Boldognak kellene lennünk… tudom. De nem megy az olyan könnyen. Talán mert szeretünk szembeszállni a sorsunkkal. Ha rossz történik folyton a problémáink fölé görnyedve agyalunk a nem létező megoldáson… most pedig: mi történik? Változunk? Öregszünk? Kaptunk valami újat, amivel boldognak kéne lennünk? Lecserélte a Sors a ruhánkat, ami már mocskos volt a sok fájdalomtól, mégsem tetszik… olyan idegen. Olyan hideg.
Sokat éltem a sötétségben, jó barátommá vált. Nem szólt, nem bántott, csak hűsítette a szívemet… néha-néha hátrapillantok, és rengeteg érzelmet, tüzet, életet látok a múltamban. Olyan, mintha hónapok alatt megöregedtem volna, és most már deres fejjel a gyermekkoromat morzsolgatnám… minden annyira más volt.
Most ülök egy üres papír előtt, amit megint meg kell töltenem élménnyel és szenvedéllyel. Isten egy kihívással ajándékozott meg… fel kell mindent építenem megint, és megtalálni a helyem. Túl jó és kényelmes volt egy érzésben élni, ami lefegyverezte az egész tudatomat. Megvédett az összes negatív gondolattól, de beletaszított egy ablakok nélküli, sötét szobába.
Sóhajtanom kell. Méghozzá nagyot. Szép Ernő szavaival élve: „a mély sóhajhoz fel kell emelni a fejünket, talán azért, hogy meglássuk az eget”. Mikor lefeküdtem a fűbe, megláttam az eget, amin egy madár rajzolódott ki a felhőkből. Egy újjáéledt madár… aki elrepült attól, akinek őt ajándékoztam, és inkább továbbszállt az örökkévalóságba, de előtte még megmutatta csodás valóját. Megnyugtatott, hogy megint szabad, kész máshoz betérni, más szívet lángra lobbantani.
Sokat veszítettem, de még annál is többet kaptam. Erőt, kitartást, ihletet, és írói vénát. Érdekes… talán ez a legnagyobb hagyatékom… hogy megtanultam írni, és kiadni, majd szavakba önteni a legkülönösebb gondolatokat.
Búcsúzom most a múlttól és a régi, ódon ábrándoktól egy új mondattal, ami már a jövőbe vezet:
„A csókolózok lehunyják a szemüket, tán azért, mert minden szem mélységes közepéből a halál fekete panasza sugárzik.”
G.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése