"Ember mindig remélj"

Olyan jó lenne, ha mindig erős maradhatnék. Sőt, bárcsak olyan erős lennék, mint amilyen büszke. Soha nem tudtam azonnal a telefon után nyúlni és hívni valakit, amikor éppen rám törtek a szomorú érzelmek.
Összeszorítom a fogam és nem hagyom, hogy a magány vagy az egyedüllét rám törjön. Kényszeresen küzdök a társ-függő társadalommal, hogy bebizonyíthassam mennyi minden más dolog áll a rendelkezésemre, ami boldoggá tesz.

Mert bármennyire is fáj még egy leáldozott szerelem emléke, nem érint meg a magány. Sokkal élesebben látok, mint valaha… sokkal közelebb tudom engedni az embereket magamhoz. Ők pedig megmutatják nekem, mi lakik igazán bennük.
Megtanulhattam néhány embertől, hogyan kell méltóságteljesen viselni a „szingli” létet. Nem is reméltem, hogy kaphatok ennyi segítséget, miután „egyedül” maradtam. Megláttam, hogy a barátság nem csak egy elméleti, „beszélgetős” síkből áll… valahogy az inkább a rohanó, modern ember kapcsolata. Egy igazi, fiatal barátság élményekből és emlékekből áll. Mikor valaki rögtön ott terem egy sétára, egy mozira vagy bármire, ami emlékeztet minket a szabadságunkra, a fiatal létünkre és a kis hagyományainkra.

Fáj, sőt szinte húsbavágóan bánt a felismerés, hogy nem tudtam megőrizni a gyermekkori barátságok kellemes, meleg lángját… rosszul döntöttem, mikor én (is!) hétvégente inkább elvonultam az aktuális szerelmemmel egy másik világba, és nem foglalkoztam a barátokkal… vagy azzal, hogy elmélyítsem a kapcsolatom velük.
Igenis, most hogy „egyedül” vagyok teljesen más a perspektívám és úgy döntöttem, megadom magamnak a jogot ahhoz, hogy hangot adjak a véleményemnek, természetesen miután mindenki ítélkezni kezdett felettem, a nemrég véget ért kapcsolatom után.
Nehéz szavak, de mégis megvallom, hogy nem véletlen menekültem egy „szigetre” az életem elől. Nem akartam megjavítani a dolgokat, nem akartam beszélni az életemről, mert nem bíztam senkiben… reméltem, hogy ebben a hamis biztonságban, ezen a szigeten majd új életet találok és nem kell visszanéznem a félresikerült kapcsolataimra.
S most, mikor itt állok sziget meg szerelem nélkül, kénytelen vagyok szembenézni az életemmel. Most már nem választ el a Duna a problémáimtól. Rögtön visszazuhantam a valóságba, és rendbe kellett hoznom a kapcsolatom a szüleimmel, és igenis elviselni a néha nyomasztó otthoni létet.
Szembe kellett néznem a múlttal. Az iskolával, amibe jártam, újra bemenni oda, és elfogadni azt, hogy akikkel ott megismerkedtem, legyen az szerető vagy barát a múlt része. Nem sebek, vagy sötét titkok… csak a múlt különleges darabjai. Gyűlöletnek és haragnak nincs helye….

Nem akarom elvitatni az érdemeket és a segítséget senkitől. Nagyon szeretnék kiemelni pár embert, aki segített nekem jó útra lépni, de felesleges ezt írásba foglalni. Úgyis kifejeztem már a hálám az igazán fontos embereknek. A legfontosabb számomra az, hogy találkoztam olyanokkal, akik hihetetlen méltósággal fogadták el a sors csapásait, és megőrizték becsületüket. Nekem ezek az emberek a leginspirálóbbak.

Karácsony

Érzem a fényt. Érzem, hogy az éjszakák és vele együtt a zavaró álmok is megrövidülnek. Megszületett bennem a Megváltó, elhozta a várva várt ragyogást. Mikor letaszítottak a földre, én akkor is vadul a fény felé fordítottam az arcom és összeszorítottam a fogam… nem engedtem, hogy a sötétség rabul ejtsen.
S most nyugalom, csend honol a szívemben. Elmúltak a viharok, tisztán látom a bennem lakó lelket. Ez a saját ajándékom önmagam számára… hogy végre megtaláltam a nyugalmam, s ebbe a nyugalomba tudtam belehelyezni a Messiást.
Álltunk a fa körül, énekeltük, s közben hálát rebegtem magamban Istennek, hogy mennyire hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy itt van körülöttem a szerető és megbocsájtó családom! Szívemben pedig igaz barátokat hordozhatok.

