Szikrák

„Az ember gyertyát gyújt a hallottaiért. Csendes magába zárkózással üli meg az évfordulót. Halkan emlékezik. Könnyeit kiengedni már nem meri… egyszerűen elolvad a lelke a benső kínokban…
Miért lenne olyan nagy baj ezt „megünnepelni”? Miért baj, hogy én még mindig itt ülök, és azt érzem, hogy az Innsbruckba menő buszon zötykölődöm? Miért? Miért kellett nekem belészeretni? Miért nem elég nekem egy olyan ember, aki tisztel, szeret, és elfogad úgy, ahogy vagyok? Mért kell nekem maga a lehetetlenség?
Bocsássatok meg nekem… nem születtem tökéletesnek… s ha bántok is valaki az azért van, mert nem úgy szeret, ahogy én akarom…”

Rövid utazás

~ Ambivalens. Elgondolkodtató. Hihetetlen…

Mindig is azt kívántam, hogy bárcsak beleláthassak az emberek fejébe. Az sem érdekelt, hogy ez tulajdonképpen egy nagyon veszélyes tevékenység lenne. Ismerni a másik összes gondolatát, összes pozitív és negatív érzését?

Nem tudom. Tényleg nem. Két éve ilyenkor tulajdonképpen semmit sem tudtam. Éltem a saját kis világomból, és rá mosolyogtam mindenre.
Aztán jött valami… valami hihetetlen erő… valami, ami felszakított mindent. Ami erőt adott, s mégis gyengített, ami szeretett, mégis kiszívta lelkem erejét, ami… minden volt, mégis semmi.
Nem biztos, hogy most itt írnék, ha valami nem változtatta volna meg az életem. Nagyon büszke ember vagyok, ezért azt vallom, hogy nekem csak kevés ember változtatta meg az életem, vagy kevés ember volt az, aki igazán jelentős volt. Tagadhatom, de be kell, hogy valljam. Létezik egy ember, aki képes volt ezt megtenni. Gyakorlatilag hozzásegített ahhoz, hogy most írjak, és lássam az emberek benső harcát. Valamit ajándékozott nekem ez a szeretetteljes csalódás. Egy lelki ajándékot és valami hihetetlen nagy fájdalmat, amit beleszőttem az írásaimba és a verseimbe.

Őszinte leszek. Mikor elgondolkodtam, rájöttem, hogy a falaim erősek, és nincs már szükségem további „folytatásra”… de mégis… a remény egy nagyon gonosz dolog. Befurakszik… megcsípi a leggyengébb lángocskát is, és fellobbantja magasra.
Igen. Védekezem. Muszáj, mert megfogadtam, hogy megnyerem a harcokat… de mégis… valami fáj. Fáj, hogy nem én lettem az Egyetlen… fáj, hogy ott vagyok tartva, de mégsem kellek igazán…

2 év. 730 nap. 17520 óra. 1051200 perc… hosszú? Pedig egy pillanat alatt elszállt… Emlékek, dalok, illatok maradtak meg belőle. Hihetetlen harcon mentek keresztül… és most nem tudom, hogy hova érkeztem meg. De megpróbáltam elfogadni a lehetetlent: nélküle tovább élni. Ez többé-kevésbé már sikerült, ezért… most már golyóállónak érzem magam… vagyis „fájdalom-állónak”.
Mi következik most? Jó kérdés… majdcsak jön a válasz valahonnan…

„Ez egy rövid utazás, álmodozás jó, hogy itt voltam veled jó, hogy itt voltál. Hiába keresnék új arcokat hiába szeretnék magamnak új hangokat. Ha minden szó és minden hang, most csak nekünk örül kár, hogy egy sötét éjjel egy fekete felhőn végleg eltűnünk.
Ha velem vagy elhiszem minden az éjjelé, már nincsen semmi baj úszunk a fény felé..
Ez egy rövid utazás, álmodozás jó, hogy itt voltam veled jó, hogy itt voltál.
Ez egy rövid utazás volt, álmodozás jó, hogy itt voltam veled jó h itt voltál…” 
(Rúzsa Magdi - Rövid utazás)

Boldog „születésnapot” Nekünk… =)

Geisterfahrer.

"Ha megölném is, hinné: jó vagyok..."

 *

Sok volt az üres szó és a felesleges tett. Az én mondataim kevesek, s én elismerem a tehetségesebbet és az igaz művészetet. Most megmutatom, hogy nekem mi segít. Most félreteszek mindenkit, és azt akarom, hogy lássátok, mi vagyok én…


Pilinszky János: Könyörgés


Tág szemmel már csak engemet figyel,
mint néma tó a néma csillagot,
nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis
ha megölném is, hinné: jó vagyok.

Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni!
az övé lenni, ha nem is egészen;
megváltanám egy futó, tiszta csókkal,
hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.

Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom,
éreznem újra félszeg, gyenge vállát,
irgalmazz meg szegénynek és nekem,
szívemben nincs már más, mint durva dárdák.

Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben,
kis békezászló, oltalmat keres,
oldj fel maró, magányos bánatomból,
ha senkiért, az anyámért szeress.

Anna örök

Megint tavasz van és megint panasz van
Szívemben, ebben az örök kamaszban.
Mert fiatal még és nem értik őt,
Repül, mint a nyíl, mit Szerelem kilőtt.

Repül, de már nem várják szívesen
Az ifjak és a vének kedve sem
Derül reája s úgy borul föléje
Az ég, mint hűtlen szép szemek kökénye.

Ravasz tavasz, ne játssz velem hiába,
Ne csalj, színek és fények orgiája!
Ha jő a tél majd s hímez jégvirágot,
Én akkor is még múltak májusában
Emlékek orgonáit tépve járok.

(Juhász Gyula - Megint tavasz...)

Egy fehér cipős lány feljegyzései

Eljött az oly régen várt vendég is. Kiűzte a fagyos Gonoszt, s helyére a boldogságot, elégedettséget és szépséget hozta. Miért pont elégedettséget? Mert talán az elégedettség tanít meg arra, hogyan tiszteld a szépséget…
A nap csókja már nem csak simogatja arcomat, már csókot is lehel rám. Még annyira nem bátor, de érzem, hogy hamarosan bizonyosan képes lesz felolvasztani az összes jégbe zárt fájdalmat. Talán ez a legkülönösebb a tavaszban. Ilyenkor valami belső –vagy épp külső- indíttatásra hirtelen ráncba szeretnénk szedni az életünket, és mindent rendbe rakni, szerelmet keresni. Hát, ha úgy vesszünk a nagy csodákra mindig fel kell készülni…

000

Mit is jelent igazából, mikor valaki nagyot, szinte színpadiasat sóhajt, s azt mondja: „Ilyen az élet!”.
Milyen az élet? Rossz? Jó? Igazságos? Örök?
Mindenkinek mást jelent. Valaki szerint rossz az élet, szerintem pedig rossz élet nincs, csak rossz körülmények, vagy hasznavehetetlen energiavámpírok.
Milyen az élet?
Kétségtelenül különleges. Képtelen egy helyben megmaradni. Folyton változik, és ehhez nekünk határozottan tartani kell magunkat. Hisz… az élet furfangos. Ő képes a legjobb barátodból csendes gyűlölködőt faragni, vagy szíved legkedvesebb választottját démonná. Kegyetlenség lenne? Az. Ez az volt… de be kell látnom, hogy ezzel ő csak tanított. Össze kell szorítanom a fogam, és elviselni, hogy a legfontosabb és legkedvesebb embereket elmarta tőlem. Mert tanítani akart. Azt akarta, hogy képes legyek nélkülük is önmagam lenni, és hogy képes legyek folytatni, amit velük kezdtem.
De kegyes is. Jó is, csak kevésszer. Pont azért olyan kevésszer, hogy meg tudjuk becsülni azt a kevéske jót is, amit kapunk. Mert aki erre képes lesz, képes lesz majd mindenre.
Mert amikor elvesz, ad is. Adott testvért, aki megérte az összes félszóban az értelmet, adott egy fényhozót, aki még a puszta jelenetével is beragyogja a Poklot, s annak minden teremtményét… adott nekem erőt, ahhoz, hogy ezt leírjam, hisz… egyértelműen több ész kell ahhoz, hogy tudjuk, hogy mit nem szabad leírni, mint ahhoz, hogy mit írunk le.

Ha pedig igazán őszinte szeretnék lenni, így a végére leírom, hogy az „élet” szót ki lehet cserélni valami másra is. Mert nekem nem az élet diktál… hanem egy sokkal erősebb valaki vagy valami, ami az egész hitet alapozza.
Mindig fel fogok állni, és tovább keresni a fény. Mindig erős maradok, és nem tágítok az elhatározásom mellől. Talán néha túllépek egy határt, de én nem szoktam ok nélkül megtenni valamit. Egész egyszerűen távol akarom magamtól tartani a negatív, és gyengítő energiádat…

Amikor minden összedől, már nem vagyunk többé a teremtés tökéletes dísze. De nem is kell annak lenni, nem kell mindig mindenhol az elsőnek és a legokosabbnak lenni. Nem kell, hogy minden passzoljon, mert ilyen soha sem lesz. Pont azért csúszik minden számításunkba hiba, hogy tudjuk, igazi az, amiben élünk. Ez minden földi dolognak az apró szépséghibája.
Nem tartom magam okosnak, de lelkileg többnek, mint te. Nincs logikus gondolkodásom, de a megoldásaim jobbak, mint neked. Nem vagyok már akkora harcos, de kitartóbb vagyok nálad. S minden, ami belőlem fakad az úgy jó, ahogyan van… felesleges megpróbálni lemásolni, mert te erre soha sem leszel képes, kedves gyűlölködő… mert ez én vagyok, s hogy anyukámat idézzem: „Csak az eredetiket utánozzák”

G.

Célok nélkül

Nagy harcok után mindig üresen és elhagyatottan, szinte pang a csatatér. Mindenki sérült… mindenki kimerült már… és sokan bele is haltak a csatározásba.
Nem találom erős hasonlatnak az életemre. Úgy érzem, hogy megfosztottak mindentől, ami kedves volt nekem… talán el is veszítettem az inspirációm jelentős részét is.
Fura volt elmenni. Fura volt levenni a rózsaszín szemüveget, és a világot a maga mocskos szépségében látni. Lehet, hogy rosszul érzékelem a valóságot, de kilépve a szeretet kedves védelméből, kicsit olyan, mintha minden rám szakadt volna. Jobban érzékelem a stresszt, a gonoszságot, és… kevésbé tudok boldog lenni.
Mégis valamit azt hiszem megtanultam. Nem ülhetek ölbe tett kézzel, arra várva, hogy majd betoppan a lovagom, aki megment… vagy éppen a múltból tér vissza, és feloldozásért könyörög. Megtanultam, hogy nem építhetek emberekre. Csakis azokra, akik megérdemlik azt. Egyenlőre ezt csak egy ember érdemelte ki. Aki a részem marad mostantól már örökre… mert ismeri az erősségeimet, és a gyengéimet is. Tudja, ki vagyok, és előle úgysem marad semmi rejtve. Szerencsére.
Nővérem, neked szentelem ezt a mondatot. Kísérjen el életed végig, segítsen, ha nehéz, vagy ha esetleg nem leszek ott…
„A felhők alatt mindig kék az ég…”

Jelenleg mindenki itt van körülöttem, mégis egyedül ülök itt. Valaki ordít, mégis csend van. Mindent érzek, mégsem tudom őket hova tenni. Elment, de még bennem él.

Hiába akarom elnyomni a rosszat, az csak nekem lesz rossz. De… mégsem engedhetem, hogy mindent felrúgjon és elpusztítson. Fény akartam vinni még az Ördögnek is… de lehet, hogy én majd csak a szavaimmal tudok tovább harcolni…

Utoljára pedig egy érdekes mondatot szeretnék nektek adni. Bámultam a zenetévét, és az SMS csíkon egyszer csak megpillantottam ezt a különlegességet… gondoljátok át, és meg…:
„Soha ne hagyd el a jót, a nagyszerűért”

Geisterfahrer.

