Kalmárszív

Egyszercsak azon kaptam magam, hogy bűvöl a kék tekintet. Kedves mosoly mögé rejti az érdeklődését, már sejtem, mit akarhat. Túl kedves, túl szolid…

Azt hiszem írok neki pár sort, túlzottan vonz az egész lénye, mióta megláttam. Vajon meddig hajlandó elmenni?

Nem találkoztam még hasonlóval. Miért ilyen titokzatos? S mégis túl őszinte… könnyedén elhitte a jó oldalamról felvázolt meséket. Nyitott a szíve, érzelmes. Vicces és nagyon nőies. Látnom kellett megint. Beültettem a kocsimba, és megtanítottam neki azt, amit jelenlegi élete egyik nagy céljának tekintett. Egész ügyesen kanyargott a hótól fehérre festett úton. Átvettem a kormányt aztán és megmutattam, mit is tud egy igazi oktató. Szemében nem láttam félelmet, csak gyermeki módon élvezte a kanyargást. Lényéből megfoghatatlan különlegesség áradt… megint csak olyan nagyon vonzott…

Beengedtem az életembe. Akartam látni őt minden héten, képes voltam félretenni a tanulmányaim is, talán egyszer az életemben egy nő került az első helyre. Mindketten fellobbantunk, sokszor forrtunk egybe a közös szenvedélyben. Kimondtam neki. Ő válaszolt, ő is engem. Nem akart belőlem cifra vallomásokat kicsikarni, csendesen fejezte ki szeretetét. Azt hiszem akkoriban éreztem valamit… kellett az életembe ez.

Még beljebb hívtam, elvittem hajózni. Mikor csendesen kémlelte a tavat és koncentrált kemény utasításaimra, néha megfigyeltem a tekintetét. Szerette ezt a világot, nagyon jól illett bele. Nem hagyta el a száját panaszkodó szó.

Éreztem rajta, hogy az érzelmei felülkerekednek. Megpróbáltam ezeket visszaszorítani benne. Csak miatta tettem, nem akartam, hogy beleélje magát ebbe az egészbe… nekem ez csak egy nyár, sok nő volt, aki szintén értékelte volna ezt az életstílust, ezt a kalandot. Nem értem be eggyel, kíváncsi voltam mások reakciójára is, mennyi mindent adnának cserébe egy vitorláshajós túráért?

De ő továbbra is csak szeretni tudott. Fojtogatni kezdett a jószándékba öltöztetett közeledése. Kezdtem elfordulni tőle, egyre keményebben vertem vissza a kedves „támadásokat”… valamit tennem kellett. Anyám helyébe akart lépni talán a gondoskodásával, de nem, erre egyáltalán nem volt szükségem.

Később már kifakult vakító kék tekintete. A boldogtalanság árnyéka szállt rá. Nagyon óvatos, tapintatos lett. Folyton csak teret akart hagyni nekem, meg akarta, hogy sokat gondolkodjak, hátha rájövök, miért változtam meg... Mégis a teste a rabom maradt, úgy, ahogyan egyetlen mozdulata felkeltette bennem a vágyat.

Gyáva vagyok, tudom jól, nem félek bevallani. Nem kell nekem egy elkötelezett kapcsolat hívének lennem, nem is értem, miért kötök ki folyton itt. Miért talál meg ez forma? Miért vannak olyan nők, akik hajlandóak megmaradni mellettem? Ő túl kedves és rendes volt hozzám mindig is. Képtelen voltam megválni tőle, habár már irtóztam a szavaitól. Minek maradt mellettem, mikor már boldogtalanok voltunk? Honnan képes annyi érvet felsorakoztatni mellettünk? Azt mondta, szeret. Én ehhez fiatal vagyok, a szerelmet nem értelmezem már. A féltékenység is csak gyengít… nincs szükség még erre. Apa is megmondta… ő bátrabb volt, neki sikerült egyszerre több lánnyal is járnia. Bárcsak én is meg tudnám csinálni ezt! Ki kell még próbálnom ezt is…

Most pedig nem hagy békén. Ki akarja velem mondatni a végét. Nem megy… nem tudok még elszakadni, ő sem. Pedig annyira elegem van már… csak hátráltat, korlátozza a szabadságom… szokatlan módon próbálom halálából visszahívni a lángot, hadd lobbantsa fel megint az életem, de nem megy. Nekem ez nem megy.

Kimondom. Ő nyersen, színlelt büszkeséggel arra kér, hogy ne keressem, soha többé nem akar látni. Fura érzés jár át… űrt kap a szívem. Kellemetlenül kezdem érezni magam… kis szégyen is vegyül bele… fájni kezd. Elveszítettem őt, aki őszintén, feltétel nélkül szeretett, s soha nem bántott meg. Én sokszor bántottam, de elviselte. Őrült volt… most pedig én válok lassan azzá… siratom…