Még valami

„Keresem magam az őszben… az ezerszínű, szomorú őszben. Az esős napok és a fáradt, meleg napsugarak váltakozásában… a földet beterítő levéltakaróban.

Elbújtam ebben az évszakban. Olyannyira elvesztem, hogy aki most rám néz, már nem látja a szemem mögött ülő lelket. Formálom magam, de közben elveszítem az éles kontúrjaimat… színes kavalkádként kezdek lebegni, végül pedig mint egy fura álom után, nagyra tárom a szemem.”

Vannak olyan emberek, akik kifejezetten több „réteggel” rendelkeznek. Személyiségüket egy másik személyiségbe bújtatják, hogy megnyerhessék maguknak a világot, vagy egy szívet, testtel. Később levetik a társadalmi konvenciókba illő arcot, és határok nélkül uralkodni kezdenek. Tanultam sok mindent egy ilyen embertől… nem adja oda csak úgy a szívét, soha nem kapcsolja ki az agy kontrollját. Mindig tudja, mi a célja és bármi áron eljut oda. Amolyan machiavellista hős, csak kicsit szerényebb formában, de nagy örökséggel.

Beleszeretni egy ellenhősbe nemes és különleges feladat. Életre szóló lecke és el nem múló vágy születik az ilyen történetből… ezután fénytelennek tűnnek a nagy remények és a boldog szerelem képe. Eltűnik a mese és felnőttes bátorsággal szinte köteles az összetört szív belevetni magát az „életbe”.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kell semmi a múltból. S ez nekem nagyon jól megy, ezért azt hiszem jótékonyan érdemes lenne folytatni. Csak a magam védelme miatt… A szívnek van egy apró pontja, ami puszta önvédelmében egyszercsak kikapcsol. Nem szűnik meg szeretni, ugyanúgy remél még, csak távolra helyezi az idilli képet.

Apró érzelemszálainkat nem tudjuk rögtön teljesen elvágni… hiába a sok-sok racionális, okos szó és egy diszfunkcionális kapcsolat, ami szemlélteti a lehetetlent… azt hiszem a szívem még dobog. Lassan, megfontoltan, jövőkép nélkül ugyan, de valamilyen vágy által vezérelve…