Megkérdezték tőlem, hogy van-e önbizalmam. Egy futó pillanatig elgondolkodtam, majd a szereplési kényszeremből adódó fellépéseim miatt igent mondtam. Majd az életembe tekintettem… s rájöttem, hogy a hazugságaimmal szinte megnyomorítottam a lelkemet.
Elhittem, hogy mindenki okosabb nálam, és képtelen vagyok a normális, józan gondolkodásra. Teljesen meg voltam győzködve, hogy én semmihez sem értek. Bebeszéltem magamnak, hogy ezért vagyok kívülálló, és mindenki többet tud nálam. De ez nem igaz… lehet, hogy nem én vagyok a legjobb, de ami tudok, azt tényleg tudom, és csak ennyi a fontos. Hogy erőmön felül is (!) mindent megteszek… nem számít, hogy a másik mennyivel jobb nálam… soha sem ez fog számítani… soha sem az a 3 pont, vagy 3 század, amennyivel többet teljesített, hanem az, hogy én mit tudok, és mit hoztam ki magamból.
Elhittem, hogy naivabb és gyengébb vagyok másoknál… a jóakaratomat hátránynak tekintettem, és azt hittem, ez a hibám, és ezért nem illek közéjük. Ez átok és áldás. Áldás, hisz úgy teszek jót, hogy közben nem kell összeszorítanom a fogam, de átok… mert senki sem látja, és senki sem fogja fel, hogy ezek a tettek mennyi mindent hagynak maguk után, és hogy mennyit érnek ebben a puszta létben.
Elhittem, hogy nem érdemlek szerelmet. Elhittem, hogy azért, mert egy fiúnak összetörtem 2 éve a szívét, most büntetést érdemlek. Azóta… 2 éve… folyamatosan csak ostoroztam magam, és elhittem, hogy ez kijár nekem. De ugyan… ki értené meg ezt? Ma is bámulnak rám, nagy szemekkel, és az arcomba nevetnek. Mindenki ezt teszi… és fogalmuk sincs, hogy belül vérzek…. Hogy belül szétszúrnak az élet tövisei… mert látom, hogy a család néha mennyire ingatag egység, hogy a barátságok hazugságba fulladnak… és a szerelem mennyire múlandó…
Minden hazugság vagy illúzió… és én már nem tudom tovább kergetni ezeket. Ha egyedül, hát egyedül megyek tovább…
De… csak, hogy legyen mit tanulnom az „anyagon” kívül… összesöpörgetem a széthullott önbizalmamat, és felépítek valami egészen újat. Már nem próbálni fogom, hanem tudni, hogy képes vagyok rá. Tudni, hogy jó vagyok… többet között ebben is. Mert most le mertem írni őszintén, hogy a barátaim lebecsülnek és kinevetnek, és semmi sincsen rendben amúgy sem. Ez csak intenzív totalitás, ami nem kifejezetten művészet, de ahhoz, hogy jó író legyek először is ismernem kell az érzést, ami majd később gyönyörű, fájdalmas és szürreális mondatokká fejlődik…
Geisterfahrer.
Ui: Angel, don’t you cry, I’ll meet You on the other side.
Never forget…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése