Amikor egészen picit voltam, egyszer, játék közben megszúrt a rózsa tövise. Fájdalmas arccal rohantam a nagymamámhoz, hogy megmutathassam neki a sérülést. Bölcsen, kedvesen mosolygott rám, s ezt mondta: „Ezt azt jelenti, hogy valaki szerelmes lesz beléd hamarosan”. Nagyon csodálkoztam ezen a mondatán. Egészen estig a rózsa körül somfordáltam, azt várva, hogy tövise megint az ujjamba szúródjon. Észrevette ezt a mamám, és továbbra is mosolygó hangon szólt hozzám: „Ha direkt akarsz tőle tövist szerezni, nem fog bekövetkezni!”.
Most, jó 10 év múlva eszembe jutott ez a kedves jelenet, ami máig felmelengeti a szívem. Szeretem elhinni, hogy ha szimbolikus dolgok jutnak eszembe a múltból, azok jelentenek valamit.
Azért tökéletes az életem, mert semmi sem az benne. Az élet folyását az ambivalens, boldog-fájdalmas, a fekete-fehér balanszok adják. A tudat, hogy akit szeretek, az tudna hatalmas bánatot okozni… nem akarnék emberekkel mély kapcsolatot kialakítani, ha nem lenne benne valami, ami nem jelzi, hogy mindez igazi.
A változás örök, és ez is ennek a jelenségnek a része. Úgy sorakoznak fel az életünkben, mint a könyvben a fejezetek… de én néha megállok az olvasásban, és a fejezet végén elidőzöm kicsit. Tudom, hogy nem szabadna, de nem tudom még elvágni a láncaim. Még mosolygok a butának és egyszerűnek tűnő képeken, amik a szívemben élnek. A sok-sok nyárestében, amikor csak kint ültünk a mezőn, és bámultunk a naplementébe. Amikor hónapokig nem is mentünk el a városból sehova, csak az utcákon kóvályogtunk… mintha kerestük volna magunkat és az élet értelmét.
De vége lett, és le kellett kanyarodnom a terméketlennek hitt útvesztőről. Két év fájdalmát, mint a holtat, eltemetni, majd tovább mosolyogni. Mert végre nekem is van okom a széles vigyorra… ma már csak a beidegződéseim és a rögeszméim állnak szélesen az utamba. Valamilyen keserű örömet szeretnének nekem bemutatni, és én ettől a valamitől függök nap, mint nap.
A szeretet vagy a szerelem olyan jelenségként van jelen, mint a „dominó-elv”, ahogyan én hívom. Bevonzza a jót. A láncreakció beindul, és mindenki szépen lassan ugyanazon az úton kezd elindulni. Isten tudja csak, miért történik így minden az életben…
Mert lesz akinek, minden probléma nélkül sikerül, és örök boldogságban éli a jövőjét, s lesz, aki indokolatlanul kap egy nehéz keresztet…
Bármennyire is szeretném, még nem tudom azt mondani, hogy megtaláltam a helyem, és a legmegfelelőbb embereket. Még mindig keresek valamit, azaz valakit. És az önmagam vagyok… de tudom, egészen addig nem lelem meg, amíg el nem megyek innen. Világot látni.
Segíteni. Önzetlenül. Megmutatni a világnak, hogy létezik ilyen. Lelki és fizikai támaszt nyújtani. Tanítani örömmel, alkotni, írni… a felesleges irigységeket, önmagukat megfojtó érzéseket legyűrni…
Ennek a bejegyzésnek nincs értelme, de még művészi értéke sem. Csak van. Nektek, kedveseim:
Mosolyszívű Lány, Betti, Flóra, Mici, kedves régi barátaim, kedves meglepetés vendég, és a Kisherceg…
Szeretettel:
Geisterfahrer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése