Hazug agónia

Holnap hazajön a halál.
Kopogtat az ajtódon, vadul zörgeti telefonod. Csábító ajkai megremegnek láttadra. Feketesége karjaiba zár, és illata a Pokolig kísér. Mire kinyitod nehéz szemeidet már csak árnyát látod elúszni másfelé…

Nem veszélyes az, ha valakit csontig hatolóan ismerünk? Nem veszélyes, ha az összetartó szálak már olyan őszintékké váltak, hogy teljesen meg is vékonyodtak közben.
Meghasonlott a barátság a szememben. Isten új embereket, jobb embereket hozott elém, akik fényükkel előre mutattak. Eddig nem ismertem őket, vagy csak részlegesen, de ma megnyílt minden ajtó, ami előtt oly sokáig várakoztam.
Nem elég beszélni, sem tervezni. Tenni kell, ha újat akarsz. Olyanra vártam én is, amit nekem kellett volna megszereznem, s ennek az lett az eredménye, hogy elkezdtem végletekben gondolkozni, és nem is figyeltem, hogy milyen sok, színes és nagyszerű ember van még körülöttem. Nem vagyok én klikkbe való. Nem vagyok megköthető, és ökör, aki majd beáll a sorba. Nem. Túlzottan szeretek kilógni, felfedezni, megőrülni, magam lenni, majd ismét mindenkit körülölelni. Geisterfahrer repül, nem pedig tűr, miközben megalázzák nála önteltebb és lelkileg sivárabb emberek.
Ez lehet fricska, megszólás, bármi… de egyet nem kívánok senkinek: hogy a valóságot olyan szürkének találja ebben a percben, mint én.
Olyan barátokat kívánok mindenkinek, akik megértőek, kedvesek és figyelmesek, miközben lelkük hasonlóan színes. Őrületnek és egységnek kell lennie, és nem csak az emlékekből táplálkozni, hanem a jövőt tovább szőni.

~ Ki távol van, közel fog jönni, egészen közel, hogy lássa könnytől ázott orcádat, mikor a legek otthagytak.

Weöres Sándor: Önarckép

Barátom, ki azt mondod, ismersz engem,
nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek,
miket magam választottam; nyisd szekrényemet:
benn semmi jellemzőt sem találsz.

Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom,
de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem
rég megszokta kezem dombját-völgyét,
de ő sem tud mesélni rólam.

Pedig nem rejtőzöm -- csak igazában nem vagyok.
Cselekszem és szenvedek, mint a többi,
de legbenső mivoltom maga a nemlét.

Barátom, nincs semmi titkom.
Átlátszó vagyok, mint az üveg -- épp ezért
miként képzelheted, hogy te látsz engem?

Mici, ezt a bejegyzést neked ajánlom. Ma megtaláltam benned méltó sorstársamat, és új, lelkileg teljes barátomat. Erőt és rengeteg hitet kívánok neked. Te tudsz abból táplálkozni, amiből én is nap, mint nap szoktam. Jó ember vagy, aki szeretetre méltó, de ennek adására is képes. Tudom, hogy bármire képes vagy, mert hiszel, s mert én is segítek <3

G.

Prayer

Az élet szelei hevesen fújnak, és az ég szürke takarót von magára. A szív is be tud burkolózni… eltakarni vörös szemét a kíváncsiskodók elől. Elbújni egy világban, ahol a vágyak a falak, a talaj szemcséi pedig az apró álmok.
Mindig lesz egy kereszt, ami a nyakunkon nyugszik, vagy éppen túlságosan is szálkásan a vállunkba szúródik. Nem kell magyaráni, hogy honnan jön, vagy miért van ott… csak egész egyszerűen mindent fel kell öltöztetni egy más, egy színes ruhába. Mindennek mosolyt és őszinte ragyogást kell rajzolni, a pillanatot pedig nem ereszteni.
Talán az én generációm túl sokszor csalódott már, és túlzottan szerelmes, meg nagyon bódult, hogy lásson bármi szépet is a világból.

Amint az ember látja szenvedni a hozzá közel állót, mindenről lehullnak az álarcok. Az igazi problémák felerősödnek, és a szív kezdi állni a mély ütéseket. Aztán… idővel megtanulja kezelni ezeket. Megtanul együtt feküdni, kelni a fájdalommal, és végül rájön, hogy csak az optimizmus menthet meg… meg persze az egyetlen és élő Isten. Én tudom, hogy létezik. Méghozzá onnan, hogy most képes vagyok boldogan és önfeledten írni, és nem megijedni a kihívásoktól, és attól, hogy helyt álljak mindenhol. Egyedül.

A szerelem elment, a magány kezet csókolt.
A biztonság elszökkent, a félelem ágyat vetett.
A magabiztosság elpárolgott, a kétség földbegyökerezett.
A fájdalmat kirúgta a biztos szépség.

Geisterfahrer.

Another way to die

 Nyílt levél, egy nyílt írónak, egy titkos kíváncsiskodótól

Kedves K.D.T.!

Igen vegyes érzelmekkel olvastam a bejegyzéseidet, de azt hiszem, hogy a fiatalság meggyőző, aranyközépút-szerű nyelvén beszélsz.
Látom, hogy igyekezel kerülni a személyes érzéseket, és csak óvatosan nyilvánítasz véleményt, de én, mint egy másik író rendkívül kíváncsi lettem a te személyes gondolataidra.
A fiatalok legtöbb része vagy szerelmes, vagy reménytelenül szenved. Kíváncsi vagyok, hogyan gondolkodsz erről, vagy te hogyan értelmezed ezt. Hivatkozhatsz a levelemre indoklásképp, ha akarsz.
Érdekel, hogy mit érez egy ilyen elme, aki a felszínen oly kevésre ítéli a szív képességeit. És hogy mi a jó és mi a rossz a világban…

Remélem kielégíted a kíváncsiskodókat…
Egy ismerősöd ismerőse,
GF.

Egybefonódott karok

„-Ez olyan, mintha két oldalról szaggatnának egy nagyon vékony papírt. Halk szakadással válik meg másik felétől, és közben nem érti, hogy milyen erő lehet képes így eltávolítani egy szoros egységet.
Nem, kedvesem, nem az összetört szívről mesélek –jégkég tekintete a falat bámulta, és úgy tűnt, a levegő is hasonlóan megfagyott, mint a szeme.
-Nehéz teher az ellentétek elviselése. A harc az elme és a szív felett, ezért oly küzdelmes. De ha ezt vesszük az ember szíve miért ne harcolhatna önmagával? Apró csücskeibe más-más levél hull le az élet fájáról… más színben pompázik mindegyik… zavarodottá teszi a jól működő rendszert, elvonja a figyelmét mindenről. Csak vadul kapkodja a fejét, hogy melyik a jobb… melyik a fontosabb… melyik kápráztatja el őt úgy, hogy látni sem bír.
Vigyázz az ősszel… fekete szeméből csábító, tompa szenvedély áramlik. Eltereli a világ többi szépségéről a figyelmedet. Aki teremtett világban él sok feldíszített és túlburjánzó szerelemmel, annak szívét folyton csak ez fogja betölteni. Nem marad némi üres tér a levegőnek, és a koncentráció szépségének.
-A szívemet két pólusra osztotta két ember. Egyik az elfedett múltba húzza, a másik a lehetetlen jövőbe. Én itt maradtam a jelenben, és nem tudok se előre, se hátra fordulni. Ahogy sietősen lépkedem, felőrölnek szépen az ellentéteim… pedig annyira egyszerű lenne minden.
Ha nem éreznék semmit…”

Madártávlatból

Egy újabb meglepő lépés. Egy cél végleges elérése.
Miért igaz néha az, hogy amint lemondunk valamiről, megkapjuk azt? A világ legnagyobb baklövésének tartottam ezt a mondatot, de nagyon ritkán, mégis érvényes lehet. Miután kitépünk valamit a szívünkből, s hagyjuk, hadd éljen valaki másban tovább, úgyis vissza fog térni…

De most nem volt félelem. Nem volt féltékenység… nem volt szerelmes remegés.
Fölény, magabiztosság, titokzatosság volt. Magamra sem ismertem rá. Nem voltam az, akit megismerhettek.
Önmagam lehettem végre. S amint én változom, megváltozik a másik is, hisz így áll egyensúlyba majd az élet mérlege.
Így a nagy harcok után megkaptam azt, amiért a küzdelmeim úgy elnyúltak. Figyelmet… tiszteletet… csendet. Éreztem, hogy immáron küzdeni kell a figyelmemért. De ha nem is volt pontosan így, én nem bánom. Boldog vagyok, hogy elérhettem végre ide, és most már az újabb találkozásaim nem vezetnek vissza a múltba… épp ellenkezőleg. Csak megnyugtatnak abban, hogy a jelenben a helyem… és amit teszek, az a helyes.

Mosollyá görbültek a szomorú vonások, s a sötétből is csak a csillagok fénye maradt meg. Emlékek hada, és rengeteg élmény. A szívemet most hatalmas bájjal, és melegséggel öleli át a régmúlt szerelem fuvallata. Simogatja az ódont, és hívogatja az újat. Némi félénkséggel, némi félelemmel, de fergeteges erővel…
 

Geisterfahrer.

Fekete a nagy Hold

"Holdjogar csillámlik az égen,

fényével elzavarja a sötétet.
Kitárja nagy, vakító karját,
s otromba kacajjal vár a halál..."

Pure morning

 ~đ~ 


„ -Párszor már megkérdezték tőlem, hogy miért szeretem olyannyira a barátaimat. Nem sokat gondolkodtam a kérdésen, azonnal rávágtam, hogy azért, mert mindig mellettem állnak, és igaz barátokként viselkednek.
-Szívhez szóló válasz, de hogy érted az, hogy igaz barátokként? Ez nem túl konkrét.
-Tudom, ez változott meg most. Az igaz barát helyett mondhattam volna, hogy szívélyes ellenség, vagy idegesítő lény.
-Milyen barát az, aki így nevezi a legközelebbi társait? –kérdezte homlokát összeráncolva a fiatal fiú. Zöld szeméből csak úgy sütött az érdeklődés… meg akarta ismerni a „bartája” összes, erről a kérdésről alkotott véleményét.
-Talán rossz barát –a lány, aki kicsit idősebb volt a fiúnál keserű mosollyal válaszolta meg a merész kérdést.- Vagy egész egyszerűen belátja, mik egy igazi társ feladati.
-Aki miatt szenvedni kell, az nem is barát. Azt hívják ellenségnek… így nincs értelme az egésznek –a fiú kardoskodva állt ki a „hite” mellett, és nem igazán értette, hogy a lány mire akar kilyukadni.
-Biztos vagy te ebben? –néma csend következett, majd az idősebbik mély hangon elkezdte feltárni szíve sötét viharait.- Aki igazán őszinte veled az vagy az ellenséged, vagy nagyon szeret téged. Itt az utóbbiról van szó. Néha gyötrődsz, kínlódsz, mert olyat látsz, amit nem szabadna. Megismered a másikat. Az összes titkával és apró részletével együtt felfeded előtte magadat, és cserébe megkapod az ő tiszta tükrét is. Pontosan tudja, hova üssön, és mi fáj neked. Te is pontosan tudod, mikor változott meg, és mikor cselekszik valami mély indítatásból jót vagy rosszat.
-Ez így van, de csak akkor, ha hagyod, hogy beléd szúrjanak.
-Nem vagyok gyenge! –a lány hirtelen mozdulattal hátrált, de a fiú rögtön megérzékelte, hogy lehullt a képzeletbeli páncél.
-Te is tudod, hogy ez csak azért van, mert nem tudod elfogadni a másikat. Mert nem vagy türelmes, és nem vagy képes elnézni, hogy a másik sikeresebb vagy jobb. Ehhez kell a legnagyobb erő. Nem gondolkodnál így, ha igazán ismernéd a másikat.
-Egy megsebzett szív már nem tud ugyanolyan egységet kötni.
-De meg tud bocsátani…
-S mégis… ha meghalok, mindenki ott fog állni a sírom felett, és számba fogja venni a legszebb és legjobb tulajdonságaimat. Az ellenségeim talán eljönnek megsiratni… de a barátaim mindenképpen ott lesznek… és korholni fognak a bűneimért…
-… és elsiratni, mert elveszítettek valakit, aki egyedi és tökéletes volt, akit az élet hozzájuk láncolt. Büszkék lesznek a hibáidra, és arra, hogy veled lehettek. Mert az számít, amit megtettek érted, és nem az, amit hiszel, hogy a hibájuk. „