The pray of Ashley

Ajánlás: Kenny-nek.

Isten megteremtette a Jót. S itt vége is a filozófiai kérdésköröknek. Na jó, talán mégsem. Jogos a kérdés, hogyan lett a Rossz?
Isten szabad akaratot adott nekünk. Választhatunk, hogy követjük őt az örökkévalóságba, vagy egészen más merre megyünk. Aki más merre indult el, az évezredek során szépen kialakította magának a Gonoszt. Mindenki hívhatja, ahogy akarja… Sátán, Ördög, Mefisztó. Teljesen mindegy… de a lényeg egy és ugyanaz. Isten nem teremtett rosszat… és tulajdonképpen a Jó és a Rossz harca nem Isten és az Ördög harca. Ő mindenek felett áll. Mi vagyunk a Jók és a Rosszak egyben… mi küzdünk önnön magunkkal… s Isten lesz a végén a bíránk.

Erre a kapcsolatra soha sem voltak, és nem is lesznek racionális válaszok, magyarázatok. Itt két nagyon különleges ember feszült egymásnak, s a harc vége az lett, hogy száműzték egymást nagyon más dimenziókba.
Nem emlékeznék, és nem hiányolnék egy nagyon speciális embert, ha érezném, hogy mindent megkaptam, és mindent lezártam. Itt már nem az érzéseimről, vagy a fájdalomról van szó. Itt csak az igazság kell… de elment. Elment mindenféle közölnivaló, levél vagy mondat nélkül… nem kaptam semmit. Pedig én mindent hallani akartam.
Visszamennék-e? Talán igen… talán, ha most átlépek a falaimon azt mondom, hogy… meg akartalak menteni. Én akartam lenni az egyetlen… meg akartam változtatni az életedet, és fényt vinni bele. Kevés az, hogy mindenemet odaadtam volna. Nem volt semmi, amit ne tettem volna meg, hogy megszabadítsalak a démonoktól. De mégsem sikerült… kegyetlenül elbuktam… s ez a seb máig a szívemen van, és még sokáig ott lesz.
Visszamennék, és újraírnám a múltat. Miattad… és talán magam miatt is. Hogy megmentselek téged, és… hogy magamba visszatérhessek. De attól tartok, ha vissza is jutnék csak egyedül önmagam találnám meg, s önmagamban egy darabkát egy egyszerű srácból, aki a minden volt. Mert „a srác a fekete sapkával” most bennem él. Én vagyok részben… máshol már nem lelné meg senki sem. Kenny, tudom, hogy ezt te is tudod… nem kell az égre nézned, elég a nyakadban lévő madárra nézni… az a madár lefele repül, de az életet jelenti. S amíg rajtad lesz, én ott leszek… én benned fogok élni… s bármilyen nehéz is lesz, vagy bármilyen sötétségbe borulsz, én majd fogom a kezed és suttogom:
 
„Szerettelek...”  
De most mennem kell. Harcolni a Gonosz ellen…

Geisterfahrer.

UI.: Mindig akartam, hogy lásd, hogy ugyanúgy szenvedek, mint te… mindig akartam, hogy tudd, ki vagyok igazából. Te ezt most nem látod, és nem tudom, hogy meg fogod-e valaha látni. Nem is baj… elég nekem ha érzed, hogy milyen amikor ott vagyok a lelked legmélyén…

A lélek csöndje

Fénytelen álom,
Dübörgő napsütés.
Az Anya már a tavasz szavait suttogja.
Képtelen életre kelni, elnyomja a sötét tél,
Harcuk örök s végtelen.

Hosszú fagy után éget a forró Nap,
Csókjával életet lehel.
A fehér táj titkai feloldódtak,
A szívszilánkok szerteszét fúródtak.

Valami eltapossa a szenvedély virágait.
Bagoly szava: rossz az út, amin jársz,
De az én szívem továbbra is csak a sötétben él.
A fény csak egy ritkán bekukkantó vendég…

Elfelejtett vágyak néha halványan pislognak,
Mégis erős fal védi őket a gyengéd hadtól.
Tiltakozást fú a racionalitás hangos szava,
Az álmok mélyen, érzelmesen ordítanak.

Várom a megváltót, várom az ítéletet,
Mikor az illúziók nélkül is boldog lesz lelkem,
Mikor arca elhalványul az idő csókjában.
Várom. S már nem remélek, inkább várom a csendet.
Lelkem csendjét.

Geisterfahrer.

M. Lightbringer Neked, hogy lásd, hogy szeretek verset is írni =)
De az igazi ajánlás mindig ugyanaz. Mindenkinek… s mégis személyre szólóan, valakinek…

Demons from the past

 ~-~-~

Nem lehet az örökkévalóságig valamit elfojtani, és örökös hallgatózásba burkolózni. Néha talán nem is árt visszanézni oda, ahonnan indultam. Milyen emberek vettek körül, és… hogyan éreztem magam.
Most nem érzek gyűlöletet. De nem is szeretem már többé Őt. Most még nem tudok mosolyogni az emlékeken… most nagyon mély sírban pihennek. Nem tudok még odamenni, és virágot tenni rá. Talán a temetőm közelébe sem merek menni. Félek, hogy felszakadnának a sebek, és msot nagyon nincs kedvem visszaesni.
Azért volt ezt fontos kihangsúlyozni, mert be kell, hogy valljak valamit. Bár nem ismerem be önmagamnak, az elmúlt 2 évben én nagyon erősen szerettem egyetlenegy embert. Írtam Róla, és Neki… folyton Rá gondoltam. Mindent Neki adtam volna… csak azért, hogy legalább hozzám szóljon, vagy velem legyen. A szívemet melegség járta át, mikor Rá gondoltam. Imádkoztam érte, s szívből, igazán szerettem. Boldog voltam, hogy van valakim, aki ilyen közel áll hozzám…

Ma ez hatalmas butaságnak tűnik. Mindent odaadni annak, aki sohasem szeretett? Ugye, hogy az, ismerjétek be! Talán túlzottan akartam a lehetetlent, és ebbe kegyetlenül belebuktam. Most eszméltem csak rá, hogy nekem hónapok kellettek ahhoz, hogy felfogjam és elfogadjam azt, hogy Ő nincsen többé. Mintha egy halottat kellett volna elengednem. S nekem ez pont ilyen folyamat volt… most jutottam oda nagyon sok segítséggel, hogy feldolgoztam azt, hogy vége van. Vége. Nem fáj, nem akarok többet. Teljesen nyugodtan folytatom a kis életemet.
De ahhoz, hogy ezt teljesen nyugodt lélekkel leírhassam, ahhoz egy borzasztó nehéz és hosszadalmas folyamatnak kellett letelnie. Elfogadtam a lehetetlent, legyőztem a démonjaimat, és… és most távozom az emlékeim temetőjéből. Most még sokáig nem szabad visszamennem, és megkoszorúznom a sírokat. Addig bizonyosan nem, amíg fel nem növök, és el nem fogadom így a gyerekkoromat.

Geisterfahrer.

Ajánlás: Régi szerelmek ajkán égő tüzeknek.

