Secrets of my bleeding heart

„Csak egy pár szó. Csupán néhány mondat… de a vég ilyen formába is öltözhet. Hogy mi is az a „vég”? Nem tudom most már én sem. Azt sem, hogy elkezdődött-e egyáltalán… lehetséges, hogy az illúzióim vezettek idáig… az őrületig. Mert nekem másom nem maradt. Sem józan eszem… sem szerető szívem… semmim.
Csak az üvöltő csend, melynek némasága megfojt minden apró életörömöt, ha az épp erőre kap. Elveszett a jó… de… ugye van kiút? Ugye van? Lehet, hogy ebből nem lehet szabadulni… csak ha még beljebb mész, és még érdekesebb sötétséget találsz…”

"Ezer meg ezer éve keresem az utam..."

*Csak álltam és bámultam a gyönyörű, pirospozsgás arcát. Illata már egészen megszédített, alig álltam lábamon. Szemem előtt táncolt ennek a csúf világnak az összes szépsége. Csókot leheltek egymásnak az angyalok a szikrázó napfényben. Apró, frissítő gyémánt gyöngyök hulltak aranyhajukba, hogy felfrissítsék őket.
Megmutatták nekem legszebb virágukat, a rózsát. Belenéztem a terebélyes növénybe, melynek puha, vörös szirmai szinte magukba akartak szippantani. Meg akartak ölelni, és csendesen elfedni engem a kergető, fájdalommal mérgező szörny elől.
Ám tövisei hegyesen feszültek felém, s nem is vettem észre, hogy miközben magamhoz öleltem e szépséget, annak vad fullánkjai szíven szúrtak. Csak egy pillanat volt… de ismét megsebesült a szívem. Így szokott lenni… az ember legnagyobb szépségében is kap egy mélyre fúródó tövist a szívébe…*

Nincsen rózsa tövis nélkül.
Apu szedte a kertben ezt a rózsát. Gyönyörű, illatos és hálás virág. Letette őket az asztalra, de megszúrta az ujját. Le akarta róla szedni a töviseket, de nem tudta hogyan csinálja, hogy ne sértse meg őt a szépséges növény. Aztán megjelent édesanyám. Kezébe vette a rózsát, s éles késével, egyetlen gyors mozdulattal megszabadította a virágot töviseitől. Elcsodálkoztam. Csak az én anyukám képes arra, hogy a rózsából eltávolítsa a tövist. Csak ő tudja elzavarni a fájdalmat, mi oly gyakran a vállamra ül…

~~~
Mindenki elbizonytalanodik. Ugye?
Velem mostanában egyre gyakrabban megesik. Csak állok, és már nem is érzem az erős talajt a lábam alatt. Az értékeimet, és a legfontosabb dolgaimat is megfertőzte a valóságnak az a fajta mérge, amit más embereken keresztül juttat el az áldozatához. Ilyen méreg a rosszallás, a gyűlölködés, és az irigység is. Amik alattomos módon kilopják az emberből a maradék önbecsülést is…
S ilyenkor érzem, hogy nincs már erőm és tehetségem semmihez… ami körülöttem van, az talán nem is elég értékes a normális élethez… talán… nem is élek. Tele leszek egyre több felesleges kérdéssel, amik szép lassan megölnek…
Hiába mondanám, hogy kilógok a sorból, a legtöbben csak bolondnak vagy egy elborult fazonnak titulálnának. Nem látnának semmi különlegeset… mert az átlag ember a saját szürke függönyétől szinte semmit sem vesz észre magán kívül… emiatt marad oly sok kincse a tehetségnek rejtett berkekben. A fojtogató helyzetek kilátástalanná fajulnak…

De… vigaszként szolgáljon az, hogy mindent, amit létrehozunk és megalkotunk, az egyedi, és megismételhetetlen. Ilyen teremtménynek készített minket az Úristen is. S ehhez méltóan kell cselekednünk… nem baj, ha kinevetnek. A nevetés így is fogyóeszköz ebben a sötét világban. A lényeg, hogy belül tudjuk, hogy amit cselekszünk annak értéke és célja van…
Utolsó sorban pedig nem árt néha kikapcsolni és hagyni, hogy elsodorjon a hangos zene és a tánc mámorító érzése…

Geisterfahrer.

Nap és Eső

Csak járkálok fel-alá, s keresem a problémára a megoldást. A kérdésre a választ. De milyen kérdés is ez valójában? Mire akarok választ?
Nehéz megválaszolni… már az életnek nem csak egy adott területén, egy személlyel kapcsolatban vagyok bizonytalan, hanem sok minden másban is.
Többre vágyom, messzebbre innen… érdekesebbre és tartalmasabbra. Bűn az, ha az ember nem elégszik meg teljesen azzal, ami van? Kérdem ezt én, aki mindig többre vágyott, de nem azért, mert rossz volt a szociális helyzete… hanem azért, mert kilógott a sorból.

Vajon léteznek véletlenek?
Aki azt hiszi, hogy vannak, az bebeszéli magának a valóságot? Aki pedig nem hiszi, az makacsul dacol a valósággal?
Én az utóbbit vallom. Azok alapján, amik velem történtek, más már rég azt mondaná, hogy véletlen volt minden. Véletlen? Valóban minden érzelem, találkozás, jel és mondat véletlen lett volna? Esetleg én kapcsoltam össze a dolgokat össze rosszul?
Akkor itt csak félreérthettem valamit… az életem széles, gyönyörű rétén járkálva mindig a nem létező ösvényt kerestem volna? Talán tényleg valami olyan után kutattam, ami nincs is. Hasonló, amikor az ember a lehetetlent kísérli meg. Mámorító, élvezetes, amikor senki sem hisz abban, amit véghez akarunk vinni… s majd eljön az a fenséges perc, amikor a kezünkben érezzük a rejtőzködő, megfoghatatlan jószágot… majd rájövünk, hogy a jóból csak kevés juthat, mert hamar elillan. Lehetséges, hogy a különleges, szinte lehetetlen dolgoknak ebben van a szépsége. Megfoghatatlanok. Ha elérnénk, nem is élveznénk már annyira.
A véletlen pedig lehet, hogy jobb, hogy „véletlen” marad. Egyes esetekben pusztítani tudnak a szánt szándékkal végrehajtott dolgok, melyek véletlenszerű csillogó ruhába vannak öltöztetve, elbújtatva a valóság elől.

*Szakadatlanul bámultam az esőt. Elmosta a szégyent, és az izzadságként testemre tapadó fájdalmat. Közben pedig felsejlett valahol, kicsit messzebb a lemenő Nap fénycsóvája. Hősiesen dacolt a gonosz esőfelhőkkel. Hiába akart felfrissülést hozni, a Nap nem engedte, hogy egy pillanatra is megszűnjön világító hatalma a Föld felett.
Csak néztem… és néztem… s az álomképek arcomba tódultak. Az őszinte találkozás öröme… a forró csók… a szenvedélyes ölelés… majd a vég. A vég, amikor végig kellett néznem, ahogy lassan felkelt, s arcát sötétség borította, lelkét már az halhatatlan gonosz marcangolta, végül pedig, hogy kilépett a kicsiny ajtón… mely mindig nyitva állt, szélesre tárva, s melynek kilincse szeretettel volt átitatva.
Mert én csak kopogtam… és kopogtam… és kopogtam.
De választ nem kaptam.
~
Majd mennem kellett…

G.

Zoom

 „A fák hosszú ágai, nagy leveleikkel kitessékelték onnan a gonosz valóságot és külvilágot. Az idő is elhagyta a teret.
A levegőbe kemény füst keveredett. Csak ő volt az egyetlen, aki körülölelte a titkokat. A Mosolyszívű lány szeme különleges fényt vett fel. Most is ugyanúgy csillogott… de most őszintén, csendesen, és titkokkal terhesen. Mesélt. Múltjának apró darabjait illesztette össze a szemem előtt. Mondatai halkak, és komolyak voltak… nem volt megtört… inkább csak olyan szomorúan csodálkozó. Szíve mélyén felnyitotta a pici ajtókat, amik oly sok mindent tartalmaztak. Mindent, ami őt, és a családját alakította. Azokat a tragédiákat, amik formáltak mindenkit, és oda vitték ahol most van…
Az idő megállt nekünk ténylegesen. Visszautaztunk a kezdetekhez. Mély kíváncsisággal és együttérzéssel hallgattam történetét. S közben nagyon büszke voltam rá. Megtudtam, hogy ki is ő igazából. Legszívesebben tudattam volna az összes kételkedővel, hogy az én testvérem az egyik legerősebb ember, akit valaha ismertem, de… nem tehettem. Inkább csak segíttem neki halkan cipelni a titkokat, és segítségére lenni.
Ő is egy angyal… s végre ős is kitárhatta a szárnyait a végtelen kék ég felé. Megszabadulhatott lelke a nehéz súlytól… repülhetett tovább… bele a nagy, ismeretlen és gyönyörű világba… ahol már nem nyom a földi fájdalom otromba sebe.”

Nem szeretem, ha azt hallom, hogy „hétköznapi tragédiák”. Az én szememben az az ember, aki igazi tragédiát cipel az nem lehet „egyszerűen” hétköznapi. Mégis… ha körbenézek az összes hozzám közel állónak van valami súlyos titka, amit az élettől kapott. Úgy, ahogy persze sajnos nekem is…
Ma rájöttem, hogy ezek talán az emberi létünk alapját képezik. Ezeknél aligha van erősebb negatív dolog, ami a lélek gyenge falait rombolhatja. A titkot, fájdalmak, amiket cipelünk az egész személyiségünket befolyásolják. Ezek miatt akarunk dolgokat kikerülni, vagy esetleg még erősebben és jobban elérni…
Az Úristen által, és a körülöttünk lévő embereken és dolgokon keresztül kapjuk meg a magunk saját, egyéni keresztjét, amit cipelni kell. Ennek a keresztnek a cipelése közben éljük meg igazán az élet értelmét, célját… és nem utolsósorban jó s rossz részét.
Mert hisz küzdeni mindig kell… s én szentül hiszem, hogy ha minél többet kell, annál jobban szeret minket a Mindenható… csak az erre érdemes embereket teszi próbára, csak azokat, akiket a legjobban szeret. Hogy miért? Mert itt derül ki, hogy hiszünk-e igazán, és értjük-e azt, hogy miért jöttünk erre a Földre, és hogy mit is képviselünk…

Ajánlás: A Mosolyszívű lánynak, aki megihletett… és aki az én barátom, testvérem, versenytársam és mindenem. S akiről szinte azt érzem, hogy a vérembe tartozik.
Következőleg azt hiszem én tartozom azzal, hogy felfedhessem az én keresztemen nyugvó szenvedés súlyát.

S a végére még annyit, hogy akkor nem vagyunk teljesen egyedül, ha tudjuk, hogy járkál ebben a világban legalább egy valaki, aki segít cipelni a ránk nehezedő súly egy piciny részét…

„Zoom dich zu mir
Zoom dich zu mir
Ich zoom mich zu dir
Durch den Sturm
Durch die Kälte der Nacht
Und die Ängste in dir
Weit weg von hier
Durch Raum und Zeit
Zoom dich zu mir”

Geisterfahrer.

Kegyetlen logika

Így van ez az életben. Harcok feldúlnak minket, majd elülnek. A veszteség olykor felbecsülhetetlen, de ez is része ennek a hálátlan küzdelemnek. Én nem mondom azt, hogy az élet rossz, mert ezt nem lehet így kijelenteni. Hiszek abban, hogy az életünk olyan amilyenné mi tesszük…

Észrevettem, hogy ahogyan „öregszünk” –már ha nekem ezt szabad ilyen fiatalon mondanom-, egyre nehezebb örülni dolgoknak. Az emberből az idő előrehaladtával kezd kifogyni a bensőben zenélő, széles jókedv, amit születésünkkor kaptunk. Egyre több dolgot kell cipelni, és ezeknek súlya elnyomja a játékosságot, ami oly fontos lenne ahhoz, hogy ne csak túléljük a napot, hanem meg is éljük.
Szerencsésnek tartom magam, mert még előttem az élet, de ennek is van súlya. Úgy, ahogyan mindennek. Félelem a kudarctól… félelem a bukástól… és emellett a lehetetlen hűvös fuvallata mindig megcsapja arcomat.
S ilyenkor érzem azt, hogy vannak jobbak, vannak okosabbak… de mégis… kérlek, olyan nincs még egy, aki én vagyok! Megálmodtam, akkor sikerülni is fog, ugye? Ebben kell hinnem… mert ha ez a hitem nem lenne, minden egyes apró kőben elbotlanék. Amíg vannak az embernek álmai, addig érzi igazán, hogy él, és hogy van miért élni. Néha nagyon messze kerülnek tőlünk a céljaink, de valójában nem mozdulnak a helyükről. Lehet, hogy egész egyszerűen csak mi közelítjük meg azt a célt rossz útvonalról.

Ezért is olyan nehéz a kudarc, vagy a tudat, hogy valami végérvényesen véget ért. Ezekre többé soha sem lesz már hatásunk, és ettől a tudattól szenvedünk olyan nagyon… hogy nem érhettük el… hogy nem lehettünk elég jók…

„Csendesen bámult a vakító napsütésbe. Várta már, hogy felkapja őt a lágy szél, s bejárhassa a világot, s annak szebbnél szebb csodáit. Mögötte csak a puszta rét, és a kihalt harcmező terült el. Lehunyta szemeit, és kiterjesztette hófehér, erős szárnyait. Mindene megfeszült, és a bolondos szélre bízta magát. Nem volt más választása… túl sokáig volt itt… túl gyenge lett, s nem maradt már senkije. Csak a szélben és az időben bízott. Mert jól tudta, hogy csak ez a két dolog képes arra, hogy a szívét körülfutó fájdalmat örökre megsemmisítse…”

G. im Gegenlicht.

Tévedések vígjátéka

~ „A vihar elült. A csatatér némán, és elhagyatottan maradt. A háborúnak vége.
Szilánkok hevernek még most is szereszét a könnytől ázott földön.
Széttépett és megégett képek jelzik a fájdalmas veszteséget. Még a fúj sem szél… már a parázs sem meleg…
Csak egy mondat volt… egy olyan mondat, ami örökre megváltoztatott mindent. Hallottam, ahogyan megreped, majd ezer apró darabra törik szét. Ezt emberi fül nem képes meghallani, mert félő, hogy megsüketülne benne. Az ilyen fájdalmat már nehéz mérni, hisz oly mélyen gyökerezik, ahol senki sem látja. Körbefutja a gyűlölet, a szánalom, és a lelkiismeret furdalás.
Volt egy, ki nagyon szeretett, s ez az egy nyerni akart. A gonosz legyőzésére fegyverként, a szeretetet választotta… ám fogalma sem volt róla, hogy ezt majd álnokul ki fogják használni, s kegyetlenül ellene fordítani. Szegény, honnan tudta volna, amikor csak a gonoszért dobogott? Csak ő éltette, s most ő is ölte meg. Harcuk békével vagy boldogsággal nem végződhetett volna… ez a két erő csak arra volt képes, hogy kioltsa egymást… túl régóta viaskodtak, s szegény szív most végül megkapta az utolsó döfést… mely oly mélyre ment, hogy ezermilliárd apró darabra tört.”

Ezt éreztem abban a pillanatban, mikor kiderült, hogy vége a harcnak. El sem akartam hinni, hogy amiért oly régóta küzdöm, valójában egy hiú ábránd. Ebben a pillanatban nagyon nehéz visszatekintenem… azt sem tudom már, hogy ki volt, és ki lett belőle. Azt sem tudom, hogy mit tettem és mit tehettem volna. A masszív fájdalom most már nem fojtogat annyira… mert talán kihasználtak, becsaptak, de mégis nyertesnek érzem magam… hogy miért? Mert nekem a világ súlya erőt tud adni. Képes vagyok kimászni a legmélyebb gödörből is, és képes vagyok meglátni a legrosszabban is a jót. Én helyre tudom hozni az életem, és nem szenvedek olyantól, amit ne tudnék szépen, lassan elengedni és meggyógyítani.
 
Ott buktam el, amikor folyton utána akartam kapni, és visszahozni… ám én sem láttam, hogy milyen mélyre ment. Kerestem a legsötétebb szobában is a fényt, és hittem, hogy megláthatom majd, ám nem így lett. Bár a helyzet azt mutatja, hogy egy cseppnyi jóság és boldogság nem maradt benne, én máig hiszem, hogy ők ott laknak még nála… csak most még nagyon mélyen, és nagyon sérülten. Idő kell nekik, hogy kibontakozhassanak.

Az én harcom ezen a ponton valóban véget ért. Talán nem is bánom… talán nem is akkora baj. Új még ez nekem, szóval még nem tudom, hogy a tömérdek emlékkel, és fájdalommal majd mit csinálok, és hogy mikor fognak majd rám szakadni, de… egyenlőre örülök annak is, hogy kikászálódhatok ebből az ördögi körből, és újrakezdhetem életem bizonyos részeit. Igen… most jön valamiféle különleges és egyedi újrakezdés, aminek a gondolata is erőt ad. Ma már nem félek, ha így, egyedül kell majd mindent felfedezni. Készen állok rá. Várom, hogy mit hoz nekem és mit szán nekem az Úristen…

Geisterfahrer.

Final Round

Rossz úton járok? Rossz emberért küzdök? Vagy csak a környezetem nem tudja az igazságot…?
Ki akarom mondani. Meg akarom tenni. Muszáj…
Ha lehetne most rohannék, és közölném, hogy mennyire sajnálom, és hogy mennyire szeretem. Képtelen vagyok megőrizni magamnak ezt az érzést… ki akarom kiáltani… olyan hangosan, hogy ő is meghallja.

Kényszerpihenő után ismét „visszarobbantam” a köztudatba. Olyan, mintha el sem mentem volna… pedig azt hittem, hogy a valóság változik, ám nem így van. Reméltem, hogy majd könnyebb lesz, de nem így lett. Szerencsére nem akart eltiporni ez a félelmetes szörnyeteg, de azért visszaakasztotta a súlyt a nyakamba.
Naiv voltam, amikor reménykedtem abban, hogy egy nap majd könnyebb lesz. Ez a súly képtelen fogyni, inkább gyarapodik… minél inkább le akarjuk tenni, annál inkább nyomja a vállunkat. Nem lehet örökké kikapcsolni…

Eddig reménykedtem… eddig kapaszkodtam sok dologba, de… végig úgy éreztem, hogy a szakadék fölött lógok… pedig én bizony reménykedtem.
De ez nem elég… nem elég a remény. Ebben a reményben hinni is kell. Nem csak görcsösen kapaszkodni, és minden reményszálat megragadni… nem, ez nem elég!
El kell hinned, hogy lehet jobb… lehet több… lehet a tied is. Feltételes mód nélkül. Kezdek ténylegesen hinni abban, hogy amit belül elhatározunk, és tényként felállítunk magunkban, az kihat az emberi világra is. Legyen szó magabiztosságról vagy pozitivitásról… mi elhisszük, ezért a környezetünk is ezt fogja tenni. Ezzel rengeteg ember vált már boldoggá… és… szerintem most én is megpróbálom, és kimondom.

Kedvesem, szeretnélek szeretni.
Szeretnék utoljára nekifutni.
Hiszem, hogy ha kimondom, majd megbocsátasz, és esetleg megragadod a kezem, magaddal viszel, s véget ér a harc. Békében, közösen…

Geisterfahrer.

Ui.: Mosolyszívű Lány, tied ez a bejegyzés. Mérhetetlen hálával tartozol, amiért segítettél, és erőt öntöttél belém. Ritkán tudnak meggyőzni az emberek, neked most sikerült. Köszönöm (:

The way you kissed me...

Szerencsére itt már nem kell szépen, hímes tojás mondatokban beszélnem. Ez a blog az én otthonom, itt laknak a gondolataim. Itt van a szívem, ezekben a mondatokban. Itt senki más bánt, és nem követel magyarázatot.

„Nem tudok harcolni. Kimerültem. Csendesen figyelem a napsütést, s közben fel sem tudom fogni, mennyire szép. Égeti a szívem, de a lelkem még inkább. Gondolkodom, de fogalmam sincs, hogy min. Minden megvan. Ugye? Ugye mindenem megvan? Szeretném ezt hinni. Mert én mindig szeretnék valamit. Megváltani a világot, segíteni másokon, jól érezni magam, elérni az elérhetetlent…
Úgyis egyedül maradok. A Nap is lebukik a hegyek mögé… s utána csak a sötétség marad fenn az égen. De már nem zavar. Berendezkedtem a feketeségbe. Nem félek benne… nekem itt élnek az emlékeim, itt van a szívem. El van dugva valahol…
A sötétbe azt látok bele, amit akarok. Azt képzelek oda, akit csak akarok. Táncolhatnak előttem gyönyörű angyalok, vagy akár megláthatom annak az arcát, akit oly régóta várok. Bármit, bármit, amit csak akarok elhoz nekem a sötétség… ám eközben észre sem veszem, mennyit kell nekem ezért majd fizetni…”

Fatal Desire

~ Vöröslett az ég alja. A rajta úszó felhők fodorját is beszínezte ez a vérszínű festék. Halálosan kedves látvány volt. Az Ördög küldte. Egyértelmű. Üzenete rövid és világos volt: jönnöd kell hamarosan.  Megráztam a szemem, és nem akartam elhinni. Nem, nem adhatom neki oda az egyetlen kincsem… épp a lelket egy szerves részét akarta megkaparintani, de én nem hagytam.
Harcoltam mindig is a belémfuródó tömény, méregszerű fájdalommal. Nem érdekel, ha kihúzta a lábam alól a talajt… ha elvette mellőlem a barátaimat… ha kivetett a családomból… nem érdekelt. Csak elegánsan, és felszegett fejjel mentem előre, mintha csak egy kellemes őszi délután a még meleg napsütésben sétálgatnék. Összeszorítottam a fogamat, és elhitettem magammal, hogy még tudok örülni a napfénynek. Elhittem, hogy ezen a Földön van még más feladatom is, nemcsak ez a harc.
Mindegy, hogy épp ki szegődik mellém, egyedül kell legyőznöm a bennem lévő szörnyet. Mert bizony bennem is él, mozgolódik valami nagyon veszélyes és halálos lény, ami pusztít. A sötét éjszakában, mikor még a démonok is hallgatnak, összeteszem a két kezem és az Úristen felé fordulok. Halkan bocsánatot, majd hálát rebegek neki. Végül pedig megkérem, hogy vigyázzon minden szerettemre. Még annak is erőt kérek, aki amúgy meg sem érdemli… de pont ettől leszek én majd más. Büszke segítőkészség mozgolódik, és űzi el a azt a gonosz szörnyet… nem hagyhatom. Mindig talpra kell állnom. Ehhez erőt fog adni a felkelő nap kecses és lágy fénye, a Hold zord, ám őszinte tekintete. S ő. Ő, akinek a kezében ott van minden, ami én vagyok. Az Úristen őt választotta. Kezébe adta az érző, vadul dobogó, vérvörös szívemet, hadd tegyen vele, amit csak akar. De eközben szívem őrzője az Ördög láncravert rabszolgája lett, és zsebében még mindig ott lapul az a szerv… csak attól félek, hogy totálisan megfeledkezett róla, és… most éppen kezdi elveszíteni a maradék erejét is, és lassan le fog állni… Kérlek, mentsd meg…!

Respawn

Mit szólnátok, ha azt mondanám nektek, hogy januárban, februárban, márciusban és áprilisban más Geisterfahrer írt? Ne lepődjetek meg, én nem váltok személyiséget… csak az érzelmeim minden hónapban mások lettek. Ebben a percben, ennek az új hónapnak az elején is teljesen mást érzek.
Érzelmileg felnőttem. Így igaz. Ez egy nagyon kemény és súlyos mondat, de sajnos (?) igaz. Nem tudom mással magyarázni azt, hogy végre nem fáj a szívem, és végre tudok úgy nélküle élni, hogy közben ki-be jár az életemből. Nem érzek semmit. A szívem halálos csendbe burkolózott, és nem akar szólni. Elfáradt, és elege lett a folytonos harcokból. Nem szeretné folyton azt látni, hogy mennyire gyötrelmes a romokon építkezni. Nem akar ő már semmit, csak nyugalmat.
A józan eszem szintén kikapcsolt. Ma már semmi sem irányit. Mindenem kikapcsolt, és elvonult… mindenemnek elege lett a folytonos küzdésből, ami nem terem már semmit, csak szedi az áldozatait.

Most pedig jön a magyarázat. Bezárkóztam, persze. Annyit bántottak, és annyira megsérültem, hogy nincs szükségem a jelenre, sem a jövőre… de talán még a múltra sem. Nem akarok semmit, csak megvonni a vállamat és csendben ülni. Nem érzek semmit… nem érdekel a logika, sem a helyes magyarázat. Elkezdtem kicsit hasonlítani valakire, akitől ezt tanultam. Nem kellene, tudom, de… védekeznem kell… és jelenleg nem fojt meg semmi, és nem emel az égbe semmi. Jelenleg csend van. A valóság keserű mérge megölt bennem minden szépet és minden jót. Megbénultam…
Nem akartam többé szenvedni, ezért mindent kizártam. Mindent, amihez másnak semmi köze. Egyedül a testvérem érti ez, a Mosolyszívű Lány. Ő az egyetlen társ a bajban… és… van itt még egy „lény”, aki ott lesz majd minden elfúló szavamban, minden apró utalásomban, minden merész vágyamban, és minden fájdalmamban.
 
°°~ Az örökkévalóság egy nagyon hosszú idő, ezért nem is szeretik egyedül leélni. De mégsem élhetsz egy ember csókjában, egy ember érintésében… nem tarthatod meg magadnak azokat a titkokat, amit a másik fülébe súgsz kéjesen a sötétben… hiába tudod minden rezdülését, hiába tudod minden szavának a jelentését, mégsem lehet a tied. Soha sem lesz elég. Soha sem tudsz betelni egy olyan erős érzéssel, ami most a szíved szaggatja. Soha sem… soha… mindig a másik testében és lelkében akarsz majd élni, hogy kicsit is kapj ebből a csodából…
Kegyetlen érzés… de legyőzhető. Tudom, és biztos vagyok benne. De talán az idő megadja a választ erre a kérdésre is…


"You say you're not going to fight
Because no one will fight for you
And you think there's not enough love
And no one to give it to
And you're sure you've hurt for so long
You've got nothing left to lose
So you say you're not going to fight
Because no one will fight for you"

Geisterfahrer.