A paradoxon

Volt.
Volt egy fiatal, magányos lány. Haladt előre az életben, de még csak körvonalakban látta a nagyvilágot. Aztán jött egy érzés, amely elfoglalta a létező összes helyet a szívében és a fejében. Kitöltötte a szürke, magányosnak hitt hétköznapokat, értelemmel töltötte meg a szerelem szót. Nem volt többé szenvedés a reménytelen érzésektől… egy óriási, megfoghatatlan és végtelennek tűnő lelki út vette kezdetét. Nem kellett semmire és senkire gondolni, csak Rá… de Ő birtokba vehette a mindent.

Együtt töltött órák, szerelmes sóhajok hétvégente egy hűvös, nagy házban, és önfeledt fiatalság. A pillanat volt az egyetlen racionális mértegység, amely belefért ebbe a végtelenségbe.

Van.

Nincs…

Lesz.

Álmok, melyek beteljesedett szépségükben ékesítik majd az életet. Barátok, akik állandó társként szolgálnak a viharokban…

És egy reményszál… egy olyan férfi, aki társ, szerető, és maga a türelem embere.

Aki csalódott már életében, az egy ideig talán megszűnik hinni a szerelemben… pedig ez az állapot csupán az, mikor a szilánkjainkat még görcsösen magunkhoz szorítjuk…

Nem remélhetek, ezért inkább hiszek. A jövőben és annak erejében… mert most már nem kell feltennem nap mint nap a kérdést, hogy ki vagyok? Ma már inkább csak azzal a gondolattal kell foglalkozni, hogy miért vagyok egyedül… s hogy vár rám-e még valaki…

Geisterfahrer.

Ui.: Amikor még csak az érzelmeimnek éltem, megtanultam a pillanatban gondolkodni. Könnyű volt, hisz a jelen mindig szebb és élőbb volt a múltnál… nem különböztek olyan nagyon, a szeretet mindkettejükben ott lakott.

S most… próbára tétetik a mottó. Élni a jelenben, és nem a múlt szépségeit boncolgatni… az igazi és egyetlen hagyaték, amely egész életemben elkísér majd.

I've got my love...

from: www.weheartit.com

Emlékezz!

„Napfényes, forró nyár volt. Erős, mattfeketére festett kis robogó szelte át a csendes mezőt. Bukósisak nélkül, nevetve utazott rajta két fiatal. Hátul a lány kitárta a kezét, és a kék égre függesztette tekintetét. Nem érzett semmit. Csak azt akarta, hogy mindig emlékezhessen erre a pillanatra. Azt hitte, majd így fog megöregedni, azt hitte, ez örökre fog tartani. Mindig így akart utazni, ilyen szabadon. Mellette pedig a fiú, akit annyira mérhetetlenül szeretett. Hozzábújt, szorosan fogta a derekát, vakon megbízott benne. Nem kellett jogosítvány ahhoz, hogy élvezhessék a száguldást a földutakon.

Mindig ilyen fiatal lenni… mindig ilyen boldog, önfeledt. Mindig a jelenben akart élni, láncok nélkül…”

„Felrémlettek a hangos, világító éjszakák. Fogták egymás kezét és bátran lépkedtek a sötétben. Vonzotta őket a hangos zene, a szabadság, és a fiatalság forrásai. Összesimulva, egymás titkai ismerő szemmel néztek egymásra. Együtt mozogtak a zenére, olykor hangosan felnevettek és éltek… megállíthatatlanul és megingathatatlanul. Hitték, semmi rossz nem történhet velük. Az élet olyan egyszerű, olyan szép és egyáltalán nem magányos.

Mikor már hideg volt, a férfi levette a kabátját és a lány vállára tette. Hosszú éjszaka volt, sok tánccal. Lefektette az ágyra és megsimította fáradt szőke haját. „Itt leszek, pihenj, mielőtt indulunk” –suttogta kedvesen és megnyugtatóan. A lány nem is félt sohasem, mikor úgy térhetett aludni, hogy a vékony, de erős kezek szorítása ringatták álomba.”

Groteszk

Mi marad a hófehér, sértetlen és tiszta télből? Mi marad a rózsaszín éjszakákból?

Makacsul dugta ki a fejét a Hold… látni akarja ő is az embereket, látni akarja a telet beborító földet.

Hosszú és fájdalmas december után a január az újdonság hírvivője. Egyre kevesebb a fájdalom, de egyre több a dac.

Az ágy még nem hűlt ki… a szenvedélyek elhamvadtak, de az emlékek még meleget adnak.

A szív, melyben egy régi arc él, már nem dobog. Csak jár, ütemesen táncol a jövővel. Nem akarja abbahagyni, csak szalad… menekül. Keresi a kiutat a múltból. Mindent, csak a fájdalmat ne. Csak azt a szörnyű gondolatot ne, hogy akiért egy évig dobott a szívem, az már nem sirat… már mást szeret. Csak ide nem akarok sohasem visszatérni… bármennyire fáj is, bármennyire jó lenne a szép emlékek védőhálójában élni, most nem tehetem meg…

Csak az épülő „birodalom” nyeli a fájdalmat. Ez a fal, amely mögött egy vadonatúj világ épül… maga a személyiség helye, melyet semmilyen érzelem nem fog megingatni. Erősen fog állni viharban, békében, fájdalomban. Ezt nem vehetik el… Nem rendelhető majd alá semmilyen bájos mosolynak, vagy érzéki férfiszívnek. Az egyetlen fegyver, ami segítségével nem kell bosszút állnom, nem kell még szólnom sem, jelezni fogja az örök győzelmem az elmúlás felett. Mert az ember a halált nem tudja legyőzni, csupán csak egy elmúlást… a szerelem elsöprő viharát…

Geisterfahrer.
Fahren immer alleine…

Hinni és nem gyűlölni

A gyűlölet és a bosszú egymás felé rohannak, de magukat pusztítják el. Vadul tépnek az ember szívébe, megmérgezik az összes jó dolgot. Főleg a gyengéknek szolgálnak eszközül, őket csalják tőrbe, végül pedig mindent elpusztítanak maguk körül.

Néha jó lenne bátornak lenni, s mint a komoly, véres filmekben igazán bosszút állni. De miért is? Mert elhagyott..? Mert beleszeretett egy barátomba…? Mert meggyanúsított, hogy tönkre akartam tenni az életét? Fellobban az ötlet és a düh, aztán el is porlad… mint egy szikra, mely vakítóan villan, s el is tűnik. Szerencsére ilyen bennem ez a keserves vágy. Soha sem lennék rá képes. Nem tudnék olyat bántani, akit valaha kicsit is szerettem. Sért már a vád és a gondolat is, hogy feltételezi rólam, hogy én voltam az. Nem olvassa az írásaim, nem figyel a szavaimra. Meghalt benne a személy, a sok-sok érzékenység, akit és amit szerettem. Az idő vasfoga elkezdett tépni minket… én elkezdtem felnőni, ő pedig a halálba rohanni.

Isten beültetett az első sorba, hogy hadd nézhessen végig a pusztulását. Nem örülök neki… nem akarom már látni… állandóan képzelődöm, hogy a régen szeretett fiú még él. De ez hazugság. Nap mint nap csatázom a szívemmel, hogy végre elhiggye, meghalt az az ember… ahogyan 3 évvel ezelőtt az első, gyermeki szerelembe is belehalt egy piciny szív...

Ők már férfiak, nem kisfiúk. Gyermeki szívvel szerettek engem, de felnőttek és az én szememben devalválódtak. Csalódtam. Hinni akartam, hogy mindig marad bennük érzelem irántam, de tévedtem. Nem kapok már tőlük támogatást, s talán csak én emlékezem meg róluk. De milyen érdekes… már többes számban írok. Egy kalap alá vonom 4 év eseményeit…

Azt szeretném, ha a jövő egészen más lenne. Kevesebb titokkal, több boldogsággal lenne övezve… törődő férfi szívvel, lágy csókkal és el nem múló szerelemmel. Mert bevallom, még mindig hiszek a szerelemben és abban is, hogy lehet nélküle élni, csak éppen nem érdemes… nem érdemes így védekezni a fájdalom ellen. Mi másért éljünk, ha nem ezekért  a keserédes viharokért…

G.

Érezelemhalmaz

-->

„Sírt a zongora a dal alatt, ő pedig emlékezett. Elébe tódult annak a képe, akiért élt… akiért mosolygott, s aki elfoglalta az egész szívét és eszét.

Mosolyra húzta a száját a keserédes emlékek kavalkádjában. Látta magát gyermeki arccal és szerető szívvel és látta Őt is. Nyugodt, smaragzöld szeme kedvesen nézett rá, lágyvörös haja csillogott a napfényben. Vékony karjai erősen tudtak ölelni, járása lassú, megfontolt volt. Nem tudott sietni… mindig elkésett, de képtelen volt Rá haragudni.

Mindig csak várta az ablaka alatt, hogy megszólaljon a bugó, tiszta motorhang. Imádott mögötte ülni a motoron. Szorosan ölelte Őt, néha meg széttárta a kezét, és hagyta, hadd kapjon a szél a hajába. Közben pedig fejében mindig egy dallam zenélt, és kérte Istent, sohase felejtse el ezeket a pillanatokat, a vidéki táj szinte gyönyörű pusztaságát, és az ég ezerszínű arcát. Sokat mentek, a lány pedig türelmesen hallgatott. Elbűvölte őt a fiú szinte töménytelen mennyiségű álma. Bármit megtett volna, hogy segítsen neki…

Már nincsenek többé közös reggelek. Nincsen álmos ölelkezés a kicsinyke ágyon…

Nincs több szó, amely a másikat dicséri, vagy a szerelmet tartja ébren…

Ami a legjobban hiányzott, az a kedves, ritka nevetése. Még akkor is szerette ezt, ha éppen őt nevette ki. Elbűvölő volt, ahogyan a vastag, finom rózsaszín ajkak mosolyra fakadtak. Vagy amikor meglepetésszerűen valami kedves gesztust tett. Váratlan mondatok egy olyan embertől, aki ezelőtt nem volt képes ilyesmire… akarta hinni ez a lány, hogy miatta kapott szívet ez a férfi.

Imádkozott minden áldott nap, hogy szerelmének teljes legyen az élete. Kérte Istent, hogy emelje ki a szegénységből ezt a rendkívülinek hitt embert… kérte, hogy minden álma megvalósulhasson és a világ legboldogabb embere lehessen…

S amikor ez a fiú elment, elképzelhetetlenül nagy űrt hagyott maga mögött és sok-sok hazugságot. Túl nagy árat kellett fizetni a szalmaláng szeretetért… ezek a szavak a meggyalázott, szilánkosra tört szívnek az elhallgatott szavai. A rabláncra vert, megkínzott érzelemhalmaz utolsó segélykiáltása…”

Kérlek Istenem, tégy a szerelmünk sírjára virágot, és engedd, hogy emlékezhessünk rá mindig…

Életépítés

Hangosan és fájdalmasan táncolt be az új év. Megannyi új érzést hozott magával… régi barátokat, akik eddig a sötétségben rejteztek előlem. Végig ott álltak lesben, s várták, mikor kezdődik el a vég, és mikor kaphatnak újra szerepet az életben.

Egy hónap telt el. Egy hónap fájdalomban, csendes zokogásokban. 2 éve fogalmam sem volt, hogyan lábalhatnék ki egy felesleges, reménytelen kapcsolatból, most pedig kész tervem van. Megnyugtat a tudat, hogy talán mégis tanulok a hibáimból.

Felépítek egy birodalmat. Felépítem önmagam. Erős tartópillérekként veszem az igazi barátaimat, a családom óvó szeretetét és a magabiztosság egészséges pajzsát. Minden újdonságot beépítek a váramba, megyek, felfedezek, tanulok és haladok előre. Egyetlen utam és lehetőségem ez… semmi más nem maradt az elmúlt egy évből, mint tengernyi emlék, tapasztalat és a megtépázott büszkeség. Ezek a fájdalomban gyengítenek, de ha felemelem a fejem, ha összeszedem ezeket és képes vagyok használni, akkor megvan a kulcs a kezemben, a cél pedig a szívemben…

Mindent le akarok írni… az első perctől, az utolsóig. Saját magamat kezelem az emlékeim felidézésével, s ezek elhamvasztásával. A szavaimban örökre megmarad a szerelem mézédes, finom, nevetően-fájó érzése, még akkor is, ha egyedül járom majd a világot. Ezek nem a jelenről szólnak majd, hanem egy folyamatról… hogy hogyan is hihettem, hogy hirtelen ilyen gazdag lettem? Hogy lett családom, nem féltem már a magánytól, tudtam a célom… de mégis… azt is jól tudtam, hogy a valóság ösvényt vág még a szerelem erdejében is. Valahol mélyen pontosan éreztem, hogy a katasztrófa szükségszerű azért, hogy teljes nagyságában és pompájában láthassam majd a világot… hogy ezeket a sorokat leírhassam, és megint elindulhassak egy új életet teremteni… hogy megint pontosan úgy leljek rá a szerelemre, mint ahogyan egy éve sikerült…

Geisterfahrer.