Keserédes tavaszi csók

Érdekes folyamat… minden olyan gyorsan történik, gondolkodni sincsen időm.
Egy ideig arra panaszkodtam, hogy semmi sem történik, most pedig ismét minden a feje tetejére állt.
Az életnek van egy olyan egyedi jellemvonása, hogy nagyon könnyen szét tud esni. Olyan, mint egy jól felépített vár. Egy vár, amiben a lelkünk lakik. Tulajdonképpen ez az élet. De ez a vár némely embernél homokra épül, s jön a szél, majd kifújja a homokot, és az egész összeomlik.
Van, aki nem homokra épít, mégis… valami különös erő megtalálja a vár leggyengébb pontját, megbénítja, majd lehullanak a falak.
Így érzem magam most is. A talaj, amire építettem kisebb-nagyobb sérülésekkel, de még megmaradt. Ám a falak teljesen elporladtak.
Amikor a legmélyén hirtelen ráébredsz arra, hogy talán van még valami remény, pont az fog kihúzni a bajból.
Sokáig kételkedtem némely emberi kapcsolatban, de ma már rájöttem, hogy néha… néha ők egyben a családom is. Néha pont azok az emberek bántanak, akiket a világon a legjobban szeretünk.
Talán nekem ez a legnagyobb hibám. Bántom azokat, akik a leges legközelebb állnak hozzám… de miért? Mert néha zavar, ha tudják, hogy mi a bajom… vagy éppen egyedül akarok maradni, de ők mindig a nyomomban vannak. De később rájövök, ha ezek a pillanatok és emberek nem lennének nekem, akkor semmim sem lenne. Szeretetet is lehet „beleölni” személyekbe… a legtöbben így élnek… keresnek valakit vagy valakiket, akiknek az életüket adják, és akikbe később csalódnak. Úgy érzem, hogy leginkább véletlen találhat ránk az a fajta „szerencse”, ami elhozza nekünk azokat az embereket, akik majd nagyon sokáig ott állnak mellettünk. Semmit sem tudhatunk előre… az időnek megvan az egyedi és egyben egyetlen tulajdonsága, hogy nem tud mozogni. Csak szépen, lassan teli. Nem tud visszamenni, visszatekinteni, de előre nézni sem. A jelenében él, s a mi jelenünkben is. Sőt, ő írja a mi jelenünket… befolyásolja az életünket is. Van, hogy néha arra kell várni, hogy teljen. Néha megállítanánk… néha pedig eldobnánk, mert megfojtani készül…

Geisterfahrer.
Immer allein…

Ajánlás: Nővéremnek, M. Lightbringer-nek, Flórának, Petinek, Bettinek, és az Egyetlen Nagyimnak <3

Ultima ratio

 *~*~

Szeretném, de én képtelen vagyok erre. Én képtelen vagyok szeretet nélkül élni…
Bizonyos embernek gyengeségnek tartják, mások leplezik, egyesek nem érzik…
Talán ezért következik be gyakran az, hogy akit sokáig szerettél, és túl sokáig hagytad, hogy bármit megtegyen veled, egyszer csak fájdalmat okoz.
Ha túl sokáig járunk becsukott szemmel, elfelejtünk látni… elfelejtjük, hogy hiába van zárva az ajtó, az ablakon beáramlik a fény. De mi csak rendületlenül bámuljuk azt az idegesítően tökéletes ajtót. Ez az átok. Ez volt az én átkom. Idáig…
Az a szeret, ami nem teljesedik be, és túl sok fájdalmat hivatott cipelni, az egy idő után átfordul némi keserűségesen mérgező gyűlöletté… és a folyamat már visszafordíthatatlan lesz. Minden elveszik… minden a sötét érzés martalékává válik, s nekünk csupán néhány szép, ám megfakult emlékkép marad. Ennyiből táplálkozhatunk… és felszegett fejjel, büszkén kell mondanunk, hogy „Nem, engem már nem érdekel. Jobbat érdemlek!” Ez így is van. Ma már tudom. De a folyamat, amit át kell élni, hogy idáig eljussunk hosszú és fájdalmas…
Én nem akarok már semmit. Se gyűlöletet, se szeretetet. Csendet akarok… és azt, hogy a nevemet homály fedje… hogy engem ne emlegessenek többet. Negatív alapon biztosan ne…
 
***
A legkeményebb emberek sem teljesen golyóállóak. Sőt, ők talán a legsebezhetőbbet. Egy bizonyos ponton legalábbis biztosan. Méghozzá azon a ponton, ami miatt olyan „keménnyé” váltak. Minden embert érnek kemény csalódások, és most vált világossá, hogy amilyen sokan vagyunk, olyan különböző módokon dolgozzuk ezt fel.
Azt hiszem talán a legkeményebbek a leggyávábbak. Azért, mert inkább nem éreznek semmit, csak hogy ne csalódjanak… ez a legtipikusabb módja a védekezésnek. A gyávaság… hisz… szeretet nincs fájdalom nélkül? Igaz mondás, de… a szeretetbe vegyülő fájdalom mindennél édesebb. A szeretet része… a küzdés szikrája ez maga…
Aki ezt nem képes elviselni, az szeretni sem fog soha tudni. Az összetört emberek pont ezért gyávák. Én képtelen voltam meggátolni a túláradó szeretetemet valaki iránt, mások pedig pont, hogy arra képtelenek, hogy szeressenek. Érdekes, nemde?

Geisterfahrer.

PS.: A Pillangóhatás valamilyen szempontból egy folyamat, aminek egy pontjába befurakodott valamiféle olyan erő, ami mindent megváltoztat. Egy porszem a tökéletesen működő gépezetben. Valami átokféle, ami mindent megváltoztat. Hidd el, ha tehetném, visszamennék, és talán el sem indulnék. Nem magam miatt. Hanem, hogy azzal légy, akivel kellett volna… odébb állnék, és láthatnád, hogy hova vezet az út, ami elvileg a „boldogságodat” tartalmazta. Volna…

Tovább

 ~~~

"Én megpróbáltam mindent. Elmenni, maradni, kiszállni, véget vetni és újrakezdeni is. Rájöttem, hogy gyűlölni nem tudlak, és kitörölni sem. Így hát tehetek, vagy mondhatok bármit, legyen az szép vagy csúnya, a tartalom mindig egy és ugyanaz lesz. Szeretet. Teljesen mindegy, hogy mibe lesz felöltöztetve. Mindig szívből jövő szeretet lesz…"

*G.

Wie'n Geisterfahrer such ich Dich...

Milyen az az ember, aki folyton csak a jövőbe bámul? Hasonló ahhoz, aki csak a múltjából él…
Legjobb a jelenben élni, táplálkozni az emlékekből, és előre menni…. De néha ez olyan nehéz… nehéz mindent csapott-papot otthagyni.

Jelenleg keresem a nemrég elveszített inspirációmat, és a szépségeket ebben az életben. Másmilyen vagyok, mint régen, nincsenek a földben erősen gyökeredző elképzeléseim, terveim, vagy nézeteim. Élek. Vagyok és alkotok… nekem nem kell a valóság… az már túl sok.
A jeleimet összeszedtem, és megpróbáltam kilábalni egy használhatatlannak tűnő kapcsolatból. Sikerült is, fogjuk rá. Ám mi jön ezután? Hol fogom én végül otthon érezni magam… és kivel? Hova szökött az inspirációm? S miért szorongatja már most a kezemet a magány…?

Mi maradt nekem, amit írható formába önthetnék? Talán egy apró, pici üzenet az én Kedvesemnek.
„Látod… nem lehettél az a személy, akit kiválasztottál magadnak. Nem viselheted többé annak a valakinek a külsejét. Isten megmondta, hogy ez nem Te vagy. Jelt küldött, neked pedig cselekedned kellett… immáron komolyan. Be kell látod, ez nem Te voltál… Te sohasem leszel olyan, mint mások. Neked soha sem kell beállnod a „sorba”. Nem kell új neveket, külsőket, hajszíneket választanod, hogy újjászüless… felesleges. Csak Te ezt még nem tudod. Nem ismered fel a magadban rejlő pozitív (!) erőt. Én hittem, és most is hiszek benned. Mindenki bolondnak titulál engem ezért, de már nem zavar. Az sem, ha nem keresel… attól még nekem igenis hiányzol. Jelenleg te birtoklod minden mélyben levő, elfojtott érzésemet, és hiszek Benned. Bennünk. Ne kérdezd, miért. Én sem tudom. Jobbat érdemlek, tudom jól, de… ez nekem már nem segít. Most Neked írok… talán máskor, másnak fogok… de most te jársz (túl) sokszor az eszembe… Kedvesem…”

Geisterfahrer.Immer allein. ~ Liebt euch sehr…

PS.: Soha se felejts el emlékezni… emlékezni arra, hogyan és mikor ismertél meg. Számolj utána… hány fáradhatatlan reménykedéssel töltött nap… és mennyi csodás kaland egy másik országban…