Mindegy, hogy mi volt. Ma már csak a jelen van, és azok az emberek, akik éppen most mellettünk vannak. Ennek az évnek vége, és az elmúlt három napban az összes fájdalom rám szakadt, ezért most csak magamra koncentrálok, belül. Nem tudtam változtatni, és ez lett a vesztem. Most új útra indulok, és kíváncsian várom, hogy mit fogok fellelni. Nem kötöm sem a saját, sem mások érzéseit gúzsba.
Nem irigylek, hanem saját magamat gazdagítom és építem.
Nem gondolkodom, csak szeretek. S mindent megteszek, hogy tisztában lehessek azzal, aki vagyok, s nem azzal aki voltam...
Kedveseim, hozzon nektek a következő év rengeteg boldogságot, őszinte szeretetet, sikereket és sok-sok csodát.
Legyen ez az év tisztább, sikeresebb és kevésbé botrányos ;)
Szeretettel kíván Nektek Sikerekben Gazdag Új Évet:
Vajon fogok én látni az
életben olyan dolgokat, amik valóban azok, aminek látszanak?
A sok gondolatom,
érzésem, analízisem végérvényben teljesen felesleges… olyat fejtegetek, ami nem
azért van, hogy megértsük a lényegét.
Egy életet kaptunk,
eggyel élünk, s halunk meg. Egyet szeretünk szerelemmel, de túl sokat engedünk
be a szívünkbe.
Hiába próbálkozom,
talán már meg sem tudok változni. Lehet, hogy én örökre ilyen maradok… képtelen
leszek élvezni a kellemes párkapcsolatokat. Tovább és tovább gondolkodom,
többet és többet akarok… kivetíteni a nagy érzéseket, mondatokba szedni,
felfedezni az ismeretlent. Nem tudok egy helyben maradni, félek, akkor
megfulladnék. Persze lehet, most csak mentegetőzöm, mert még nem találtam olyan
embert, akinek azt tudnám mondani, hogy mindenem a tied, és képtelen vagyok
téged kiverni a fejemből. Egy pillanat. Találtam… de az nem szerelem volt. Az
egy olyan megmagyarázhatatlan állapot, amiben az ember állítólag a leginkább
„szerelmes”… amikor nincs más csak az emészthetetlen, mély és sötét fájdalom… s
ennek a hihetetlen mértékű imádata. A szeretett lény lehet, hogy az Ördög volt
emberi arccal… de tudom, hogy nem őt szerettem… hanem azt, amit okozott bennem.
A forró szeretetet… a néhai pillantásokat és csókokat… az elérhetetlen
keserédes ízét… a távoli magányba fulladó alakot… a megfejthetetlen pillantást…
a harccal megédesített öleléseket… mindent, amiét küzdeni kellett. Mert én
ilyen vagyok. Küzdök… küzdök a szeretetért és a szívekért is… csak akkor érzem
azt, hogy megérdemlem és a sajátom…
De vége. Az, aki akkor
voltam már csak a papíron él… de ott még mindig hevesen. Gyors, pergő
gondolatok atyja ő. Tudom, hogy rosszul „élek”, de… ha mást tennék, talán nem
önmagam lennék. Félek, akkor az lenne a baj, hogy eldobtam a legbensőbb
gondolataim. Nem maradtam hű a szomorkás, magányos mondataimhoz, amibe
megpróbálom belerejteni a hétköznapok apró csodáit.
Körülöttem mindenki
hangosan üvölt… teli torokból, még én hallgatok. Nem szólok, csak fülelek.
Mindenki ordít, de mégis más hangon, mást artikulálva. A boldogságot kérlelik,
hogy legyen hű hozzájuk. Elhozott nekik minden szerelmeset és kellemeset. Én
pedig… előveszem a kifordított, homlokegyenest másik énemet, és szembe fordulok
a hétköznapi jelenállapottal. Talán nem is hiszek nekik. Lehet, hogy ők is
hazudnak. De az is előfordulhat, hogy félek. Igen, félek… s aki fél, az olyan
dolgokra képes, amikre azelőtt soha. Meghátrál és fut… messze szalad. Én is ezt
tettem két éve, és szilánkosra tört a szívem a menekülésben. Most kihúzom
magam, előre lépek, s hagyom Istent, hadd alkosson, formáljon engem tovább. Nem
vagyok még közel sem tökéletes, de nem is leszek az soha sem. Csupán egy gyenge
másolata leszek annak a lenyűgöző embernek, akinek lehetnék. Mert ilyenek az
emberek… a saját korlátaikon akadnak fent, és ezért nem lesznek képesek soha
távolabb jutni.
Az én korlátaim kőfallá
váltak…
Ajánlás: egy olyan
személynek, aki régen nagyon szerette a verseimet.
Ez egy karácsonyi
bejegyzés. Tele töltöm nektek rengeteg ízletes mézeskaláccsal, fahéj illattal
és szeretettel.
Azt mondták, ne
bánkódjam, hogy véget ért ez az év. Jön a következő…
"Kedvesem, ez egy hosszú
év volt. Rengeteget utaztam lélekben, hogy eljuthassak ide. Egy éve még rosszul
állt a szénám, mondhatni. Az álmok, miket a fehér falra festettem, elmosódtak,
és egy hatalmas fekete Ördöggé változtak. Engem már senki és semmi sem tudott
megmenteni a pusztulástól. Úgy döntöttem, kiszállok ebből a háborúból, és
magányosan folytatom az utam egy ismeretlen világba. Tudod, egy ember, akinek
szilánkokra törték a szívét, egy darabig nem is tud vele mit csinálni. Csak
áll, és bámulja magát a véres cserepekbe. Reménykedik, hogy majd valahogyan
sikerül újra összerakni. S jöttél te. Derült égből villámcsapás. Megfogtad
jéghideg kezemet, és messzire cipeltél el. A valóságból kilépőt kaptam… nem
voltak szabályok, emberek, társadalmi rétegek, nem volt pénz, s semmi más, ami
elvakíthatott volna bárkit is. Már nem zavart a jelenléted. Nem volt erős
késztetésem arra, hogy eltaszítsalak magamtól… sőt… ellenkezőleg. Többet és
közelebbről akartam. Megmászni egy olyan hegyet, aminek még a közelébe sem
mertem azelőtt menni. Tudtam, hogy meg kell tennem, ha valaha (!) is boldog
akarok lenni. Veled kell kezdenem. Téged kell közel engednem magamhoz.
Lesznek az életben
pillanatok, amik egyszerűek, de annál ritkábbak. Miknek nincs értelmük és
jelentőségük, de meg kell, hogy történjenek."
Így Karácsonykor,
egyetlen kívánságom van a világnak. Szeressetek! Határok és mérték nélkül…
mindenkit, aki segített, mindent, ami szép, és Istennek fiát, aki megváltotta
ezt a bűnös bolygót.
Öleljétek meg a
szeretteiteket és bocsássatok meg. Legalább ma, mikor fahéj illat és
ajándékzörgés tölti be a házat.
Minden, ami történt a
múltban, most egészen apró és jelentéktelen. Ma tanultam meg igazán, hogy csak
a jelen van, és csak az számít. A hála, a béke és a szeretet egysége lengi ma
körbe a világot.
Én is hálát adok a
legfontosabb emberekért. Legyen övéké mindenem, amit csak adni tudok lélekből.
Legyen ez a nap
mindenki életében tiszta és emelkedett hangulatú. Békés és Áldott Ünnepeket
Mindenkinek!
"Odamennék az ablakhoz, hálából megcsókolni a kezed, de félek, hogy akkor
megkívánnálak, veled álmodnék az éjjel, így hát majd holnap, mások
előtt és búcsúzáskor teszem meg, most pedig mondj szépen jó éjszakát, s
eredj lefeküdni."
Kétségtelenül Isten a leghatalmasabb és legbölcsebb művész. Mindent ő teremtett, mindent ő írt meg, és mindent ő adott oda nekünk. Különös, amikor az addigi megszokott élet, hirtelen elkanyarodik. Mikor a fekete-fehér magány bekerül egy olyan világba, ahol minden tele van színekkel… ahol nincsen búvóhely, ahol az érzelmek körültáncolják a felemás jellemet. Négyen vagyunk, négy nagyon különböző ember. Eddig soha sem írtam magunkról, most az életben először mégis részletiben nyitok ablakot a barátságra. Most, miután valami egészen fura folyamat indult be, elérkeztem oda, hogy papírra vessen a gondolataimat. Négy lány, akik egy év alatt felépítettek maguk köré valami egészen egyedi egységet, amiben titkok, emlékek és közös szórakozások pihennek. Olyanok, mint négy rendkívüli főhősnő. Küzdenek, élnek és nevetnek mégis. A legnehezebb az, hogy az „egységet”, amit a véletlen szült, össze tudják tartani.
A legerősebb kapott egy szívet, ami repesve várja minden mondatát, ami gyönyörű, s szűken szálló szavakat suttog a fülébe. Olyan ajándékot, amit mindig megérdemelt, de amilyenre soha sem számított. Egy sebzett szív, kiérdemelte az utolsó darabot a tökéletes képhez. Nála tudtam meg, hogy a hasonló emberek mindenképpen egymásra találnak. Egy végtelenül romantikus közülünk sok tőrt kapott a szívébe, de még most sem ismeri a lehetetlent. Talán ő a legkitartóbb… mert az igazi kitartás arról szól az életben, mikor már a halott álmot akarja az ember újjáéleszteni, s nem sikerül… de eljön majd egy nap, amikor mégiscsak célba ér az ember lánya. Talán észre sem veszi, hogy közben mennyire megváltozott az „álma”, mennyire más lett… nem felejtette el, csak a környezete és a küzdése megváltoztatta, hogy elérje az elérhetetlent. És a negyedik. Na igen, saját maga szerint a legvészesebb eset. Halk vigyorok, kifejező tekintetek. Nem magamról beszélek, csupán olyasvalakiről, akit mások látnak. Amíg az ember egyedül van, észre sem veszi, hogy szépen lassan mennyire befelé fordul. Ez csak akkor változik meg, mikor valaki feszegetni kezdi a súlyos lakatokat… felépíteni egy kapcsolatot a semmiből nehéz. Nehezebb, mint gondoltam.
Karácsony szele csípi pirosra az arcokat. Tündöklő hóban táncolnak a szerelmesek, ajkaik vörösen izzanak a szenvedélytől. Hideg van. Nincs más, csak a szél, a hó, és a szerelem. Egy egység, ami nem csak két embert köt össze. Sokkal erősebb, és sokkal jobban kihat az emberekre. Lágyan suhan az álomangyal. Csókot lehel mindenkire. Bejár minden házat… a legkisebbet a legnagyobbig. A legszegényebbet a leggazdagabbig. Mert ő csak az álmot hozza… ő egyenlő mértékben ad ebben a gyarló világban…
Ajánlás 7 különleges embernek. Heten, igen, mint a gonoszok… Geisterfahrer.
Amikor egészen picit voltam, egyszer, játék közben megszúrt a rózsa tövise. Fájdalmas arccal rohantam a nagymamámhoz, hogy megmutathassam neki a sérülést. Bölcsen, kedvesen mosolygott rám, s ezt mondta: „Ezt azt jelenti, hogy valaki szerelmes lesz beléd hamarosan”. Nagyon csodálkoztam ezen a mondatán. Egészen estig a rózsa körül somfordáltam, azt várva, hogy tövise megint az ujjamba szúródjon. Észrevette ezt a mamám, és továbbra is mosolygó hangon szólt hozzám: „Ha direkt akarsz tőle tövist szerezni, nem fog bekövetkezni!”.
Most, jó 10 év múlva eszembe jutott ez a kedves jelenet, ami máig felmelengeti a szívem. Szeretem elhinni, hogy ha szimbolikus dolgok jutnak eszembe a múltból, azok jelentenek valamit. Azért tökéletes az életem, mert semmi sem az benne. Az élet folyását az ambivalens, boldog-fájdalmas, a fekete-fehér balanszok adják. A tudat, hogy akit szeretek, az tudna hatalmas bánatot okozni… nem akarnék emberekkel mély kapcsolatot kialakítani, ha nem lenne benne valami, ami nem jelzi, hogy mindez igazi.
A változás örök, és ez is ennek a jelenségnek a része. Úgy sorakoznak fel az életünkben, mint a könyvben a fejezetek… de én néha megállok az olvasásban, és a fejezet végén elidőzöm kicsit. Tudom, hogy nem szabadna, de nem tudom még elvágni a láncaim. Még mosolygok a butának és egyszerűnek tűnő képeken, amik a szívemben élnek. A sok-sok nyárestében, amikor csak kint ültünk a mezőn, és bámultunk a naplementébe. Amikor hónapokig nem is mentünk el a városból sehova, csak az utcákon kóvályogtunk… mintha kerestük volna magunkat és az élet értelmét. De vége lett, és le kellett kanyarodnom a terméketlennek hitt útvesztőről. Két év fájdalmát, mint a holtat, eltemetni, majd tovább mosolyogni. Mert végre nekem is van okom a széles vigyorra… ma már csak a beidegződéseim és a rögeszméim állnak szélesen az utamba. Valamilyen keserű örömet szeretnének nekem bemutatni, és én ettől a valamitől függök nap, mint nap.
A szeretet vagy a szerelem olyan jelenségként van jelen, mint a „dominó-elv”, ahogyan én hívom. Bevonzza a jót. A láncreakció beindul, és mindenki szépen lassan ugyanazon az úton kezd elindulni. Isten tudja csak, miért történik így minden az életben… Mert lesz akinek, minden probléma nélkül sikerül, és örök boldogságban éli a jövőjét, s lesz, aki indokolatlanul kap egy nehéz keresztet…
Bármennyire is szeretném, még nem tudom azt mondani, hogy megtaláltam a helyem, és a legmegfelelőbb embereket. Még mindig keresek valamit, azaz valakit. És az önmagam vagyok… de tudom, egészen addig nem lelem meg, amíg el nem megyek innen. Világot látni. Segíteni. Önzetlenül. Megmutatni a világnak, hogy létezik ilyen. Lelki és fizikai támaszt nyújtani. Tanítani örömmel, alkotni, írni… a felesleges irigységeket, önmagukat megfojtó érzéseket legyűrni… Ennek a bejegyzésnek nincs értelme, de még művészi értéke sem. Csak van. Nektek, kedveseim: Mosolyszívű Lány, Betti, Flóra, Mici, kedves régi barátaim, kedves meglepetés vendég, és a Kisherceg…
Az ember túl gyarló ahhoz, hogy bármit is birtokoljon. Nem érünk semmit sem. Isten szemében talán számítunk valamennyit… de ahhoz is sokat kell tenni, hogy érdemes bábuk lehessünk az előrelépéshez. Nekem jelen pillanatban valóban senkim és semmim nincsen ezen a pár soron és a fülembe üvöltő rapszodikus nótán kívül. Család. Kedves, kicsiny és harmonikusnak tűnő. Hálás vagyok, látszik rajtam mindig. De senki, ismétlem egyetlen kósza lélek sem tudja ezen a Földgolyón, hogy mennyi de mennyi nem emészthető és feldolgozható sértést és bántást kaptam. Fizikálisat… s lelkit is. Barátok. A leghűbbek, a mindenem. Rájuk építettem fel a váram, s beléjük vetettem a maradék józan eszemet is. De hol vannak? Uram, mondd meg, hol vannak ilyenkor ők? Messze… túl messze. Más világokba utaznak, máshol mulatnak. Nem vagyok eléggé fontos ahhoz, hogy az univerzum ezen gyöngyszemei megmentsenek engem a pusztulás elkerülhetetlen végétől. Szerelem. Életem legeslegbőszebb és legkedvesebb hazugsága. Minden jót odanyújt nekem, majd a végén, mint egy komédiában… kihúzza a szőnyeget a lábam alól. Mikor éppen a legjobban remélek, akkor döf szíven a valóság tőrje, s hangosan hörgi fülembe: „Ugyan mit képzelsz? Hogy valaha boldog lehetsz? Nem… ne is ábrándozz, te naiv, emberi lény!” Teljesen mindegy merre megyek, a kudarcok versenyt fognak futni velem. Le akarnak majd győzni, s nekem nem szabad hagynom. De ma övéké a teljes és totális győzelem. Ma veszítettem a démonaimmal szemben… ma nyert a rossz. Megint.
Sajog a szívem, a fejem. Mindenem odalett. A tűzben, mit a boldogság és a szenvedély gyújtott felégetett minden várat. Persze ez az én hibám… miért pont fából építettem menedéket, s miért nem kőből…?
Nem szeretnék ajánlgatni, hisz egy ilyen bejegyzést soha sem szoktam névhez szólóan címezni. Legyen annyi elég, hogy azoknak az embereknek ajánlom, akik ha kell korán felkelnek, hogy munkájukkal a családjukat megmenthessék. Továbbá olyanoknak, akik mindig a szívük szavát követik, akik mély, fájdalmas titkok tőreit őrizgetik, és akiknek hasonlóképpen néha összedől a világ. Csak nekik. Csak a küzdő, szilánkosra tört szívű embereknek… S Neked. Neked, aki most valahol itt vagy, nem messze. Tudom, sőt érzem, s Isten tudja éppen mit csinálsz. Mással, vagy magányosan vagy? Bele sem merek gondolni, mert belefacsarodik a szívem… nem akartam soha, hogy fájjon, de fáj. Most. Nagyon… de nem miattad… hanem önmagam korlátoltsága miatt… Ezt most Neked ajánlom, Kisherceg, ahogyan az imáimat is, hogy ha engem nem, Téged legalább megmentsenek…
Vannak dolgok, amiket már kis sem tudok mondani, mert annyira hozzászoktam ahhoz, hogy csak leírom őket. Más ember sebei láthatóak, tapinthatóak. Szavakba önti, hogy a másik átérezhesse azt, amin ő is keresztülment. Én nem tudom ezt megtenni… míg csodálkozom, hogy más milyen erős, és azon vagyok, hogy segítsek neki, földet hányok a saját problémámra. El is felejtem, hogy mi az, ami hetekkel, hónapokkal, évekkel ezelőtt nyomot hagyott. Az én tőröm olyan mélyen van, hogy már szavakba sem tudom önteni. Csak leírni. Olyan kell, aki ezt megérti, és segít…
Geisterfahrer találkozott valakivel… aki megérintette jégszívét. Különleges, álmodozó szemmel mesélt. „Rám emelte finom arcát. Szürkés, kékes szemei mosolyogtak rám. Haja játszadozva hullt bele ezekbe a kifejező szemekbe. Tudod, érezni, ha két ember lelke összeér. A mieink siettek egymáshoz, de valamiért az enyém csúfosan nekiszaladt az egyik magas korlátnak. Azt éreztem, hogy a fájdalmaim leláncoltak… hirtelen azt akartam, hogy ne csak lásson, de érezzen is engem. Tudja meg, hogy ki vagyok, és csodálkozzon. Nem baj, ha nem érti, csak lássa, és tátsa a száját. Nekem már az is elég lenne. Mert akinek ezt lehetősége van meglátni, az ismer engem igazán. Nekem nem lehet csak az egyik „énemet” szeretni. Kettőből állok össze egybe, s aki ezt az egységet szereti, látnia kell az érem másik oldalát. Tudnia kell, hogy minden csoda mellett megállok, és megbámulom. Naphosszat csak gondolkodom, és az érzelmeimben úszkálok. Táncolok, énekelek, show-t rendezek, ha úgy tartja kedvem. Leláncolhatatlan, megállíthatatlan és rebellis vagyok. Különlegesnek érzem magam és arra van szükségem, hogy soha se álljon meg körülöttem az élet. Azt akarom, hogy úgy éljek, mint akiről azt hiszik, hogy megbolondult, mert nem száll le a hullámvasútról. Akarom fogni a kezét, és csókolni halovány bőrét. Felülni mögé a motorra, s hagyni hadd vigyen messze a Kisherceg. Sikerülni fog ez nekem? Sikerülni fog átnyújtani azt, aki én vagyok? Olyat találni, aki képes ezt a 193 szót szeretni?” Láttam rajta, hogy húzza a szíve. Sajnáltam is, de szánalmasnak is tartottam. Egy lény, aki világéletében csak igyekszik valahová, hogyan tudná lekötni magát? Azt éreztem, hogy számára minden stimmel. Az sem zavarja, ha a másik nem érti, a lényeg, hogy érezze… Erről szól az élet. Mellettünk ül valaki, és csak rajtunk múlik, hogy meg akarjuk-e egyáltalán érteni, vagy csak felvenni az egyszerű ritmust, amit mindenki más követ ezen a világon. Mert csodát tenni nem nehéz, de annál igényesebb feladat.
Tévút, ha valaki a magányt a szabadsággal egyezteti. Eddig azt hittem, ha nem lesznek láncaim, azaz kötelességeim, akkor majd nagyobbat, szebbet tudok alkotni, és élni sem lesz olyan nehéz. De… most valahogy az az érzés ugrándozik bennem, hogy a szabadságomat végre elhozta valaki. Belegondoltam… változhat egyik napról a másikra az, ahogyan a világról vélekedem? Vagy… attól, hogy testileg tartozom valakihez, a lelkem még messzire fog szárnyalni? A lelket nem tartottam sohasem páros szervnek… és a bennem élő megcsontosodott, ősi magány továbbra is gonosz hangon búgja a fülembe, hogy párja nem is fog akadni. Nem azért, mert olyan szép vagy különleges, hanem, mert egyedül kell lennie. Ezt nem köthetem le, nem adhatom oda. Az eszem már kevés fegyver a szívem ellen, ami belevezet szinte mindig valamiféle szinesztéziába, ahonnan megérem kiküzdeni magam.
A szemeink összekapcsolódhatnak, ihatják egymás színeit. A szívünk bolondul táncolhat mellkasunkban. A kezeink összefonódhatnak, páros számú ujjra találva. Az ajkaink forrón csatázhatnak, míg el nem szédülünk. De a lelkem. Magányosan ül a jeges szélben, egy szikla tetején és vár. Élvezi a csendet, és az egyedüllétet. Erőt merít a mélységből, és boldogan tekint le mindenre, amit felépített a tudatom és a szívem többi része. Néha jó a csend, és az, hogyha le tudok ülni és magamban írni. Megnyugtat, és feltölt, emellett pedig biztosít afelől, hogy nem menekülnek előlem az álmaim. Képes vagyok vagy leszek íróvá válni. Szükségem van a saját érzéseimre és gondolataimra, még akkor is, ha néha muszáj leblokkolnom őket, hogy föl ne forgassák az egész életemet. Ajánlás: A Mosolyszívű Lánynak, és Kedvesének. Tudom, hogy korán van még ehhez, de igazából nem is hiszek az ómenekben. Ismersz kedves barátném, én inkább imádkozom. Kisherceg, remélem egyszer hozzád is eljutnak majd a szavaim, és egyszer felolvashatok neked valami szívhez szóló írást, ami alatt könnybe lábad a szemem, te pedig ámuldozva ölelsz magadhoz. Szeretettel, Geisterfahrer, a magányos szerető
Milyen érzés lehet a másik szívében tüzet gyújtani? Apró szikrákat csiholni, és figyelni, miként kapnak lángra a szív gyenge, piciny ágai… majd nézni a lobogó tűzerdőt, hallgatni a recsegést, a ropogást… s várni addig, amíg el nem ül a lángtenger.
Sokan azt hiszik, hogy a szerelem tart életben. Persze, a szeretet számomra is pontosan ugyanolyan fontos, mint maga az, hogy levegőt kell vennem, de… ennek a csodálatos dolognak van egy különleges megjelenési formája. A szerelem… Idegen és távoli szó. Mit jelent? 2 év után meg merem kérdezni, hogy mit is jelent ez? Valaki ténylegesen „tüzet” gyújt bennünk… hogy kellemes meleget kapjunk, és mindig a fényben járhassunk… de… ha rossz embertől kapjuk azt a bizonyos szikrát az erdőtűz elkerülhetetlenné válik…
Gyenge kifogás a magány szeretete és a csend élvezete. Biztosan nem léteznek olyan emberek, akik képtelenek egy párkapcsolatban is kibontakozni. De mi van, ha a kivétel mégiscsak megerősíti ezt a szerelmetes szabályt? Ha valaki az egyedüllétet részesíti előnyben… talán nem olyan nagy bűn. Takarózhatok szépen megfogalmazott mondatokkal, a lényeg mégiscsak kivillantja csábos tekintetét. Félek. Úgy, mint bárki más… ebben hasonlítok az emberek nagy részére. Nincs mit szégyellni, ugye? Talán ez tesz valódivá… minden szépséget beárnyékol egy cseppnyi rettegés, s kérdések tömkelege. Nekem csak egy kérdésem van ma… képes leszek a szívemet megint elfelezni?
Boldognak kellene lennünk… tudom. De nem megy az olyan könnyen. Talán mert szeretünk szembeszállni a sorsunkkal. Ha rossz történik folyton a problémáink fölé görnyedve agyalunk a nem létező megoldáson… most pedig: mi történik? Változunk? Öregszünk? Kaptunk valami újat, amivel boldognak kéne lennünk? Lecserélte a Sors a ruhánkat, ami már mocskos volt a sok fájdalomtól, mégsem tetszik… olyan idegen. Olyan hideg. Sokat éltem a sötétségben, jó barátommá vált. Nem szólt, nem bántott, csak hűsítette a szívemet… néha-néha hátrapillantok, és rengeteg érzelmet, tüzet, életet látok a múltamban. Olyan, mintha hónapok alatt megöregedtem volna, és most már deres fejjel a gyermekkoromat morzsolgatnám… minden annyira más volt. Most ülök egy üres papír előtt, amit megint meg kell töltenem élménnyel és szenvedéllyel. Isten egy kihívással ajándékozott meg… fel kell mindent építenem megint, és megtalálni a helyem. Túl jó és kényelmes volt egy érzésben élni, ami lefegyverezte az egész tudatomat. Megvédett az összes negatív gondolattól, de beletaszított egy ablakok nélküli, sötét szobába.
Sóhajtanom kell. Méghozzá nagyot. Szép Ernő szavaival élve: „a mély sóhajhoz fel kell emelni a fejünket, talán azért, hogy meglássuk az eget”. Mikor lefeküdtem a fűbe, megláttam az eget, amin egy madár rajzolódott ki a felhőkből. Egy újjáéledt madár… aki elrepült attól, akinek őt ajándékoztam, és inkább továbbszállt az örökkévalóságba, de előtte még megmutatta csodás valóját. Megnyugtatott, hogy megint szabad, kész máshoz betérni, más szívet lángra lobbantani. Sokat veszítettem, de még annál is többet kaptam. Erőt, kitartást, ihletet, és írói vénát. Érdekes… talán ez a legnagyobb hagyatékom… hogy megtanultam írni, és kiadni, majd szavakba önteni a legkülönösebb gondolatokat. Búcsúzom most a múlttól és a régi, ódon ábrándoktól egy új mondattal, ami már a jövőbe vezet: „A csókolózok lehunyják a szemüket, tán azért, mert minden szem mélységes közepéből a halál fekete panasza sugárzik.”
Felvillant a kéklő égen, a most hófehér madár. Szárnyát kitárta, a zuhanásba tekintett éles csőre, miközben elfordult a sok emberi szenny elől. Elment meghalni, hogy másnap újra felkelhessen, hamvaiból feléledjen és máshoz repüljön.
~Végigfeküdt a puha füvön, és bámulni kezdte a végtelen eget. Ott pillantotta meg az ékes madarat. Magába szívta a talajból áradó erőt, mintha csak ő lenne Anteus, és anyját, Gaiát szorítaná erős ölelésben magához.
Arra a pillanatra emlékezett, mikor a kocsi elhaladt az ezerszínű fák mellett. A haza, az otthon ott volt minden egyes apró, barna színben pompázó levélben. Anyaföldje ősszel volt a legszebb és a legmágikusabb. Sokszor képzelte, hogy ott áll egy kis ház a domb tetején, ahol ő él és alkot. Ahol nincsen fájdalom, igazságtalanság és bántás… ahol az ember ténylegesen otthon van… ahol a szíve végre nyugodni tér. Ezt jelentette neki a végtelen otthon fogalma, s az a kicsiny vidék, a domboktól övezett falu.
Végül minden ihlet és szeretet forrása lett az évek során.
Majd falakat vonnak körénk, majd a sztereotípiák sapkáit húzzák fejünkre, és gátakat löknek elénk. Az élet kegyetlen, tartja a közhely. Mi van, ha mégsem? Mi van, ha minden büntetés és boldogság jogos? Mi van, ha esetleg én is csak egy bábú vagyok Isten gigászi társasjátékában. Igen, mert ez egy társasjáték, amire nincs korhatár, és lehagyták a használati útmutatót. De mégis olyan elragadó… olyan mesterien kitalált, és minden cseppjében fantasztikus a megismételhetetlen természet.
A tartományai láthatatlanok… az álmok vagy Isten országa, mind-mind valami transzcendens labirintusok, amik végén reméled, hogy akit megtalálsz az (ha nem is elsősorban) önmagad lesz.
"Csak ült és gondolkodott. Mérlegelt. Kereste a tökéletes összetevőket egy tökéletes egyénhez. Gyalázat… mikor felocsúdott, érezte, hogy ez nem egy matekfeladat, ezt képtelen kiszámítani. Végül rájött, hogy szerelmesnek lenni nagyon nehéz feladat, főleg, ha elkeseredettségünkben számolgatni kezdünk, és összegezzük a tökéletes partner tulajdonságait."
Pontosan 48 órával ezelőtt régen látott szépségek rohantak vissza hozzám. Minden szín, érzés, fény felerősödött. Visszatért belém az élet, és 2 napig minden rendben volt. Nem fájt semmisem, az emberek törődtek velem, én pedig leírhatatlanul boldog voltam. Arcomon örök mosoly csücsült, kikiáltva a világnak minden apró örömét. Most pedig ismét csak egy egyszerű hümmögésre futja. Szemem összehúzom, és tovább ítélkezem az élet felett. Balgák, szerencsések, csendesek és hangosak. Olyan sokan vannak, és annyi mindent invesztálnak az egészséges gondolkodásba, hogy képesek még azt is megmérgezni.
Őszintének kellene lennem, de én nem blogolni akarok, hanem írni. Létrehozni valami újat és egészen mást. Mindig ezt mondom, ma talán bele is vágok… vagy holnap… vagy halogatom még sokáig. Egy ideig azt hittem, hogy kénytelen leszek beállni a sorba, de most sem lesz hozzá kedvem…
Vakítóan s vadul szól a Hold. Holnap teljes ruháját felölti a fekete égen. Holnap újjászületik a sötétség apró fénycsóvája, hogy kicsit még ezen a Földön időzhessen. Nem fog eltelni úgy perc, hogy ne jusson eszembe a sok jel, a sok egyezés és az óriási csalódás… ami mindent a feje tetejére állított, ami elvett tőlem mindent, és ami képtelenné tett a távolabbi szerelmek kialakulására…
Annyi elpazarolt, fölösleges szó. Annyi védelem, és hárítás és szó ment kárba csupán azért, hogy egy törékeny látszatot fenntartsak. Hazudtam, mindenkinek, főleg magamnak. Megesik az ilyen, még akkor is, ha nem szándékos. Mikor valaki „kihal” a szívünkben, annak következményei vannak. Eljön a magány, a fájdalom és a mérhetetlenül ordító csönd. S vissza, visszatérünk ahhoz a ponthoz, amikor minden rendben volt, és még éreztünk valamit. Nekem nem arra az emberre van szükségem, akibe szerelmes voltam, hanem arra az érzésre, ami végigsöpört rajtam. De a szerelem mindig magával hozza a saját emberét… s ha nincs senki, akaratlanul is visszatérünk oda, ahol megleltük ezt a parányi csodát.
Valamit biztosan rosszul csinálok… rengetegszer fordult meg a fejemben, és mindezek ellenére mégsem tudtam változtatni. Felesleges takargatnom, hogy fogalmam sincs arról, hogy ki is vagyok igazán, hogy mit és kit akarok. Talán nincs önbizalmam, talán nem vagyok elég erős az élethez… megrekedtem. Boldognak kellene lennem… 17 évesen feszes mosolynak kéne ülnie az arcomon, de ehelyett csak tovább gondolkozom, és keresem azt, amitől boldog lehetnék végre én is. Elégedetlen lennék? Telhetetlen? Vagy talán túl sokat foglalkoztam azzal, hogy mit akarok folyton kifelé sugározni. Hiába építkeztem befelé, túl sok hangsúlyt fektettem az optikára, ezért megcsömörlött minden tudásom. Nem tudom… fogalmam sincs, hogy mi menthetne meg a valóság szürkén fenyegető öklétől… Talán valaki, aki pótolni tudná azt a hatalmas űrt, ami most itt tátong a szívemben…
Holnap hazajön a halál. Kopogtat az ajtódon, vadul zörgeti telefonod. Csábító ajkai megremegnek láttadra. Feketesége karjaiba zár, és illata a Pokolig kísér. Mire kinyitod nehéz szemeidet már csak árnyát látod elúszni másfelé…
Nem veszélyes az, ha valakit csontig hatolóan ismerünk? Nem veszélyes, ha az összetartó szálak már olyan őszintékké váltak, hogy teljesen meg is vékonyodtak közben. Meghasonlott a barátság a szememben. Isten új embereket, jobb embereket hozott elém, akik fényükkel előre mutattak. Eddig nem ismertem őket, vagy csak részlegesen, de ma megnyílt minden ajtó, ami előtt oly sokáig várakoztam. Nem elég beszélni, sem tervezni. Tenni kell, ha újat akarsz. Olyanra vártam én is, amit nekem kellett volna megszereznem, s ennek az lett az eredménye, hogy elkezdtem végletekben gondolkozni, és nem is figyeltem, hogy milyen sok, színes és nagyszerű ember van még körülöttem. Nem vagyok én klikkbe való. Nem vagyok megköthető, és ökör, aki majd beáll a sorba. Nem. Túlzottan szeretek kilógni, felfedezni, megőrülni, magam lenni, majd ismét mindenkit körülölelni. Geisterfahrer repül, nem pedig tűr, miközben megalázzák nála önteltebb és lelkileg sivárabb emberek. Ez lehet fricska, megszólás, bármi… de egyet nem kívánok senkinek: hogy a valóságot olyan szürkének találja ebben a percben, mint én. Olyan barátokat kívánok mindenkinek, akik megértőek, kedvesek és figyelmesek, miközben lelkük hasonlóan színes. Őrületnek és egységnek kell lennie, és nem csak az emlékekből táplálkozni, hanem a jövőt tovább szőni.
~ Ki távol van, közel fog jönni, egészen közel, hogy lássa könnytől ázott orcádat, mikor a legek otthagytak. Weöres Sándor: Önarckép
Barátom, ki azt mondod, ismersz engem, nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek, miket magam választottam; nyisd szekrényemet: benn semmi jellemzőt sem találsz.
Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom, de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem rég megszokta kezem dombját-völgyét, de ő sem tud mesélni rólam.
Pedig nem rejtőzöm -- csak igazában nem vagyok. Cselekszem és szenvedek, mint a többi, de legbenső mivoltom maga a nemlét.
Barátom, nincs semmi titkom. Átlátszó vagyok, mint az üveg -- épp ezért miként képzelheted, hogy te látsz engem?
Mici, ezt a bejegyzést neked ajánlom. Ma megtaláltam benned méltó sorstársamat, és új, lelkileg teljes barátomat. Erőt és rengeteg hitet kívánok neked. Te tudsz abból táplálkozni, amiből én is nap, mint nap szoktam. Jó ember vagy, aki szeretetre méltó, de ennek adására is képes. Tudom, hogy bármire képes vagy, mert hiszel, s mert én is segítek <3
Az élet szelei hevesen fújnak, és az ég szürke takarót von magára. A szív is be tud burkolózni… eltakarni vörös szemét a kíváncsiskodók elől. Elbújni egy világban, ahol a vágyak a falak, a talaj szemcséi pedig az apró álmok. Mindig lesz egy kereszt, ami a nyakunkon nyugszik, vagy éppen túlságosan is szálkásan a vállunkba szúródik. Nem kell magyaráni, hogy honnan jön, vagy miért van ott… csak egész egyszerűen mindent fel kell öltöztetni egy más, egy színes ruhába. Mindennek mosolyt és őszinte ragyogást kell rajzolni, a pillanatot pedig nem ereszteni. Talán az én generációm túl sokszor csalódott már, és túlzottan szerelmes, meg nagyon bódult, hogy lásson bármi szépet is a világból.
Amint az ember látja szenvedni a hozzá közel állót, mindenről lehullnak az álarcok. Az igazi problémák felerősödnek, és a szív kezdi állni a mély ütéseket. Aztán… idővel megtanulja kezelni ezeket. Megtanul együtt feküdni, kelni a fájdalommal, és végül rájön, hogy csak az optimizmus menthet meg… meg persze az egyetlen és élő Isten. Én tudom, hogy létezik. Méghozzá onnan, hogy most képes vagyok boldogan és önfeledten írni, és nem megijedni a kihívásoktól, és attól, hogy helyt álljak mindenhol. Egyedül. A szerelem elment, a magány kezet csókolt. A biztonság elszökkent, a félelem ágyat vetett. A magabiztosság elpárolgott, a kétség földbegyökerezett. A fájdalmat kirúgta a biztos szépség. Geisterfahrer.
Nyílt levél, egy nyílt írónak, egy titkos kíváncsiskodótól
Kedves K.D.T.!
Igen vegyes érzelmekkel olvastam a bejegyzéseidet, de azt hiszem, hogy a fiatalság meggyőző, aranyközépút-szerű nyelvén beszélsz. Látom, hogy igyekezel kerülni a személyes érzéseket, és csak óvatosan nyilvánítasz véleményt, de én, mint egy másik író rendkívül kíváncsi lettem a te személyes gondolataidra. A fiatalok legtöbb része vagy szerelmes, vagy reménytelenül szenved. Kíváncsi vagyok, hogyan gondolkodsz erről, vagy te hogyan értelmezed ezt. Hivatkozhatsz a levelemre indoklásképp, ha akarsz. Érdekel, hogy mit érez egy ilyen elme, aki a felszínen oly kevésre ítéli a szív képességeit. És hogy mi a jó és mi a rossz a világban…
Remélem kielégíted a kíváncsiskodókat… Egy ismerősöd ismerőse, GF.
„-Ez olyan, mintha két oldalról szaggatnának egy nagyon vékony papírt. Halk szakadással válik meg másik felétől, és közben nem érti, hogy milyen erő lehet képes így eltávolítani egy szoros egységet.
Nem, kedvesem, nem az összetört szívről mesélek –jégkég tekintete a falat bámulta, és úgy tűnt, a levegő is hasonlóan megfagyott, mint a szeme.
-Nehéz teher az ellentétek elviselése. A harc az elme és a szív felett, ezért oly küzdelmes. De ha ezt vesszük az ember szíve miért ne harcolhatna önmagával? Apró csücskeibe más-más levél hull le az élet fájáról… más színben pompázik mindegyik… zavarodottá teszi a jól működő rendszert, elvonja a figyelmét mindenről. Csak vadul kapkodja a fejét, hogy melyik a jobb… melyik a fontosabb… melyik kápráztatja el őt úgy, hogy látni sem bír.
Vigyázz az ősszel… fekete szeméből csábító, tompa szenvedély áramlik. Eltereli a világ többi szépségéről a figyelmedet. Aki teremtett világban él sok feldíszített és túlburjánzó szerelemmel, annak szívét folyton csak ez fogja betölteni. Nem marad némi üres tér a levegőnek, és a koncentráció szépségének.
-A szívemet két pólusra osztotta két ember. Egyik az elfedett múltba húzza, a másik a lehetetlen jövőbe. Én itt maradtam a jelenben, és nem tudok se előre, se hátra fordulni. Ahogy sietősen lépkedem, felőrölnek szépen az ellentéteim… pedig annyira egyszerű lenne minden.
Ha nem éreznék semmit…”
Egy újabb meglepő lépés. Egy cél végleges elérése.
Miért igaz néha az, hogy amint lemondunk valamiről, megkapjuk azt? A világ legnagyobb baklövésének tartottam ezt a mondatot, de nagyon ritkán, mégis érvényes lehet. Miután kitépünk valamit a szívünkből, s hagyjuk, hadd éljen valaki másban tovább, úgyis vissza fog térni…
De most nem volt félelem. Nem volt féltékenység… nem volt szerelmes remegés.
Fölény, magabiztosság, titokzatosság volt. Magamra sem ismertem rá. Nem voltam az, akit megismerhettek.
Önmagam lehettem végre. S amint én változom, megváltozik a másik is, hisz így áll egyensúlyba majd az élet mérlege.
Így a nagy harcok után megkaptam azt, amiért a küzdelmeim úgy elnyúltak. Figyelmet… tiszteletet… csendet. Éreztem, hogy immáron küzdeni kell a figyelmemért. De ha nem is volt pontosan így, én nem bánom. Boldog vagyok, hogy elérhettem végre ide, és most már az újabb találkozásaim nem vezetnek vissza a múltba… épp ellenkezőleg. Csak megnyugtatnak abban, hogy a jelenben a helyem… és amit teszek, az a helyes.
Mosollyá görbültek a szomorú vonások, s a sötétből is csak a csillagok fénye maradt meg. Emlékek hada, és rengeteg élmény. A szívemet most hatalmas bájjal, és melegséggel öleli át a régmúlt szerelem fuvallata. Simogatja az ódont, és hívogatja az újat. Némi félénkséggel, némi félelemmel, de fergeteges erővel…
„ -Párszor már megkérdezték tőlem, hogy miért szeretem olyannyira a barátaimat. Nem sokat gondolkodtam a kérdésen, azonnal rávágtam, hogy azért, mert mindig mellettem állnak, és igaz barátokként viselkednek. -Szívhez szóló válasz, de hogy érted az, hogy igaz barátokként? Ez nem túl konkrét. -Tudom, ez változott meg most. Az igaz barát helyett mondhattam volna, hogy szívélyes ellenség, vagy idegesítő lény. -Milyen barát az, aki így nevezi a legközelebbi társait? –kérdezte homlokát összeráncolva a fiatal fiú. Zöld szeméből csak úgy sütött az érdeklődés… meg akarta ismerni a „bartája” összes, erről a kérdésről alkotott véleményét. -Talán rossz barát –a lány, aki kicsit idősebb volt a fiúnál keserű mosollyal válaszolta meg a merész kérdést.- Vagy egész egyszerűen belátja, mik egy igazi társ feladati. -Aki miatt szenvedni kell, az nem is barát. Azt hívják ellenségnek… így nincs értelme az egésznek –a fiú kardoskodva állt ki a „hite” mellett, és nem igazán értette, hogy a lány mire akar kilyukadni. -Biztos vagy te ebben? –néma csend következett, majd az idősebbik mély hangon elkezdte feltárni szíve sötét viharait.- Aki igazán őszinte veled az vagy az ellenséged, vagy nagyon szeret téged. Itt az utóbbiról van szó. Néha gyötrődsz, kínlódsz, mert olyat látsz, amit nem szabadna. Megismered a másikat. Az összes titkával és apró részletével együtt felfeded előtte magadat, és cserébe megkapod az ő tiszta tükrét is. Pontosan tudja, hova üssön, és mi fáj neked. Te is pontosan tudod, mikor változott meg, és mikor cselekszik valami mély indítatásból jót vagy rosszat. -Ez így van, de csak akkor, ha hagyod, hogy beléd szúrjanak. -Nem vagyok gyenge! –a lány hirtelen mozdulattal hátrált, de a fiú rögtön megérzékelte, hogy lehullt a képzeletbeli páncél. -Te is tudod, hogy ez csak azért van, mert nem tudod elfogadni a másikat. Mert nem vagy türelmes, és nem vagy képes elnézni, hogy a másik sikeresebb vagy jobb. Ehhez kell a legnagyobb erő. Nem gondolkodnál így, ha igazán ismernéd a másikat. -Egy megsebzett szív már nem tud ugyanolyan egységet kötni. -De meg tud bocsátani… -S mégis… ha meghalok, mindenki ott fog állni a sírom felett, és számba fogja venni a legszebb és legjobb tulajdonságaimat. Az ellenségeim talán eljönnek megsiratni… de a barátaim mindenképpen ott lesznek… és korholni fognak a bűneimért… -… és elsiratni, mert elveszítettek valakit, aki egyedi és tökéletes volt, akit az élet hozzájuk láncolt. Büszkék lesznek a hibáidra, és arra, hogy veled lehettek. Mert az számít, amit megtettek érted, és nem az, amit hiszel, hogy a hibájuk. „
„De Ő más volt. Ő én vagyok, csak érzelmesebben, tisztábban és igazi szívvel. Geisterfahrer más volt… nálam járt, de csak fájdalmat hagyott. Megmutatta a jövőmet, és én egészen belebámultam ebbe a csodába… majd megvakultam egy pár percre. Csak Ő képes arra, hogy megismételje az édes szenvedéseit… csak ő keresi ugyanazt a szívet tépő fájdalmat. Neki kell a csontig hatoló szerelem, ami közben lágyan, apró darabokra szaggatja a lelket. Ő csak így tud élni… csak így tud repülni… ha ott hagyja a múltat, és egy sokkal különlegesebb jövőbe repül. Jól tudja, ott minden más lesz, de… mégis ugyanaz. A szív nem válogat. Máshogyan szeret ugyan, de meg van az a nagyszerű képessége, hogy a hozzá közel álló lelkekbe belebonyolódjon. Főleg azokba, akik nagy fájdalmából kimentették… nem tudta még, de rögtön áttáncolt a másikba. Egy édesebbe, egy vonzóbba… egy tiltott szeretetbe. Tudja, mindenki bután nézne rá… tudja, mindenki nevetne körülötte, ha tudnák, hogy megint mer álmodni, és ajkán a mosoly megint táncol, mert szívében megint új termést hozott a végtelen tövisű rózsa. Nekem súgta a szavait, mert hiába ír, hiába ordít, úgysem értik. Ő más. Ő nagyon más… ő mer a lelkével látni és a szívével hallani. Hiába írok most helyette én, még most sem értik igazán, hogy min megy keresztül. Lett egy titka… valamit őriz megint, amit egy kacagó, gyámoltalan felhőbe burkolt, és elengedte a végtelenbe… hogy aztán ismét utána mehessen… hogy kereshesse éjjel, s nappal. Mint egy ámokfutó… hogy egyszer végre odaérjen…”
~~
Édesanyám azt mondta, nem baj, maradj ilyen. Merd felvállalni a véleményedet, és fogadd el, ha valaki szóvá teszi, hogy te tudod rosszul. A lelkedben úgyis ott van az isteni fény, ami arra biztat, hogy az igazság mégiscsak nálad van. Lesznek felettünk álló emberek, akik majd uralkodnak, és semmit sem vesznek észre a transzcendens síkon történő lelki életből… de nekünk emiatt nem szabad szenvednünk… ez nem a mi hibánk. Mi csak nézzünk előre, és bízzunk abban, hogy majd évek múltán rájönnek a mondanivalónk fontosságára és lényegre… és belátják, hogy mennyire nekünk volt igazunk, és milyen érdekesen láttuk akkor a dolgokat…
"Gyűlölök és szeretek. Kérded tán, mért teszem én ezt.
Nem tudom, érzem csak: szerteszakít ez a kín." (Catullus)
A nap sugarai tompa fénnyel vonják be a kertet, amely most utoljára viseli zölden pompázó ruháját. A sugarak nem égetik már a bőröm, csak kellemes meleget adnak. A szél illata is egészen más, magában hordozza a hűvös ősz érintését. Erősen emlékszem rá, hogy milyen volt tavaly ilyenkor. A természet változásának látványa pontosan ugyanezeket az érzéseket váltottak ki belőlem. Ha minden évszakban ránézek a tájra, más-más érzések kerítenek hatalmukba. Most az ősz kellemes érzése uralkodik rajtam. Szeretem ezt az évszakot… talán azért, mert ehhez kötődik a legtöbb és legmélyebb érzésem. Tudom milyen fázva nézni az egyszerű, de mégis gyönyörű kora őszi naplementét. Még az is megváltozik ilyenkor… az ég hol halovány kék, hol vérben úszó, hol pedig gyötrelmesen szürke. A legnagyobb kincs még novemberben is érezni a nap meleget, és az ég kékjét. Folyton ez mozog most a szívemben. Az örök ősz gondolata és szépsége… érzem, hogy közeledik. De ma már minden más… a nyugalmas változás mellé már nem párosul lángoló szív. Amit akkor hozott az ősz, azt most elmosta az eső. Ott már rügyeznek majd újra a fák, ott nincs már több szépsége a természetnek… ott nem nyílik több virág. Abban az érzésben elpusztult minden és mindenki. Az akkori, a tavalyi ősz nem jön vissza többet. Ugyan ősz lesz megint, de most mégis máshogyan gyűrűzik be, és bontakozik ki. Más emberek és más érzések körében… de egyben mégis mindig ugyanolyan marad. Valami egészen újat hoz…
~Elcsendesül a zsibongó nyár. Aludni tér a zaj. Elvonulnak a tikkasztó sugarak, helyükbe a zord szürkeség lép. De mikor épp nem az eső mossa tisztára a környéket, akkor a lehulló, ezerbarna színben pompázó levelek fedik be a sok lépésnyomtól bántott földet… G.
Megbocsátani, és felejteni. A két legszebb és legnehezebb dolog. Lesznek, akik mindig hazudnak, s lesz egy, aki okkal teszi majd. Teljesen mindegy, hogy mit mond, nem az lesz a lényeg… hanem az, amit tett, és amit tenni fog. Minden rossz ellenére fenn tartom azt, hogy bizonyos emberek nem véletlenül lépnek be az életünkbe…. Így jött egy hazug angyal is, aki… becsapott, elárult, de… mégis… megkapta tőlem az egyetlen mondatot, amit mindig is akart: „Mindegy mi fog történni, te nyertél, ezt soha se felejtsd el!”. Akkoriban, a harcban ez a mondat felért egy győzelemmel… aztán később vissza akartam vonni ezt a kijelentésemet, de amikor végleg búcsút vettem az Ördögtől, rájöttem, hogy igazam volt akkor. Ez az egyszerű, kissé sematikus mondat eldöntötte a sorsomat. Nem tűnik bosszúnak, én sem szeretek bosszút állni, de csúnya sebet üt egy ilyen az önbecsülésen. Hosszú és végtelennek tűnő harc volt, de senki sem kapta meg végül azt, amiért küzdött… s ezért marad sok minden olyan édesen és kínzóan elérhetetlen. Ezek az idők soha többé nem fognak visszatérni. Ma már tudom, hogy tényleg vannak fekete-fehér dolgok, de az életben pont az a szép, hogy olyan akárcsak a szivárvány. Sokszínű, különleges és egyedi. Többé nem akarok egyetlen oldalon sem állást foglalni… nekem mostantól meg kell keresni a többi színt, amit eddig még nem láttam…
Volt amikor majd megőrültem, annyira vissza akartam vonni dolgokat…. Volt, amikor mindenemet odaadtam volna valakiért, és becseréltem volna a jelent a múltért. Talán… hiba volt. De nem bánom. Tanultam belőle, és legalább meg tudtam milyen vakon bízni és szeretni.
Ezt a bejegyzést két számomra meghatározó személynek ajánlom. Egy sötét, hideg lelkű démonnak, aki hihetetlenül forró vágyakkal tudott rendelkezni, és aki talán még most is sok-sok szeretetre vágyik. S végül egy fényes, vakító angyalnak, aki talán tényleg angyal, mert rá nem hatnak az emberi szavak. Neki, aki értelmet adott az Újhold karcsú fényének.
Ők ketten örökké ott fognak lakni a lelkemben, és eszembe jutni, amikor meglibben a függöny, vagy némán világít majd a Hold. Ők, akik ott lesznek a fantáziámban és a lelkem legmélyebb rétegeiben… ahol a Jó és a Rossz még talán most is csatáznak…
Ma nem kerestem az ihletet, mert az talált meg engem. Különös volt… Megkérdezték tőlem, hogy van-e önbizalmam. Egy futó pillanatig elgondolkodtam, majd a szereplési kényszeremből adódó fellépéseim miatt igent mondtam. Majd az életembe tekintettem… s rájöttem, hogy a hazugságaimmal szinte megnyomorítottam a lelkemet. Elhittem, hogy mindenki okosabb nálam, és képtelen vagyok a normális, józan gondolkodásra. Teljesen meg voltam győzködve, hogy én semmihez sem értek. Bebeszéltem magamnak, hogy ezért vagyok kívülálló, és mindenki többet tud nálam. De ez nem igaz… lehet, hogy nem én vagyok a legjobb, de ami tudok, azt tényleg tudom, és csak ennyi a fontos. Hogy erőmön felül is (!) mindent megteszek… nem számít, hogy a másik mennyivel jobb nálam… soha sem ez fog számítani… soha sem az a 3 pont, vagy 3 század, amennyivel többet teljesített, hanem az, hogy én mit tudok, és mit hoztam ki magamból. Elhittem, hogy naivabb és gyengébb vagyok másoknál… a jóakaratomat hátránynak tekintettem, és azt hittem, ez a hibám, és ezért nem illek közéjük. Ez átok és áldás. Áldás, hisz úgy teszek jót, hogy közben nem kell összeszorítanom a fogam, de átok… mert senki sem látja, és senki sem fogja fel, hogy ezek a tettek mennyi mindent hagynak maguk után, és hogy mennyit érnek ebben a puszta létben. Elhittem, hogy nem érdemlek szerelmet. Elhittem, hogy azért, mert egy fiúnak összetörtem 2 éve a szívét, most büntetést érdemlek. Azóta… 2 éve… folyamatosan csak ostoroztam magam, és elhittem, hogy ez kijár nekem. De ugyan… ki értené meg ezt? Ma is bámulnak rám, nagy szemekkel, és az arcomba nevetnek. Mindenki ezt teszi… és fogalmuk sincs, hogy belül vérzek…. Hogy belül szétszúrnak az élet tövisei… mert látom, hogy a család néha mennyire ingatag egység, hogy a barátságok hazugságba fulladnak… és a szerelem mennyire múlandó…
Minden hazugság vagy illúzió… és én már nem tudom tovább kergetni ezeket. Ha egyedül, hát egyedül megyek tovább… De… csak, hogy legyen mit tanulnom az „anyagon” kívül… összesöpörgetem a széthullott önbizalmamat, és felépítek valami egészen újat. Már nem próbálni fogom, hanem tudni, hogy képes vagyok rá. Tudni, hogy jó vagyok… többet között ebben is. Mert most le mertem írni őszintén, hogy a barátaim lebecsülnek és kinevetnek, és semmi sincsen rendben amúgy sem. Ez csak intenzív totalitás, ami nem kifejezetten művészet, de ahhoz, hogy jó író legyek először is ismernem kell az érzést, ami majd később gyönyörű, fájdalmas és szürreális mondatokká fejlődik…
Geisterfahrer. Ui: Angel, don’t you cry, I’ll meet You on the other side. Never forget…
A csend már fülsiketítő néha. A monoton cselekedetek beitták magukat az egész lényembe. Az alkotás és a fantázia szivárványként csillog a szürke, esős valóságban. ~„Várom a percet. Várom, hogy kitéphessen a lelkét, úgy, ahogyan Ő tette azt velem. Látni akarom magam előtt, és fejéhez nyomni a jeges fegyvert. Meg akarok harcolni Vele, akinek nincs teste, csak gonosz lelke. Aki csak egy érzés, de hatalma végtelen. Letépni a felszínt, és összetaposni a mérgező fullánkokat.”
~A szerelem kihűlt érzése még (túl) sokáig kísért, és hiába jó az ember, mégis bosszút akar… mindent megtesz, hogy elrejtse… kiszínezi, elbújtatja, de a bosszú az akkor is bosszú marad. Egy icipici elégtétel már percekig, sőt órákig boldogít. Aztán az is elhamvad a Pokolban…
~Mindegy, hogy mennyire vannak rendben a dolgok, az ember lelkében mindig ott kell lenni egy aprócska tüskének, ami vadul szurkálja a boldogságot. Kell, hogy itt legyen. Miért? Hogy tudjuk, hogy ami velünk történik az mind igaz…
~Hiába szakad rám minden feladat, hiába teszem tönkre magam egy aprócska sikerért, a rengeteg feladat akkor sem tud elfedni bizonyos érzéseket. Csak tompít… de azt mesterien műveli. Az emberben kioltja az összes szikrácskát, ami fellobbanhatna. Ezért veszélyesek a „dolgos hétköznapok” egy magányos és elveszett ember számára.”
~S végül kívánságok, vágyak és remények üvöltenek most hangosan ezekből a sorokból. Ambivalens dallamok ölelnek körül… szeretni akarnak, mégis, csak egyedül lépegetni. A Telihold vad fényében táncolni. Mert megint megmutatja az egész arcát az éjszaka, jelezve, mindig ott lesz, mindig akarja, hogy emlékezzek rá… s eléri, hogy belém költöznek megint az idegtépő szenvedélyek, és mindent akarok megint. Ölelni, csókolni, szeretni… Őt… de mást is. Mert ilyen az élet. Aki nem ismer fájdalmat, az szerelmet sem. S aki szeretni rest, az sohasem fogja igazi helyét lelni.
Az én motivációm soha sem a Földön keresendő. Ott van, ahonnan a jóság indul, és ahonnan megtanultam, mit jelent megbocsátani, és elengedni a haragot…: „A düh és a harag egyaránt utálatos, csak az ragaszkodik hozzá, aki bűnös. Aki bosszút áll, azon bosszút áll az Úr is, kemény számadást tart vele bűneiért. Bocsáss meg a másik embernek, ha vétett, imádkozz, s neked is megbocsátják vétked. Aki más emberre konokul haragszik, hogy keres Istennél gyógyulást magának? Aki nem könyörül meg az embertársán, a saját bűneiért hogyan imádkozik? Jóllehet csak ember, kitart a haragban - hát az ő bűneiért ki ad elégtételt? Gondolj a végső dolgokra, hagyd a gyűlölködést, gondolj halálodra, s tartsd meg a parancsokat. Gondolj a törvényre, ne gyűlöld embertársad, az Istennel kötött szövetségre, s nézd el a sértést.” /Sir 27,30-28,7/
Egy apró, de annál fontosabb dolog.
Én azt tanultam, úgy bánj másokkal, ahogyan te is szeretnéd, hogy bánjanak veled.
Szívből jövő szeretet, kedvesség, önzetlenség… igyekszem ezt adni. Igyekszem elhinni, hogy ez a világ lehet még jó hely, jó emberekkel, de szépen lassan szertefoszlik minden apró reménysugaram.
Hová tűnt a szív? A gyönyörű, kegyesen fehérre mosott szív… nem is tudom, hogy létezik-e. Amit látok az mind csak a pusztulás… az erkölcs üvöltő hiánya… a megrekedt, rendszerekben és szabályokban való gondolkodás. Ma már mintha mindenki szégyellne a szívével látni és élni. Mindenki csak mérlegel, és az igazságot keresi, ahelyett, hogy élne… hogy szenvedéllyel szeretne… hogy felfedezné azt, amit ez a hatalmas bolygó rejt. A mindig mosolygó természetet, a lágyan simogató napot, és a csendesen kéklő vizet.
Hol van az, aki ezt látja még rajtam kívül? Miért szenvedek folyton attól, hogy kirekesztettnek érzem magam, mert többet látok? Vagyis nem… ezt nem szabad mondanom, nem vagyok én olyan okos. Inkább… színesebben látok, határok nélkül. Az igazság nem feltétlenül az, amit mindenki elhisz vagy megvall… néha rejtve marad, és csak azt tudja meg, akit pont emiatt kirekesztenek…
Nem hiszek a materiális gondolkodásban. Nem érdekel a logika, sem az, hogyan és milyen atomokból áll fel a világ. Megtanulom, és megszerzem belőle a lehető legjobb jegyet, de… minden halott, ha nincs benne lélek. Ez nem tanulható, ez nem megfogható. Ehhez szív kell, nem ész. Ezt nem tudod megtanulni… ezzel születni kell. Az, aki szeretni tud, az birtokában van a világ legnagyobb és legértékesebb kincsének… annak az embernek soha sem fog fájni igazán a szíve. Kívülről talán úgy látszik, hogy majd sokat fog szenvedni a naivsága miatt. Talán megalázzák vagy kihasználják, és ott hagyják… de… ő mindig tudatában lesz annak, hogy azért tették ezt, mert tudatlanok és nem látnak. Nem tudtak szeretni, ezért szegényen mentek tovább.
Az életben sok lesz az olyan dolog, amit majd ha megteszek a többiek csak értetlenül fognak állni előtte. A klasszikus kérdés majd késként hasít a levegőbe: „Mi értelme volt ennek?”. Aki ezt kérdezi, soha nem is fogja érteni az önzetlenség, a szeretet és a hűség lényegét. Lehet, hogy gyakorolni fogja, de megérteni soha. Ezeket a dolgokat nem a külső „nyomás” miatt vagy az elismerés miatt kell megtenni… hanem magad miatt… amiatt, hogy egyszer, ha visszanézel az életedre a Mennyből, Isten trónja mellől, mosolyogj, hogy mennyi jót és szépet tettél, miközben körülötted néha minden romlásnak indult…
