Csak járkálok fel-alá, s keresem a problémára a megoldást. A kérdésre a választ. De milyen kérdés is ez valójában? Mire akarok választ?
Nehéz megválaszolni… már az életnek nem csak egy adott területén, egy személlyel kapcsolatban vagyok bizonytalan, hanem sok minden másban is.
Többre vágyom, messzebbre innen… érdekesebbre és tartalmasabbra. Bűn az, ha az ember nem elégszik meg teljesen azzal, ami van? Kérdem ezt én, aki mindig többre vágyott, de nem azért, mert rossz volt a szociális helyzete… hanem azért, mert kilógott a sorból.
Vajon léteznek véletlenek?
Aki azt hiszi, hogy vannak, az bebeszéli magának a valóságot? Aki pedig nem hiszi, az makacsul dacol a valósággal?
Én az utóbbit vallom. Azok alapján, amik velem történtek, más már rég azt mondaná, hogy véletlen volt minden. Véletlen? Valóban minden érzelem, találkozás, jel és mondat véletlen lett volna? Esetleg én kapcsoltam össze a dolgokat össze rosszul?
Akkor itt csak félreérthettem valamit… az életem széles, gyönyörű rétén járkálva mindig a nem létező ösvényt kerestem volna? Talán tényleg valami olyan után kutattam, ami nincs is. Hasonló, amikor az ember a lehetetlent kísérli meg. Mámorító, élvezetes, amikor senki sem hisz abban, amit véghez akarunk vinni… s majd eljön az a fenséges perc, amikor a kezünkben érezzük a rejtőzködő, megfoghatatlan jószágot… majd rájövünk, hogy a jóból csak kevés juthat, mert hamar elillan. Lehetséges, hogy a különleges, szinte lehetetlen dolgoknak ebben van a szépsége. Megfoghatatlanok. Ha elérnénk, nem is élveznénk már annyira.
A véletlen pedig lehet, hogy jobb, hogy „véletlen” marad. Egyes esetekben pusztítani tudnak a szánt szándékkal végrehajtott dolgok, melyek véletlenszerű csillogó ruhába vannak öltöztetve, elbújtatva a valóság elől.
*Szakadatlanul bámultam az esőt. Elmosta a szégyent, és az izzadságként testemre tapadó fájdalmat. Közben pedig felsejlett valahol, kicsit messzebb a lemenő Nap fénycsóvája. Hősiesen dacolt a gonosz esőfelhőkkel. Hiába akart felfrissülést hozni, a Nap nem engedte, hogy egy pillanatra is megszűnjön világító hatalma a Föld felett.
Csak néztem… és néztem… s az álomképek arcomba tódultak. Az őszinte találkozás öröme… a forró csók… a szenvedélyes ölelés… majd a vég. A vég, amikor végig kellett néznem, ahogy lassan felkelt, s arcát sötétség borította, lelkét már az halhatatlan gonosz marcangolta, végül pedig, hogy kilépett a kicsiny ajtón… mely mindig nyitva állt, szélesre tárva, s melynek kilincse szeretettel volt átitatva.
Mert én csak kopogtam… és kopogtam… és kopogtam.
De választ nem kaptam.
~
Majd mennem kellett…
G.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése