Martyr - censored

{...}

Nagyon keserűek a szavaim, és nem hagyhatom, hogy így érjen véget ez a bejegyzés.

Az életemben pislákol egy apró gyertya fénye, ami olykor bevilágítja az egész sötétséget, ami ráborul a lelkemre. Ő a testvérem, a társam a bajban és a szórakozásban egyaránt. Ebben a pillanatban is csak Őbenne bízom, az életem is rábíznám. Hihetetlen, hogy a csalódások és a keserűség ellenére, mégis mennyire nyitott vagyok és merek önmagam lenni.
Adrus, nagyon szeretlek. Őszintén nem értem, miért ró ki ránk a sors ilyen nehéz feladatokat, de hiszem, hogy Isten azokat teszi próbára, akiket legjobban szeret. Bárcsak lenne varázserőm, hogy elvegyem tőled az összes fájó gondolatot. Bárcsak látnám már most, hogy valaha tényleg megleljük azt, ami majd teljessé teszi az életünket…
Te tartasz egyben, a te barátságod fűti a bennem megmaradt apró szeretet lángocskákat.
De addig is –és örökre-, itt leszünk egymásnak.

Őszinte szeretettel <3

All of my kindness

Lábjegyzet magamnak:
Nem tehetsz mindenkivel jót. Az emberek természetükből adódóan nem tudják megérteni a nyitottság, az őszinteség, és pártatlanság kohézióját.
Most várok. Megnézem, értem ki tesz majd meg minden.

Hiányzol...

Ahogyan nem lehet görcsösen szeretni valakit, hasonlóképpen nem lehet valakit görcsösen kikergetni az életünkből...
Nem tudom, miért írok még mindig erről, de nem tudom megfojtani a szerelmet. Bárhogyan próbálok felejteni, csak egyre több emlék tódul a fejembe.

Bárcsak szólnál, hívnál... Gondolsz még rám? Vannak érzéseid? Jó ég... micsoda buta kérdések...
Néha túl nagy az űr... nehéz megbírkózni a hiánnyal... hisz valaki egyik nap még a világot jelentette, másnap pedig már kizárt az életéből...

Pipacs

Nehéz írni… tudom, nekem is az. Időnként megnémulok, hallgatok, várom, hogy lecsendesedjenek tajtékzó gondolataim. Nem bánthatok meg még ennél is több embert… inkább elharapom szabad nyelvem, mégis előfordul, hogy szórom a tüskéket a számomra legfontosabb emberek szíve közepébe…

 *

„Nézd, még a betonon is áttör”. Ezt mondtad, emlékszem rá. Ezt mondtad a pipacsra, amely a nagyváros közepén büszkén mutogatta pirosló fényét.

Vöröslő vadvirág, amely ellenáll az összes emberi mocsoknak, és bárhol képes kinőni. Elpusztíthatatlan… kinő a legelhagyatottabb bozót mellett is. S mégis, ha kitéped az apró, éltető földből, ami éppen, hogy életben tartja, elhervad. Amolyan „tuskó” virág. Elpusztíthatatlan, csak ne szakítsd el attól, amiben oly’ jól érzi magát. Hagyd őt a természetben, szabadon élni…

Akkor a legszebb, mikor mezőben él. Ezer meg ezer szirom piroslik a zöld tengerben, a szél mindegyik virággal ugyanúgy játszik. Csoda, amely végtelenül egyszerű, eszköztelen, de ritka. Nem sokan veszik észre, mekkora csoda ez az apró élőlény… s hogy mennyire káprázatos tud lenni, mikor egy finom, szinte álombéli mezőt alkot.

 *

Bocsáss meg nekem. A bennem dúló harag, dac és sértődöttség kifakadt… teljesen más dologra fogtam, mint amiből táplálkozik. Annyit beszéltem, magyaráztam, hogy végül elsikkadtam a saját oly’ nagyon fontos igazságom felett. Persze, zavarnak bizonyos dolgok, és valami még mindig fura, de valójában bennem él egy amorf fájdalom, ami az elmúlt 3 évben formálódott... összeálltak bennem a tövisek, s már szúrják a mellkasom. Csak még nem vagyok elég bátor, hogy lépjek… de egy korszak vége finoman, lassan elmos minden függőben lévő fájdalmat…

 *

Vallomással tartozom neked, nektek, kiknek most ez a bejegyzés szól. Szentimentális dolog, de vállalom, velem előfordul, hogy jól esik ajánlani valakinek ezt a pár sort. A teljesség igénye nélkül, most két embernek szól, akik nem ülnek minden nap mellettem, akik nem prédikálnak, hanem a vállamra teszik a kezüket, s csak együttérzően mosolyognak. Ők, akik messze vannak tőlem, de a szívemhez a lehető legközelebb. Ők, azaz ti, akik lehajoltok egy vadvirághoz, akik szeretitek a pipacsot…

Nem idegenkedtek tőle, ugyanúgy bájosnak tartjátok vöröslő szirmait. Nem féltek a gaz között áttörni, elviselni a töviseket, hogy megcsodálhassátok melengető szépségét.

G.

Rideg

       

 Nincsen hangosan gratuláló tömeg… hol vannak a kedves, baráti piszkálgatások?

Mikor már sokan összetörték a szíved, hirtelen senki sem lesz kíváncsi az „új fejleményekre”. Mindenki csak a hibát keresi, és hosszasan sorolja miért vagy diszfunkcionális, és miért nem leszel képes megmaradni egy kapcsolatban.

Valójában mindig egyedül leszel, és csak maroknyi kapaszkodó fog utadba kerülni.

Hiába, miután tönkremennek körülötted a dolgok, már senki sem akar segíteni… bolondnak hisznek, mert ugyanazokat a hibákat követed el. Csak nevetnek és ítélkeznek feletted…

S benned él még a mardosó múlt, milliónyi fájdalomtövisével… rád nevet mindig a tükörből, és kicsúfol. Nem engedi, hogy el hidd, fogsz még ragyogni. Leköt, megfojt, kísért…

Aztán már nem maradnak körülötted. Nem tudod szólásra nyitni ajkad, hogy bevalld: lehet, hogy végre boldog lehetsz. Nem kapsz bátorítást, csak egy vállrándítást és nyers válaszokat. Ha az elején gyáva voltál, és nem voltál hajlandó előterjeszteni az eseményeket, akkor hallgass örökre… kemény és érdektelen ajtókon kopogatsz. Még mindig nem látod? Mióta mindenki „boldog” senkinek sincs szüksége a kedves baráti segítségedre és az önzetlenségedre… Nem lesz senki hálás neked, amiért igyekszel. Nincs annyi erőd, hogy a támogatásod mértéke legalább egyenlő legyen egy törekvő szerető jelenlétével…

         Ezért mosolyogj, húzd ki magad és repülj majd messzire. Állj fel a porból, légy mindenkinél nagyobb és soha ne hagyd még egyszer egy férfinak sem, hogy megpróbáljon elpusztítatni…! Zárd magadra az ajtókat és légy a magad ura. Viszonyulj úgy a környezetedhez, ahogy ők hozzád…

U.I.: Ha tényleg el akarod hagyni otthonod, vágj el minden szálat. Felejtsd el az emlékeid, és a csodát, amiben éltél. Ha már a saját szüleid is a távozásod fontolgatják, már valóban nincs okod a maradásra…

Üdvözlettel törődő „barátaid”,

Büszkeség és Ész

This is the love, what we have found

Belémcsapott a villám. Felgyújtotta a kiégett, szikár tájat. Fényes, meleg sugaraival vizet fakasztott a kiapadt folyókból… áramolni kezdett bennük a szeretet.

A mosoly fái virágoztak a legnagyobb téli szunnyadásban…hangosan ciripeltek a szenvedélyek madarai. Hírül vitték az egész tájnak: újjászülettem.

Forró barátság érkezett a tájra. Megtöltötte színekkel a szétzúzott eszméket. Egészen másfajta fénnyel vonta be a tájat… az árnyékok, a hangsúlyok máshová rendeződtek.

Nincs többé felszínen hajózó szerelem, amely elpusztít. A földi menny megérkezett. Jól elrejtett formájában, gondosan becsomagolva. A Gondviselés előadására kerültem be. Minden figyelmem megfeszítem, hogy hallhassak minden szót és a lehető legjobban figyeljek. Nem véthetek több hibát… nem törhetek össze több kincset, szívet és lelket. Az időt talán képtelenek vagyunk szabályozni, de magunkat mégis képesek vagyunk irányítani, s így szembe tudunk szállni vele. De még az időnél is nagyon ellenség a tömeg, a vélemény… demagóg logikájuk és éles, gonosz megjegyzései…

Elég… elég a végtelen fájdalom- és gondolatáradatból… állj…!

G.

Elbocsátó, szép üzenet...

 Töredéket akartam írni, de levéllé formálódott időközben bennem. Még soha nem írtam neked levelet. Féltem, kinevetnél vagy nem is értenéd, mit akarnak a nagy és félelmetes érzéseim. Nem magyarázkodom, csak olvasd…

Neked könnyű írni, hisz mindketten a legmagasabb és legegyetemesebb Teremtőben hiszünk, mindkettőnket ez a gondolkodás határoz meg. Együtt ültünk a reggeli, forrongó napsütésben és hallgattuk a léleknek szóló leckét. Mikor arról beszéltek, hogy az önimádat és gazdagság pusztít, csak gunyoros mosolyra húztam a számat, és rád gondoltam. Aztán hirtelen belém vágott a nagy misszió, hogy megmenthetlek… a szeretetemmel, ami a hitem alapja, téged is meggyógyíthatlak. Ott ültél mellettem, még máig ott ülsz a padsorokban, de képtelen vagy igazán hinni… mert nem szeretsz és nem remélsz…

Minden erőmet a megbocsátásba összpontosítottam és kiöltem az összes gyűlöletet, haragot magamból. Majdnem elveszítettem a józan eszem és a kőkemény hitem, mert összetörted a szívem. De belekapaszkodtam abba az erőbe, ami mindig megtartott melletted… és ez az erő tért most vissza belém, miután leomlott az összes védőfal, amit a harag tartott egyben. A csupasz szeretet… ami még mindig él… igen. Megmagyarázhatatlan és felfoghatatlan, hogy a sok gonoszság, bántás és félelem csapása után hogyan doboghat még a szívem… és ebben a szívnek az egyik zugában még ott élsz…

Minden szálat erőszakosan vágtunk ketté, mikor véget ért a hivatalos „fennállásunk”… de egy még mindig szorosan közel hoz minket. Olyannyira, hogy látom villanó szemed, és hallom sóhajtásod… még mindig szorongatod a kezem, és puszta vágyaktól és szükségletektől vezérelve kapaszkodsz belém… nekem pedig felvillan a szívem, mert azt hiszem, tényleg szükséged van rám.

Bármennyire is erősnek és függetlennek akarok látszani, de vannak érzések a szívemben irántad… megpróbáltam őket megfojtani, de csak egyre hangosabban kezdtek dörömbölni.

Nincs értelme ennek a levélnek és az érzéseimnek sem. Egy antihőst nem lehet szeretni… de mindig kísértettem a lehetetlent, egészen addig mígnem a vadul tiltakozó racionális sejtjeim végül megmentettek a teljes pusztulástól…

G.

TAKARODJ AZ ÉLETEMBŐL! ***

Tapasztalat

Mindannyiunk visz magával valakit a szívében. Különösen a férfiak… ha nem is egy nőt, akkor az anyjuk létező vagy épp elhomályosult képét.

Kedvesen mosolyog, érdeklődő pillantást vet rám. Kicsit izgatottabban igazítja meg a haját, majd mond valami vicceset, amin mindketten elpirulva kacagunk. Úgy gondolom, én is megmutatom sziporkázóan humoros oldalam, ezért kicsit felcifrázom a mondataim. Meglepődöm. Őszintén nevet. Tekintetével követ… engem is vonz ismeretlen lénye.

Hamarosan vége a könnyed, vicces óráknak. Vége szakad az embertömegben eltöltött pár személyes percnek. Azt érzem, közel kerültem valakihez, habár csak pár szót váltottam vele. Megint meglepődöm. Képes vagyok még elsőre naivan vonzódni megint valakihez? Igen, határozottan. Még percekig élénken nevetgélek, hadarok, remélek…

Aztán visszalök a hirtelen felismerés a valóság szürke börtönébe. Persze, hogy foglalt az úriember… pici puffanás, halk törés, mély levegő és minden megy tovább. Igazán jelentéktelen és bagatell esemény ez két év kudarcához képest.

                                                                                        

S ezért hiszem azt, hogy hordozunk valakit, valakiket a szívünkben, akik lehorgonyoztak bennünk, habár már eveznénk tovább.

Valaki igenis vágyik már arra a bizonyos biztonságra, amit egy érdekes és kedves nő adhat hosszútávon. Talán már meg is találta, csak fél kitárni a szívét, ezért örül, hogy a nő mással van…

Valaki még gyerek, és mindent akar egyszerre, nem elég nagy a hely a bensőjében, hogy beférjen mindenki…

S ott a legfeltűnőbb és a legmagányosabb, akinek édesanya kép hiányában az űr hidege lebeg szívében…

Valaki menne is és maradna is. Nem hazudok, velem is volt már ilyen… tévesztettem meg én is embereket, előfordul… Most már tudom, hogy akkor engedtem szabad utat a bennem horgonyzó „szeretőnek”… akkor fogadtam el, hogy menni akar, és ki kell tárnom a kaput, hogy kijuthasson és tovább élhessünk.

S azt is tudom, hogy valaki csak egy pár lélegzetvételre vágyik, habár megtalálta szíve útját és nem térne le róla…

De van különleges eset is, mikor kiürítjük a szívünket, hogy még tisztábban tudjunk gondolkodni. Van, hogy az álmok uralnak mindent és a jövő az igazi úr. Aki menekül, az mindent hátrahagy lezáratlanul… én inkább kizárom azt, ami fájdalmat okozott, és egyszerűen csak elmegyek.

G.

Levéltöredék

„Minek nevezzelek? Hazug? Gyáva? Gyilkos? Nem merted feltárni a benned lakó sötétséget… nem volt elég erőd tisztességesen elszakadni… megölted a bennem élő összes reményt. Ez a három dolog, amiről írhatnék most neked, és hogy ezek mennyire összetörtek…

Nem tudtam neked sohasem levelet írni, még most sem megy. Ez volt az én adekvát önkifejezési formám, ha valakihez mély szavakat akartam intézni, nálad mégsem működött ez a képességem. Soha sem féltem, hogy majd kinevetnek vagy a szemét tetején landol a pár sorom, nálad sem ez a helyzet. Félek nem értenéd, mit akarok mondani pontosan… s félek a saját érzéseimtől is.

A gyűlölet és a harag gomolygó felhőin túl érzések laknak. Ez a legborzasztóbb bennem. A bántásaid, a gonosz vicceid mindig megbocsájtást nyertek nálam. De most, nem akarsz már semmit sem helyrehozni, hisz nem tartozol semmivel. Az összes fájdalom tehát szabadon teng és bömböl bennem. Mind-mind megbocsájtásra és feledésre várnak… előkerülnek a régi sérelmek és a tehetetlenség szülte néma harcok is…

Összetörtél és meggyaláztál. Fogtad még a kezem, mikor menekültél, és húztál magad után a koszos porban. Kihasználtad a szerető lelket. A nő nem olyan érték, amely idővel megkopik és bármikor lecserélhető látszólagosan többnek és drágábbnak tűnő dolgokra…

Hogy mi kell mégis neked belőled? A pénzed? A hajód? A kedves kis lakásod? Vagy az igéző barna tekinteted? Nem tudom már én sem. Minden kellett, aztán már csak egy kedves pillantással is beértem volna. Nekem nincs már erőm a bosszúra, s már elégtétel sem kell. Az önsajnálat szétmarcangolta a maradék reményt és hitet…

S ha már nem tudlak gyűlölni, akkor végre megfordulhat az életem folyása. Akkor lehetek majd boldog és kiegyensúlyozott… de addig is minden egyes apró felébredő érzést meg kell gyilkolnom… hogy tovább élhessek…”

Halott szív

Ha tehetném, belebújnék a testedbe. Hallgatóznék csendben… a lélegzetvételeid, a szíved dobbanása hangosabban szólna. De én mégis figyelnék a lelkedre is… minden egyes apró gondolatodat elcsípném, minden érzésedet megvizsgálnám, s aztán még mélyebbre utaznék. Megkeresném a fájdalmaimat… azokat, amiket még magad elől is rejtegetsz. Megküzdenék minden démonoddal. Eltüntetnék minden sötétséget, s a helyébe fény hoznék… ott hagynám benned a szeretetem forró biztonságát, hogy mindig érezhesd, igazán benned élek…

Mégis, most fal vesz körül. Magas fal, aminek súlyos tégláit a fájdalom hidege tartja össze. A védelem mögött jéggé fagyott minden érzés, őket már csak egy aprócska láng melegíti. A szerelem tüze mindig ott fog pislákolni, ő még reménykedik, mikor a világra már ráhullt a gyász. Mellkasomból árad a csípős, őszi levegő. Fullasztó a csend, a „nem tudom”-ok nevetséges rikácsolása már süketté tett. Maroknyi hit, remény és szeretet harcol bennem a lelki-életben maradásért. Elfordultam a fájdalomtól, halhatatlanná tettem a lelkem, s eközben el is haltak a benne parázsló álmok. Megrekedtem. Mozdulatlanná dermedtem a pusztulásban. Meztelen és sebes a szívem, amelyről letépkedték a boldog büszkeség szárnyait…

Megölted a szerelmünket…
Megöltél engem is…

Nincs már miben hinnem… nagyobb pusztítást végeztél, mint maga az Ördög…

Levél az Ördögnek

Kedves Múltbéli Szívfájdalmam!

Nehéz szívvel neked címzem ezt a levelet. Úgy érzem, képtelen vagyok másnak erről beszélni. Nem kell senkinek az ítélete, sem a szánakozása. Csak a tőled kapott szenvedélyes fájdalomra vágyom, ami megvilágosítja majd az elmém…

Ismét odaadtam a szívem egy semmirekellőnek, aki most mégis a világot jelenti nekem. Nem szűnő szeretettel fordulok felé, miközben érzem, hogy szilánkosra reped a bennem hangosan dobogó szív. S eközben ő nem tud adni semmit. Bánt, csal, merészen uralkodik. Nincs benne semmi emberi. Olyan akárcsak te…

Az emberek azt mondják, nem szeret. Ismersz engem kiválóan… tudhatod, hogy mire eljutottam a felismerésig, porig zúzódott a mesterien megépített világom. Nem tudok szabadulni… nem tudok mozogni… mintha kiszívták volna a tüdőmből a levegőt. Fulladozom. Képtelen vagyok elhagyni Őt. Még mindig bízom benne, még mindig hiszem, hogy a lélek olyan portéka, amit útközben megtalálhatunk magunkban…

Segíts nekem! Ha hallasz, gyere vissza! Kellesz a tisztánlátáshoz. Nálad van a lényem egy fontos része. Emlékszel még? Annyira tanácstalan voltam, hogy árúba bocsátottam neked a lelkem. Tartozol nekem. Én pedig már nem félek a végtelen, fájdalmas sötétségtől…

Gyere vissza…

Ölel,

Geisterfahrer.

Szemek

"Egy tekintet, ami lángba borítja a testem. Mosolyog rám a két barna, finoman ívelt, óriási szem. Megremeg a lelkem, nem tud elbújni a pillantás elől. Elkapott. Megbénultam. Nem tudok gondolkodni… érezni… nem hallok, csak bámulok. Felrobbantja fényesen a sötétséget, megváltoztatja magányos világomat, életet lehel dermedt sejtjeimbe. Soha ilyen pillantást még nem láttam… s ami mögötte van, még több titkot rejt. Minden percben kutathatnám az igazságot, elemezhetném a szempárt, mégsem jönnék rá, miért képes olyan varázslatosan pásztázni. Kötött, mély érzések, megfojtott fájdalmak éltetik a pillantást. Mindig csak mosolyognak… a lágy pillák még kedvesebbé teszik a titkos barnaságot…

Bárcsak örökké engem néznének, bárcsak az én szívemet melengetné mindig a kedves szem… hogy aztán láthassam finoman becsukódni, mikor édes csókot lehelek a gyengéd ajkakra…"

Miracles

„Feladtam volna mindent, amiben régen hittem? Már felnőttem? Hiszek még a tiszta, szinte gyermekien őszinte szerelemben? Azt hiszem, minél öregebbek vagyunk annál több érdek és kompromisszum hígítja fel ezt a szinte ragyogóan tiszta csodát.

Azért mosolyognak rám az idegenek, mert látják a túláradó érzelmet bennem, vagy csak egyszerűen minden keserűséget legyőzve próbálok előrébb jutni egy „nehéz” világban, és az optimizmus kiül rám?

Mikor megismertelek, feladatot kaptam. Megtalálni a jövőt és felébreszteni a szunnyadó, elfelejtett erőt, magabiztosságot. Ez mind meglett, de… a társadalmi konvenciók és a saját elvek mögött azért még keresem a szerelmet… a bizalmat.

Nem tudom elmondani az érzéseimet. Üvölteném neked, hogy szeretlek, de visszaránt a büszkeség és a félelem attól, hogy te nem így érzel. Nem vagyok biztos benne, hogy én vagyok az egyetlen, vagy hogy ugyanazt akarjuk... Ezt talán még nem meséltem, de régen azt hittem, minden rendben és egy tökéletes kapcsolat része vagyok… aztán megcsaltak és összetörték a szívem. És te? Csalódtál már? Voltál valaha igazán szerelmes? Akkor milyen voltál? Most mit érzel…? Akarsz velem lenni…?

Kérdés kérdés hátán… ezeket régen kierőszakoltam a másikból, aki aztán ezek miatt annyira gyávává vált, hogy elmenekült. Most nem követem el a hibát. Inkább felhúzok egy láthatatlan falat, ami mögé bebújok és reménykedem benne, hogy a szívem nem törik össze.

Igen… szeretnék megint felelőtlenül és vadul szeretni, de attól tartok, ha te eldobsz magadtól, akkor soha többé nem találok már ilyen csodát…”

Üdvözlet Geisterfahrer „naplójából”…Ha Ha hhhhhHhhhhefgrjrhhl