Auf Wiedersehen

398 bejegyzés - majdnem 7 és fél év...

4 szerelem

Millió betű és panasz

Pár darab vers

Sok hűséges barát ❤️

Az írás mindig terápia volt, ezt már sokszor mondtam. Kezdetben annak volt az eszköze, hogy teremthessek egy saját kis világot, hogy oda elmenekülhessek és élhessem annak a történetnek a szálait. Varázslatos belegondolni, hogy mennyire el lehetett bújni egy ilyen kis sztoriban és nem figyelni a világ zajaira.

Később pedig bekövetkezett egy olyan változás, amely mindig az inspirációm volt az írásban. Persze, hogy a szerelem... mi más lehetne??? 

Hosszú, hosszú sorok, kódolt üzenetek, fájdalmas szenvedés... mégis milyen édes volt minden pillanata! Megvolt a varázsa annak, hogyan lehet szavakba zárni egy-két érzést, pillanatot. Mondhatni spirituális élmény volt ezek megörökítése. Esti lámpafényben, szomorú zenét hallgatva felvésni a mondatokat. 

Hiányzik ez. Mélyen önmagam voltam, és azáltal, ahogy írtam, képes voltam a világomat kívülről nézni, s végül megnyugodni, hogy úgyis minden fut a maga útján...

A harmadik fejezetben járok most. Felnőtté válás. A világ egyik legijesztőbb kihívása. De komolyan. 

Életemben először küszködök azzal, hogy szavakba öntsem az érzelmeimet, mert annyira hihetetlenül sokfélék... boldog, motivált, büszke, szorongó, sötét, fáradt... "felnőtt" fejjel nehezen találom a mondataim, pedig magamban mindig érzem, hogy most is VAN mondanivalóm. Magamról, a célokról, az életről, családról, társadalomról... 

Fura megélni, hogy mennyit változtak a témáim... habár szerencse, hogy nem ragadtam meg a reménytelen szerelmes szintjén. Pedig olykor lehetetlennek tűnt, hogy valaha is kimászhatok az adott lelki mocsárból.

Nem szeretnék búcsúzni, de ennek az online naplónak (jobban szeretem, mint a blog kifejezést) lejártak a napjai. Nincs is ezzel semmi baj, nem szégyellem egyetlen betűjét sem, csak komolyabban szeretném kamatoztatni az írási képességemet. Vagy legalábbis megpróbálni kamatoztatni. Rengeteg emlékem lakik itt, amik tulajdonképpen az életem szerves részét alkotják... nagyon szép emlékek, maga a gyerekkorom. Jó volt, hogy tudtam írni ezekről, s bármikor vissza tudom olvasni.

Most azt a célt tűztem ki magam elé, hogy megörökítsem a felnőtté válás pillanatait, és felfedjem az üzleti életben használt "jéghegy" metafora mentén, hogy mennyi mindent kell megtenni azért, hogy elérd a Maslow-piramos csúcsát, az önmegvalósítást. Az emberek azt látják, hogy ott vagy a jéghegy csúcsán, vagy éppen oda képzelnek téged... irigykednek vagy értetlenkednek, miközben nincs annyi sütnivalójuk, hogy végiggondolják mi lakik a mély, jeges víz alatt... 

Sokan azt képzelik, hogy az ölembe hullottak a dolgok és szerencsés vagyok. Az utóbbi valóban igen, de meg akarom mutatni őszintén, magam számára terápiás jelleggel, hogy milyen harcokat vívok azért, hogy elérhessem a hőn áhított célt. A cél pedig, hogy elhallgasson benne az idegesítő hang, hogy "nem vagy elég jó", "mikor érsz már végre oda?"... de mint mondtam, írtam sokszor, nem a cél az igazán fontos, hanem az odavezető út. S én most egy útinapló szeretnék. Amolyan felnőttes stílusban...

Szeretnék hű maradni magamhoz, és megköszönni mindazoknak, akik olvastak:

Adrus

Anett

Betti 

+ még sokan mások a múltból

Köszönöm a legmotiválóbb, legszorgalmasabb embernek, aki több mint 2 és fél éve a Szerelmem, P.-nek

Geisterfahrer elköszön,

helyébe D. lép...

P.S.: Itt keressetek:
https://onthetopoftheiceberg.blogspot.hu/