Mindig lesz egy kereszt, ami a nyakunkon nyugszik, vagy éppen túlságosan is szálkásan a vállunkba szúródik. Nem kell magyaráni, hogy honnan jön, vagy miért van ott… csak egész egyszerűen mindent fel kell öltöztetni egy más, egy színes ruhába. Mindennek mosolyt és őszinte ragyogást kell rajzolni, a pillanatot pedig nem ereszteni.
Talán az én generációm túl sokszor csalódott már, és túlzottan szerelmes, meg nagyon bódult, hogy lásson bármi szépet is a világból.
Amint az ember látja szenvedni a hozzá közel állót, mindenről lehullnak az álarcok. Az igazi problémák felerősödnek, és a szív kezdi állni a mély ütéseket. Aztán… idővel megtanulja kezelni ezeket. Megtanul együtt feküdni, kelni a fájdalommal, és végül rájön, hogy csak az optimizmus menthet meg… meg persze az egyetlen és élő Isten. Én tudom, hogy létezik. Méghozzá onnan, hogy most képes vagyok boldogan és önfeledten írni, és nem megijedni a kihívásoktól, és attól, hogy helyt álljak mindenhol. Egyedül.
A szerelem elment, a magány kezet csókolt.
A biztonság elszökkent, a félelem ágyat vetett.
A magabiztosság elpárolgott, a kétség földbegyökerezett.
A fájdalmat kirúgta a biztos szépség.
Geisterfahrer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése