Őszi szelek

Annyi elpazarolt, fölösleges szó. Annyi védelem, és hárítás és szó ment kárba csupán azért, hogy egy törékeny látszatot fenntartsak. Hazudtam, mindenkinek, főleg magamnak. Megesik az ilyen, még akkor is, ha nem szándékos.
Mikor valaki „kihal” a szívünkben, annak következményei vannak. Eljön a magány, a fájdalom és a mérhetetlenül ordító csönd. S vissza, visszatérünk ahhoz a ponthoz, amikor minden rendben volt, és még éreztünk valamit. Nekem nem arra az emberre van szükségem, akibe szerelmes voltam, hanem arra az érzésre, ami végigsöpört rajtam. De a szerelem mindig magával hozza a saját emberét… s ha nincs senki, akaratlanul is visszatérünk oda, ahol megleltük ezt a parányi csodát.

Valamit biztosan rosszul csinálok… rengetegszer fordult meg a fejemben, és mindezek ellenére mégsem tudtam változtatni. Felesleges takargatnom, hogy fogalmam sincs arról, hogy ki is vagyok igazán, hogy mit és kit akarok. Talán nincs önbizalmam, talán nem vagyok elég erős az élethez… megrekedtem.
Boldognak kellene lennem… 17 évesen feszes mosolynak kéne ülnie az arcomon, de ehelyett csak tovább gondolkozom, és keresem azt, amitől boldog lehetnék végre én is. Elégedetlen lennék? Telhetetlen? Vagy talán túl sokat foglalkoztam azzal, hogy mit akarok folyton kifelé sugározni. Hiába építkeztem befelé, túl sok hangsúlyt fektettem az optikára, ezért megcsömörlött minden tudásom. Nem tudom… fogalmam sincs, hogy mi menthetne meg a valóság szürkén fenyegető öklétől…
Talán valaki, aki pótolni tudná azt a hatalmas űrt, ami most itt tátong a szívemben…

G.