I am, she was

Mindegy, hogy mi volt. Ma már csak a jelen van, és azok az emberek, akik éppen most mellettünk vannak. Ennek az évnek vége, és az elmúlt három napban az összes fájdalom rám szakadt, ezért most csak magamra koncentrálok, belül. Nem tudtam változtatni, és ez lett a vesztem. Most új útra indulok, és kíváncsian várom, hogy mit fogok fellelni.
Nem kötöm sem a saját, sem mások érzéseit gúzsba.

Nem irigylek, hanem saját magamat gazdagítom és építem.

Nem gondolkodom, csak szeretek.
S mindent megteszek, hogy tisztában lehessek azzal, aki vagyok, s nem azzal aki voltam...

Kedveseim, hozzon nektek a következő év rengeteg boldogságot, őszinte szeretetet, sikereket és sok-sok csodát.

Legyen ez az év tisztább, sikeresebb és kevésbé botrányos ;)

Szeretettel kíván Nektek Sikerekben Gazdag Új Évet:

Geisterfahrer.

Kőfal

Vajon fogok én látni az életben olyan dolgokat, amik valóban azok, aminek látszanak?

A sok gondolatom, érzésem, analízisem végérvényben teljesen felesleges… olyat fejtegetek, ami nem azért van, hogy megértsük a lényegét.

Egy életet kaptunk, eggyel élünk, s halunk meg. Egyet szeretünk szerelemmel, de túl sokat engedünk be a szívünkbe.

Hiába próbálkozom, talán már meg sem tudok változni. Lehet, hogy én örökre ilyen maradok… képtelen leszek élvezni a kellemes párkapcsolatokat. Tovább és tovább gondolkodom, többet és többet akarok… kivetíteni a nagy érzéseket, mondatokba szedni, felfedezni az ismeretlent. Nem tudok egy helyben maradni, félek, akkor megfulladnék. Persze lehet, most csak mentegetőzöm, mert még nem találtam olyan embert, akinek azt tudnám mondani, hogy mindenem a tied, és képtelen vagyok téged kiverni a fejemből. Egy pillanat. Találtam… de az nem szerelem volt. Az egy olyan megmagyarázhatatlan állapot, amiben az ember állítólag a leginkább „szerelmes”… amikor nincs más csak az emészthetetlen, mély és sötét fájdalom… s ennek a hihetetlen mértékű imádata. A szeretett lény lehet, hogy az Ördög volt emberi arccal… de tudom, hogy nem őt szerettem… hanem azt, amit okozott bennem. A forró szeretetet… a néhai pillantásokat és csókokat… az elérhetetlen keserédes ízét… a távoli magányba fulladó alakot… a megfejthetetlen pillantást… a harccal megédesített öleléseket… mindent, amiét küzdeni kellett. Mert én ilyen vagyok. Küzdök… küzdök a szeretetért és a szívekért is… csak akkor érzem azt, hogy megérdemlem és a sajátom…

De vége. Az, aki akkor voltam már csak a papíron él… de ott még mindig hevesen. Gyors, pergő gondolatok atyja ő. Tudom, hogy rosszul „élek”, de… ha mást tennék, talán nem önmagam lennék. Félek, akkor az lenne a baj, hogy eldobtam a legbensőbb gondolataim. Nem maradtam hű a szomorkás, magányos mondataimhoz, amibe megpróbálom belerejteni a hétköznapok apró csodáit.

Körülöttem mindenki hangosan üvölt… teli torokból, még én hallgatok. Nem szólok, csak fülelek. Mindenki ordít, de mégis más hangon, mást artikulálva. A boldogságot kérlelik, hogy legyen hű hozzájuk. Elhozott nekik minden szerelmeset és kellemeset. Én pedig… előveszem a kifordított, homlokegyenest másik énemet, és szembe fordulok a hétköznapi jelenállapottal. Talán nem is hiszek nekik. Lehet, hogy ők is hazudnak. De az is előfordulhat, hogy félek. Igen, félek… s aki fél, az olyan dolgokra képes, amikre azelőtt soha. Meghátrál és fut… messze szalad. Én is ezt tettem két éve, és szilánkosra tört a szívem a menekülésben. Most kihúzom magam, előre lépek, s hagyom Istent, hadd alkosson, formáljon engem tovább. Nem vagyok még közel sem tökéletes, de nem is leszek az soha sem. Csupán egy gyenge másolata leszek annak a lenyűgöző embernek, akinek lehetnék. Mert ilyenek az emberek… a saját korlátaikon akadnak fent, és ezért nem lesznek képesek soha távolabb jutni.

Az én korlátaim kőfallá váltak…

Ajánlás: egy olyan személynek, aki régen nagyon szerette a verseimet.

G.

A lelkek Karácsonya

Ez egy karácsonyi bejegyzés. Tele töltöm nektek rengeteg ízletes mézeskaláccsal, fahéj illattal és szeretettel.

Azt mondták, ne bánkódjam, hogy véget ért ez az év. Jön a következő…

"Kedvesem, ez egy hosszú év volt. Rengeteget utaztam lélekben, hogy eljuthassak ide. Egy éve még rosszul állt a szénám, mondhatni. Az álmok, miket a fehér falra festettem, elmosódtak, és egy hatalmas fekete Ördöggé változtak. Engem már senki és semmi sem tudott megmenteni a pusztulástól. Úgy döntöttem, kiszállok ebből a háborúból, és magányosan folytatom az utam egy ismeretlen világba. Tudod, egy ember, akinek szilánkokra törték a szívét, egy darabig nem is tud vele mit csinálni. Csak áll, és bámulja magát a véres cserepekbe. Reménykedik, hogy majd valahogyan sikerül újra összerakni. S jöttél te. Derült égből villámcsapás. Megfogtad jéghideg kezemet, és messzire cipeltél el. A valóságból kilépőt kaptam… nem voltak szabályok, emberek, társadalmi rétegek, nem volt pénz, s semmi más, ami elvakíthatott volna bárkit is. Már nem zavart a jelenléted. Nem volt erős késztetésem arra, hogy eltaszítsalak magamtól… sőt… ellenkezőleg. Többet és közelebbről akartam. Megmászni egy olyan hegyet, aminek még a közelébe sem mertem azelőtt menni. Tudtam, hogy meg kell tennem, ha valaha (!) is boldog akarok lenni. Veled kell kezdenem. Téged kell közel engednem magamhoz.

Lesznek az életben pillanatok, amik egyszerűek, de annál ritkábbak. Miknek nincs értelmük és jelentőségük, de meg kell, hogy történjenek."

Így Karácsonykor, egyetlen kívánságom van a világnak. Szeressetek! Határok és mérték nélkül… mindenkit, aki segített, mindent, ami szép, és Istennek fiát, aki megváltotta ezt a bűnös bolygót.

Öleljétek meg a szeretteiteket és bocsássatok meg. Legalább ma, mikor fahéj illat és ajándékzörgés tölti be a házat.

Minden, ami történt a múltban, most egészen apró és jelentéktelen. Ma tanultam meg igazán, hogy csak a jelen van, és csak az számít. A hála, a béke és a szeretet egysége lengi ma körbe a világot.

Én is hálát adok a legfontosabb emberekért. Legyen övéké mindenem, amit csak adni tudok lélekből. 

Legyen ez a nap mindenki életében tiszta és emelkedett hangulatú. Békés és Áldott Ünnepeket Mindenkinek!

"Odamennék az ablakhoz, hálából megcsókolni a kezed, de félek, hogy akkor megkívánnálak, veled álmodnék az éjjel, így hát majd holnap, mások előtt és búcsúzáskor teszem meg, most pedig mondj szépen jó éjszakát, s eredj lefeküdni."

Geisterfahrer

Lágy mécs. Halk orgonaszó. Karácsony illat

Kétségtelenül Isten a leghatalmasabb és legbölcsebb művész. Mindent ő teremtett, mindent ő írt meg, és mindent ő adott oda nekünk.
   Különös, amikor az addigi megszokott élet, hirtelen elkanyarodik. Mikor a fekete-fehér magány bekerül egy olyan világba, ahol minden tele van színekkel… ahol nincsen búvóhely, ahol az érzelmek körültáncolják a felemás jellemet.
   Négyen vagyunk, négy nagyon különböző ember. Eddig soha sem írtam magunkról, most az életben először mégis részletiben nyitok ablakot a barátságra.
Most, miután valami egészen fura folyamat indult be, elérkeztem oda, hogy papírra vessen a gondolataimat.
Négy lány, akik egy év alatt felépítettek maguk köré valami egészen egyedi egységet, amiben titkok, emlékek és közös szórakozások pihennek. Olyanok, mint négy rendkívüli főhősnő. Küzdenek, élnek és nevetnek mégis. A legnehezebb az, hogy az „egységet”, amit a véletlen szült, össze tudják tartani.

   A legerősebb kapott egy szívet, ami repesve várja minden mondatát, ami gyönyörű, s szűken szálló szavakat suttog a fülébe. Olyan ajándékot, amit mindig megérdemelt, de amilyenre soha sem számított.
   Egy sebzett szív, kiérdemelte az utolsó darabot a tökéletes képhez. Nála tudtam meg, hogy a hasonló emberek mindenképpen egymásra találnak.
   Egy végtelenül romantikus közülünk sok tőrt kapott a szívébe, de még most sem ismeri a lehetetlent. Talán ő a legkitartóbb… mert az igazi kitartás arról szól az életben, mikor már a halott álmot akarja az ember újjáéleszteni, s nem sikerül… de eljön majd egy nap, amikor mégiscsak célba ér az ember lánya. Talán észre sem veszi, hogy közben mennyire megváltozott az „álma”, mennyire más lett… nem felejtette el, csak a környezete és a küzdése megváltoztatta, hogy elérje az elérhetetlent.
   És a negyedik. Na igen, saját maga szerint a legvészesebb eset. Halk vigyorok, kifejező tekintetek. Nem magamról beszélek, csupán olyasvalakiről, akit mások látnak. Amíg az ember egyedül van, észre sem veszi, hogy szépen lassan mennyire befelé fordul. Ez csak akkor változik meg, mikor valaki feszegetni kezdi a súlyos lakatokat… felépíteni egy kapcsolatot a semmiből nehéz. Nehezebb, mint gondoltam.

Karácsony szele csípi pirosra az arcokat. Tündöklő hóban táncolnak a szerelmesek, ajkaik vörösen izzanak a szenvedélytől. Hideg van. Nincs más, csak a szél, a hó, és a szerelem. Egy egység, ami nem csak két embert köt össze. Sokkal erősebb, és sokkal jobban kihat az emberekre.
Lágyan suhan az álomangyal. Csókot lehel mindenkire. Bejár minden házat… a legkisebbet a legnagyobbig. A legszegényebbet a leggazdagabbig. Mert ő csak az álmot hozza… ő egyenlő mértékben ad ebben a gyarló világban…

Ajánlás 7 különleges embernek. Heten, igen, mint a gonoszok…
Geisterfahrer.

Hazug szerelmesek

Amikor egészen picit voltam, egyszer, játék közben megszúrt a rózsa tövise. Fájdalmas arccal rohantam a nagymamámhoz, hogy megmutathassam neki a sérülést. Bölcsen, kedvesen mosolygott rám, s ezt mondta: „Ezt azt jelenti, hogy valaki szerelmes lesz beléd hamarosan”. Nagyon csodálkoztam ezen a mondatán. Egészen estig a rózsa körül somfordáltam, azt várva, hogy tövise megint az ujjamba szúródjon. Észrevette ezt a mamám, és továbbra is mosolygó hangon szólt hozzám: „Ha direkt akarsz tőle tövist szerezni, nem fog bekövetkezni!”.

Most, jó 10 év múlva eszembe jutott ez a kedves jelenet, ami máig felmelengeti a szívem. Szeretem elhinni, hogy ha szimbolikus dolgok jutnak eszembe a múltból, azok jelentenek valamit.
Azért tökéletes az életem, mert semmi sem az benne. Az élet folyását az ambivalens, boldog-fájdalmas, a fekete-fehér balanszok adják. A tudat, hogy akit szeretek, az tudna hatalmas bánatot okozni… nem akarnék emberekkel mély kapcsolatot kialakítani, ha nem lenne benne valami, ami nem jelzi, hogy mindez igazi.

