna színben pompázó levélben. Anyaföldje ősszel volt a legszebb és a legmágikusabb. Sokszor képzelte, hogy ott áll egy kis ház a domb tetején, ahol ő él és alkot. Ahol nincsen fájdalom, igazságtalanság és bántás… ahol az ember ténylegesen otthon van… ahol a szíve végre nyugodni tér. Ezt jelentette neki a végtelen otthon fogalma, s az a kicsiny vidék, a domboktól övezett falu.
Végül minden ihlet és szeretet forrása lett az évek során.
Majd falakat vonnak körénk, majd a sztereotípiák sapkáit húzzák fejünkre, és gátakat löknek elénk. Az élet kegyetlen, tartja a közhely. Mi van, ha mégsem? Mi van, ha minden büntetés és boldogság jogos? Mi van, ha esetleg én is csak egy bábú vagyok Isten gigászi társasjátékában. Igen, mert ez egy társasjáték, amire nincs korhatár, és lehagyták a használati útmutatót. De mégis olyan elragadó… olyan mesterien kitalált, és minden cseppjében fantasztikus a megismételhetetlen természet.
A tartományai láthatatlanok… az álmok vagy Isten országa, mind-mind valami transzcendens labirintusok, amik végén reméled, hogy akit megtalálsz az (ha nem is elsősorban) önmagad lesz.
~Végigfeküdt a puha füvön, és bámulni kezdte a végtelen eget. Ott pillantotta meg az ékes madarat. Magába szívta a talajból áradó erőt, mintha csak ő lenne Anteus, és anyját, Gaiát szorítaná erős ölelésben magához.
Arra a pillanatra emlékezett, mikor a kocsi elhaladt az ezerszínű fák mellett. A haza, az otthon ott volt minden egyes apró, barna színben pompázó levélben. Anyaföldje ősszel volt a legszebb és a legmágikusabb. Sokszor képzelte, hogy ott áll egy kis ház a domb tetején, ahol ő él és alkot. Ahol nincsen fájdalom, igazságtalanság és bántás… ahol az ember ténylegesen otthon van… ahol a szíve végre nyugodni tér. Ezt jelentette neki a végtelen otthon fogalma, s az a kicsiny vidék, a domboktól övezett falu.
Végül minden ihlet és szeretet forrása lett az évek során.
Majd falakat vonnak körénk, majd a sztereotípiák sapkáit húzzák fejünkre, és gátakat löknek elénk. Az élet kegyetlen, tartja a közhely. Mi van, ha mégsem? Mi van, ha minden büntetés és boldogság jogos? Mi van, ha esetleg én is csak egy bábú vagyok Isten gigászi társasjátékában. Igen, mert ez egy társasjáték, amire nincs korhatár, és lehagyták a használati útmutatót. De mégis olyan elragadó… olyan mesterien kitalált, és minden cseppjében fantasztikus a megismételhetetlen természet.
A tartományai láthatatlanok… az álmok vagy Isten országa, mind-mind valami transzcendens labirintusok, amik végén reméled, hogy akit megtalálsz az (ha nem is elsősorban) önmagad lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése