Dallamok

A csend már fülsiketítő néha. A monoton cselekedetek beitták magukat az egész lényembe. Az alkotás és a fantázia szivárványként csillog a szürke, esős valóságban.

~„Várom a percet. Várom, hogy kitéphessen a lelkét, úgy, ahogyan Ő tette azt velem. Látni akarom magam előtt, és fejéhez nyomni a jeges fegyvert.
Meg akarok harcolni Vele, akinek nincs teste, csak gonosz lelke. Aki csak egy érzés, de hatalma végtelen. Letépni a felszínt, és összetaposni a mérgező fullánkokat.”

~A szerelem kihűlt érzése még (túl) sokáig kísért, és hiába jó az ember, mégis bosszút akar… mindent megtesz, hogy elrejtse… kiszínezi, elbújtatja, de a bosszú az akkor is bosszú marad. Egy icipici elégtétel már percekig, sőt órákig boldogít. Aztán az is elhamvad a Pokolban…

~Mindegy, hogy mennyire vannak rendben a dolgok, az ember lelkében mindig ott kell lenni egy aprócska tüskének, ami vadul szurkálja a boldogságot. Kell, hogy itt legyen. Miért? Hogy tudjuk, hogy ami velünk történik az mind igaz…

~Hiába szakad rám minden feladat, hiába teszem tönkre magam egy aprócska sikerért, a rengeteg feladat akkor sem tud elfedni bizonyos érzéseket. Csak tompít… de azt mesterien műveli. Az emberben kioltja az összes szikrácskát, ami fellobbanhatna. Ezért veszélyesek a „dolgos hétköznapok” egy magányos és elveszett ember számára.”

~S végül kívánságok, vágyak és remények üvöltenek most hangosan ezekből a sorokból. Ambivalens dallamok ölelnek körül… szeretni akarnak, mégis, csak egyedül lépegetni. A Telihold vad fényében táncolni. Mert megint megmutatja az egész arcát az éjszaka, jelezve, mindig ott lesz, mindig akarja, hogy emlékezzek rá… s eléri, hogy belém költöznek megint az idegtépő szenvedélyek, és mindent akarok megint. Ölelni, csókolni, szeretni… Őt… de mást is.
Mert ilyen az élet. Aki nem ismer fájdalmat, az szerelmet sem. S aki szeretni rest, az sohasem fogja igazi helyét lelni.

Az én motivációm soha sem a Földön keresendő. Ott van, ahonnan a jóság indul, és ahonnan megtanultam, mit jelent megbocsátani, és elengedni a haragot…:

 „A düh és a harag egyaránt utálatos, csak az ragaszkodik hozzá, aki bűnös. Aki bosszút áll, azon bosszút áll az Úr is, kemény számadást tart vele bűneiért. Bocsáss meg a másik embernek, ha vétett, imádkozz, s neked is megbocsátják vétked. Aki más emberre konokul haragszik, hogy keres Istennél gyógyulást magának? Aki nem könyörül meg az embertársán, a saját bűneiért hogyan imádkozik? Jóllehet csak ember, kitart a haragban - hát az ő bűneiért ki ad elégtételt? Gondolj a végső dolgokra, hagyd a gyűlölködést, gondolj halálodra, s tartsd meg a parancsokat. Gondolj a törvényre, ne gyűlöld embertársad, az Istennel kötött szövetségre, s nézd el a sértést.” /Sir 27,30-28,7/