A változás örök, és ez is ennek a jelenségnek a része. Úgy sorakoznak fel az életünkben, mint a könyvben a fejezetek… de én néha megállok az olvasásban, és a fejezet végén elidőzöm kicsit. Tudom, hogy nem szabadna, de nem tudom még elvágni a láncaim. Még mosolygok a butának és egyszerűnek tűnő képeken, amik a szívemben élnek. A sok-sok nyárestében, amikor csak kint ültünk a mezőn, és bámultunk a naplementébe. Amikor hónapokig nem is mentünk el a városból sehova, csak az utcákon kóvályogtunk… mintha kerestük volna magunkat és az élet értelmét.
De vége lett, és le kellett kanyarodnom a terméketlennek hitt útvesztőről. Két év fájdalmát, mint a holtat, eltemetni, majd tovább mosolyogni. Mert végre nekem is van okom a széles vigyorra… ma már csak a beidegződéseim és a rögeszméim állnak szélesen az utamba. Valamilyen keserű örömet szeretnének nekem bemutatni, és én ettől a valamitől függök nap, mint nap.

A szeretet vagy a szerelem olyan jelenségként van jelen, mint a „dominó-elv”, ahogyan én hívom. Bevonzza a jót. A láncreakció beindul, és mindenki szépen lassan ugyanazon az úton kezd elindulni. Isten tudja csak, miért történik így minden az életben…
Mert lesz akinek, minden probléma nélkül sikerül, és örök boldogságban éli a jövőjét, s lesz, aki indokolatlanul kap egy nehéz keresztet…

Bármennyire is szeretném, még nem tudom azt mondani, hogy megtaláltam a helyem, és a legmegfelelőbb embereket. Még mindig keresek valamit, azaz valakit. És az önmagam vagyok… de tudom, egészen addig nem lelem meg, amíg el nem megyek innen. Világot látni.
Segíteni. Önzetlenül. Megmutatni a világnak, hogy létezik ilyen. Lelki és fizikai támaszt nyújtani. Tanítani örömmel, alkotni, írni… a felesleges irigységeket, önmagukat megfojtó érzéseket legyűrni…

Ennek a bejegyzésnek nincs értelme, de még művészi értéke sem. Csak van. Nektek, kedveseim:
Mosolyszívű Lány, Betti, Flóra, Mici, kedves régi barátaim, kedves meglepetés vendég, és a Kisherceg…

Szeretettel:
Geisterfahrer.

Hopeless place

Az ember túl gyarló ahhoz, hogy bármit is birtokoljon. Nem érünk semmit sem. Isten szemében talán számítunk valamennyit… de ahhoz is sokat kell tenni, hogy érdemes bábuk lehessünk az előrelépéshez.
Nekem jelen pillanatban valóban senkim és semmim nincsen ezen a pár soron és a fülembe üvöltő rapszodikus nótán kívül.
Család. Kedves, kicsiny és harmonikusnak tűnő. Hálás vagyok, látszik rajtam mindig. De senki, ismétlem egyetlen kósza lélek sem tudja ezen a Földgolyón, hogy mennyi de mennyi nem emészthető és feldolgozható sértést és bántást kaptam. Fizikálisat… s lelkit is.
Barátok. A leghűbbek, a mindenem. Rájuk építettem fel a váram, s beléjük vetettem a maradék józan eszemet is. De hol vannak? Uram, mondd meg, hol vannak ilyenkor ők? Messze… túl messze. Más világokba utaznak, máshol mulatnak. Nem vagyok eléggé fontos ahhoz, hogy az univerzum ezen gyöngyszemei megmentsenek engem a pusztulás elkerülhetetlen végétől.
Szerelem. Életem legeslegbőszebb és legkedvesebb hazugsága. Minden jót odanyújt nekem, majd a végén, mint egy komédiában… kihúzza a szőnyeget a lábam alól. Mikor éppen a legjobban remélek, akkor döf szíven a valóság tőrje, s hangosan hörgi fülembe: „Ugyan mit képzelsz? Hogy valaha boldog lehetsz? Nem… ne is ábrándozz, te naiv, emberi lény!”
Teljesen mindegy merre megyek, a kudarcok versenyt fognak futni velem. Le akarnak majd győzni, s nekem nem szabad hagynom. De ma övéké a teljes és totális győzelem. Ma veszítettem a démonaimmal szemben… ma nyert a rossz. Megint.

Sajog a szívem, a fejem. Mindenem odalett. A tűzben, mit a boldogság és a szenvedély gyújtott felégetett minden várat. Persze ez az én hibám… miért pont fából építettem menedéket, s miért nem kőből…?

Nem szeretnék ajánlgatni, hisz egy ilyen bejegyzést soha sem szoktam névhez szólóan címezni. Legyen annyi elég, hogy azoknak az embereknek ajánlom, akik ha kell korán felkelnek, hogy munkájukkal a családjukat megmenthessék. Továbbá olyanoknak, akik mindig a szívük szavát követik, akik mély, fájdalmas titkok tőreit őrizgetik, és akiknek hasonlóképpen néha összedől a világ. Csak nekik. Csak a küzdő, szilánkosra tört szívű embereknek…
S Neked. Neked, aki most valahol itt vagy, nem messze. Tudom, sőt érzem, s Isten tudja éppen mit csinálsz. Mással, vagy magányosan vagy? Bele sem merek gondolni, mert belefacsarodik a szívem… nem akartam soha, hogy fájjon, de fáj. Most. Nagyon… de nem miattad… hanem önmagam korlátoltsága miatt…
Ezt most Neked ajánlom, Kisherceg, ahogyan az imáimat is, hogy ha engem nem, Téged legalább megmentsenek…

Geisterfahrer. Immer allein.

Die Träume von Geisterfahrer

Vannak dolgok, amiket már kis sem tudok mondani, mert annyira hozzászoktam ahhoz, hogy csak leírom őket.
Más ember sebei láthatóak, tapinthatóak. Szavakba önti, hogy a másik átérezhesse azt, amin ő is keresztülment. Én nem tudom ezt megtenni… míg csodálkozom, hogy más milyen erős, és azon vagyok, hogy segítsek neki, földet hányok a saját problémámra. El is felejtem, hogy mi az, ami hetekkel, hónapokkal, évekkel ezelőtt nyomot hagyott. Az én tőröm olyan mélyen van, hogy már szavakba sem tudom önteni. Csak leírni. Olyan kell, aki ezt megérti, és segít…

Geisterfahrer találkozott valakivel… aki megérintette jégszívét. Különleges, álmodozó szemmel mesélt.
„Rám emelte finom arcát. Szürkés, kékes szemei mosolyogtak rám. Haja játszadozva hullt bele ezekbe a kifejező szemekbe. Tudod, érezni, ha két ember lelke összeér. A mieink siettek egymáshoz, de valamiért az enyém csúfosan nekiszaladt az egyik magas korlátnak. Azt éreztem, hogy a fájdalmaim leláncoltak… hirtelen azt akartam, hogy ne csak lásson, de érezzen is engem. Tudja meg, hogy ki vagyok, és csodálkozzon. Nem baj, ha nem érti, csak lássa, és tátsa a száját. Nekem már az is elég lenne. Mert akinek ezt lehetősége van meglátni, az ismer engem igazán. Nekem nem lehet csak az egyik „énemet” szeretni. Kettőből állok össze egybe, s aki ezt az egységet szereti, látnia kell az érem másik oldalát.
Tudnia kell, hogy minden csoda mellett megállok, és megbámulom. Naphosszat csak gondolkodom, és az érzelmeimben úszkálok. Táncolok, énekelek, show-t rendezek, ha úgy tartja kedvem. Leláncolhatatlan, megállíthatatlan és rebellis vagyok. Különlegesnek érzem magam és arra van szükségem, hogy soha se álljon meg körülöttem az élet. Azt akarom, hogy úgy éljek, mint akiről azt hiszik, hogy megbolondult, mert nem száll le a hullámvasútról.
Akarom fogni a kezét, és csókolni halovány bőrét. Felülni mögé a motorra, s hagyni hadd vigyen messze a Kisherceg.
Sikerülni fog ez nekem? Sikerülni fog átnyújtani azt, aki én vagyok? Olyat találni, aki képes ezt a 193 szót szeretni?”
Láttam rajta, hogy húzza a szíve. Sajnáltam is, de szánalmasnak is tartottam. Egy lény, aki világéletében csak igyekszik valahová, hogyan tudná lekötni magát? Azt éreztem, hogy számára minden stimmel. Az sem zavarja, ha a másik nem érti, a lényeg, hogy érezze…
Erről szól az élet. Mellettünk ül valaki, és csak rajtunk múlik, hogy meg akarjuk-e egyáltalán érteni, vagy csak felvenni az egyszerű ritmust, amit mindenki más követ ezen a világon. Mert csodát tenni nem nehéz, de annál igényesebb feladat.

Geisterfahrer.