Wir Werden Sehen

Látni fogjuk, ha megérkezünk. Az ilyesmit az ember csak akkor kaphatja meg, ha már eleget adott. Ha dolgozott önmagán, letette fájdalmai terhét, lerótta büntetését. Nem csak egyszerűen szerencsés vagyok, de meg is érdemlem, ami most mind az enyém.

Velünk él a múlt, emlékeztetve, hogy milyen hibát ne kövessünk el újra. Egyik legnagyobb leckém az, hogy a szerelem nem könnyű ugyan, de hosszasan mégsem szabad fájnia. A szép szerelem nem fájhat. Olyasmi csak az irodalomban megengedett, a legszebb szerelmes versekben, a legvadabb regényekben… de a kiábrándító jelenben csak az egészséges, boldog szerelem létezhet. Ugye milyen érdekes paradoxon? Ezen a földön csak az táplálhat minket hosszútávon is, amit ápolunk, gondozunk egy életen át. Szerencsés vagyok, mert én megláthattam azt, hogy a nagyszüleim több mint egy fél évszázada élnek együtt. Nem feltétlen ez a témája legdrámaibb szerelmes történeteknek.

Az együttélés, a házasság egy életen át tartó történet, rengeteg gyönyörű nehézséggel, amit nehéz lenne szavakba önteni anélkül, hogy megtapasztalhattuk volna.

Minden fájó emlék dacára, ebben a pillanatban mégis elégedettséggel tölt el, hogy mennyi mindent megtapasztalhattam. Nekem szükségem volt mindezekre, hogy önmagam lehessek, és soha többet ne kövessem el azokat a dolgokat, amik a vesztemet okozhatják.

A változás egy olyan folyamat, amelyben a cél csak egy illúzió, csak motivációra szolgál. Tulajdonképpen maga az út, amelyet megteszünk, az számít a legjobban. Szorongtam, féltem, drámáztam, kételkedtem, leginkább magamban. Ezeket a dolgokat leginkább a saját érdekünkben kell legyőznünk, hogy egészségesek maradhassunk, hogy ne önmagunk legyen a legnagyobb ellenségünk.
Nem tudom, mit tennék másként, ha visszamehetnék az időben. Meggátolnám magam abban, hogy beleszeressek bizonyos emberekbe? Hamarabb kiszállnék ezekből a kapcsolatokból? Még az is lehet. De annyi emlékem van… olyan sok mindent megtapasztalhattam azáltal, hogy más világokban járhattam, más szemszögből szemlélhettem a jelent…
Az ilyesminek talán „csak” annyi előnye van, hogy most már nem vágyom a kalandokra, nem vágyom „még valami másra”, mert láthattam mindent, amire szükségem volt a felnőttéváláshoz. Talán ezért buzdítanak minket a szüleink a tapasztalatszerzésre, és a szívfájdalomban pedig arra, hogy az élet megy tovább, nem szabad leragadni. Persze, most hogy boldog vagyok, hajlandó vagyok beismerni ezeket a bölcs szavakat (amelyeket egyébként soha sem fogadtam el a múltban…).

Egy valami soha sem változik. Az én szavaimat mindig keserédes gyönyör fogja átszőni. Soha sem fogok csak boldogan vagy csak szomorúan írni… a stílusom marad a régi, a szokásos. A lélek gyökerei nem változnak.

Látni fogjuk az Igazit. Érezni fogjuk, ahogyan egy ütemre ver a szívünk, ahogyan egyszerre vesszük a levegőt… ahogyan megváltozik a tekintetünk a szenvedély mámorában. Látni fogjuk a jövőt. Együtt.