Levéltöredék

„Minek nevezzelek? Hazug? Gyáva? Gyilkos? Nem merted feltárni a benned lakó sötétséget… nem volt elég erőd tisztességesen elszakadni… megölted a bennem élő összes reményt. Ez a három dolog, amiről írhatnék most neked, és hogy ezek mennyire összetörtek…

Nem tudtam neked sohasem levelet írni, még most sem megy. Ez volt az én adekvát önkifejezési formám, ha valakihez mély szavakat akartam intézni, nálad mégsem működött ez a képességem. Soha sem féltem, hogy majd kinevetnek vagy a szemét tetején landol a pár sorom, nálad sem ez a helyzet. Félek nem értenéd, mit akarok mondani pontosan… s félek a saját érzéseimtől is.

A gyűlölet és a harag gomolygó felhőin túl érzések laknak. Ez a legborzasztóbb bennem. A bántásaid, a gonosz vicceid mindig megbocsájtást nyertek nálam. De most, nem akarsz már semmit sem helyrehozni, hisz nem tartozol semmivel. Az összes fájdalom tehát szabadon teng és bömböl bennem. Mind-mind megbocsájtásra és feledésre várnak… előkerülnek a régi sérelmek és a tehetetlenség szülte néma harcok is…

Összetörtél és meggyaláztál. Fogtad még a kezem, mikor menekültél, és húztál magad után a koszos porban. Kihasználtad a szerető lelket. A nő nem olyan érték, amely idővel megkopik és bármikor lecserélhető látszólagosan többnek és drágábbnak tűnő dolgokra…

Hogy mi kell mégis neked belőled? A pénzed? A hajód? A kedves kis lakásod? Vagy az igéző barna tekinteted? Nem tudom már én sem. Minden kellett, aztán már csak egy kedves pillantással is beértem volna. Nekem nincs már erőm a bosszúra, s már elégtétel sem kell. Az önsajnálat szétmarcangolta a maradék reményt és hitet…

S ha már nem tudlak gyűlölni, akkor végre megfordulhat az életem folyása. Akkor lehetek majd boldog és kiegyensúlyozott… de addig is minden egyes apró felébredő érzést meg kell gyilkolnom… hogy tovább élhessek…”