Istenem, imádkozom hozzád ma este, hogy segíts minden embernek a földön, hogy igazán boldog lehessen. Vigasztald a csüggedtet, segítsd az árvát és adj a nélkülözőnek. El sem tudom mondani, hogy mennyire szerencsésnek érzem magam, és hogy ezért mennyire hálás vagyok. Szenteste mindent megkaphattam, ehettem, ihattam békében, a családom körében.
Most mégis egy apró imában kérlek Istenem, hogy akinek ez nem adatott meg, azt segítsd meg! Öleld a világot magadhoz és áldj meg minket.

Megszületett bennem a csoda, érzem, évek óta először. Fény, melegség és boldogság leng körül. Az igazi biztonság, az eltéveszthetetlen, elemi erő, ami mozgatja örök létünket.
Szerencsés vagyok, mert hiszek…

Újabb levél

Elutazni. Csak erre vágyom már. Minden apró sejtem ordít és elvágyódik. Vajon tényleg menne nekem, hogy elhagyjam az otthon, a családom, a barátaim… csak azért mert nem vagyok már földhözragadtan szerelmes?

Most úgy teszek, mintha búcsúlevelet írnék, mielőtt elhagyom a szülőhazám. S miközben írom, rájövök, hogy kik miatt érdemes még maradnom…

Életem legnehezebb időszakán vagyok túl… s úgy érzem, ezt csak nagyon kevesen értik meg. Kikerültem a gimnáziumból, a nagy, felnőtt, vonattal és metróval utazó, szürke világba, miután 13 évig a kisvárosi iskolákat látogattam. S emellett véget ért a gyerekkorom, az ezt megpecsételő nagy szerelemmel is.
Újra kellett gondolom az egész életem és a felépített kapcsolatrendszereim. Mit hagyok itthon, mikor bemegyek a „városba”, az életem színterére. Itt csak a gimi, a gyerekkor, a család marad, a legmélyebb gyökerek… s ekkor eszembe jut az a barátnőm, akivel lassan 14 éve ismerjük egymást, aki még mindig megőrizte magában azt a képességet, hogy vételen türelemmel tud hallgatni és figyelni rám. Engie, ha a legmélyebb gyökereim és a megtartó erőm után kutatok, te jutsz eszembe. A kitartásod, a lojalitásod, s igen, a te türelmed veszem példaként, hogy kivártad a számodra megfelelő embert, míg ő elérkezett hozzád, a szívedhez :)

S ha a gyökereimhez nyúlok vissza, egy erős és fontos személy mindig elkísért az utamon. Betti, együtt nőttünk fel és együtt éltünk át mindent a gyerekkorunkban... most is emlékezem még mindkettőnk életében azokra az eseményekre, amik felnőttekké formáltak minket. Végignéztük, hogy a másik milyen fejlődésem ment keresztül, elengedtünk, elvesztettünk embereket, de önmagunkat és a barátságunkat nem. Ez mindig is emlékeztetni fog arra, hogy én ki is vagyok valójában. Ez a támpont az életemben, hogy most is a jó úton járok és mindig tudom, honnan indultam :)

Egy új világban, még inkább szükség van egy olyan társra, aki képes más dimenziókban is élni, mint a szerelem, a párkapcsolatok. Mikor „egyedül” maradtam, „páromat vesztettem”, rögtön bele tudtam kapaszkodni egy őszinte és nyitott emberbe. Adri, megmentettél attól, hogy elnyeljen az önsajnálat és a „magány”. Azt hiszem talán eddig még nem találkoztam olyan emberrel, akivel ennyire széles érzelemskálán mozoghattam… akivel nevetek, sírhatok, hülyéskedhetek, lelkizhetek vagy akivel beülök egy moziba, akivel korizhatok. Én a fiúknak mindig kiemelt szerepet adtam az életemben, szinte erőltettem, hogy ők legyenek azok, akikkel minden programot át kell élni… s közben megfeledkeztem arról, hogy az ember akár a barátaival is szerezhet életre szóló élményeket. Olyan közegben éltem, ahol mindenki a saját párjához fordult, és a barátság csak egy kiegészítő funkciót töltött be.
Adrus, miattad érthettem meg azt, hogy az ember nem magányos és nincs egyedül, ha éppen nincsen párkapcsolatban. Rengeteg mindent át lehet, sőt át kell élni a barátokkal, és még hangosabban, még színesebben meg kell élni az életet. Látom magunkat, hogy egyszer majd célba érünk, mosolygunk boldogan egymásra, hisz meg fogjuk találni a helyünket az életben. Először önmagunkkal békültünk meg, megteremtettük a világunkat, tisztán, érdekek és gátak nélkül. S erre építhetjük fel majd a szerelmet, ami egyszer beköszönt az életünkbe… de addig is egy erős vár az, ami igazi biztonságot nyújt… s ez az erős vár csakis az igazi barátság lehet.

Hogy miért akarok mégis elmenni néha? Mert úgy érzem, megnémulok. Ugyanúgy, mint hónapokkal ezelőtt. Nem véletlen nem nyitottam szólásra a számat sehol. Már nincs mit mondanom… nincs mit közölnöm. Régen sem volt, nem véletlen maradtam néma. Ha én néma vagyok, annak nyomós indoka van, és nem az elfojtás az én esetemben...
Nem akarok a múltról beszélni, mert nem látom értelmét… nem akarok a véget ért kapcsolataimban vájkálni és ujjal mutogatni a volt szerelmeimre, hogy mi volt bennük a hiba. Tisztelem őket és az emléküket. Az emléküket, ami máig megmosolyogtat.
Én a jövő felé fordítom az arcom, és a csalódás, amin keresztülmentem nagyon sok dologra rávilágított, nem csak a családommal vagy a „volt családommal” kapcsolatban. Az összes felesleges, fájdalmat okozó emberi kapcsolatomra is emlékeztet. Nemcsak egy elmúló szerelem vesz ki belőlünk rengeteg energiát, de az elmúló barátságok is. Mikor az ember arra ébred, hogy nincs már türelme, nem akar, sőt nem is tud már mit mondani… amikor idegennek érzi magát, s a másikat is.

Törésvonalak-ciklus

Egy új ciklust szeretnék nyitni. Minden nagy érzelmi esemény után vállalkozom valami projektre… most úgy döntöttem, hogy egy darabig nem írok senkinek, és nem írok semmi konkrétról.
Alteregók és kitalált szereplők, személyiségek mögé fogom bebújtani a tapasztalataim… nem a magánéletem apró részleteit fogom kivesézni, hanem képzeletbeli helyzetekbe ültetem bele a megélt érzelmeket, konfliktusokat, dilemmákat.
A szerelmi ciklus lezárult. Most szeretnék a maroknyi olvasómnak valami újat és izgalmasat nyújtani… s emellett bebújtatni szavaim mögé az elhallgatott gondolataim is.
Eddig nem vállalkoztam még hasonlóra sem. Nem vagyok író, sem művész, csak próbálkozom… remélem el tudom juttatni nektek az üzenetem…
Ne gondolkodjatok és ne keressetek mögöttes tartalmat, ne kutassátok a múltam ezekben a töredékekben. Csak a leírt érzésekre, hangulatokra figyeljetek és önmagatokat és a vigaszt találjátok meg benne.

"Geisterfahrer útra kelt a végtelen, kéklő tengeren. Kibontotta vitorláit és szállt a víz felett. Elvágta a láncait és repült. Végre összeszedte a bátorságát, hogy ott hagyja a keserűséget, és valóban meglelje önmagát. Egyértelmű volt, hogy merre indul. Segítségére volt a lágy szél… a feneketlen kékség, amely kísérte… és hófehér vitorlái, amiket gondosan beállított.
Széttárt karokkal élvezte a finom, sós levegőt és a szabadság végtelennek tűnő érzését, amely kitöltötte a testét. Hirtelen és váratlanul beleütközött valami nagyon kemény és hideg tárgyba. Mikor meglepetten felnézett, rájött, hogy nem falnak ütközött. Csak „H” volt az. Egy férfi, aki hatalmasabb volt mindenkinél és erősebb. Határozott, olykor különös humorral rendelkező ember volt, akinek nem ismerhette ember a múltját, jövőjét pedig gondosan kiszámítgatta. Jéghideg volt a bőre. Mindene fagyos, mintha még a vér is csak jeges vízként folydogálna benne.
Meglepetten, és titkolt boldogsággal nézett G-re. „Hát megint itt van” –gondolta. G. nem fél már tőle… nem félt hideg, ördögi lététől. Tudta, hogy olykor felbukkan… talán azért, hogy figyelmeztesse arra, hogy a múlt valamilyen kiszámíthatatlan formában úgyis visszatér.
G. kincsként tekintett H. vörösen izzó, dobogó szívére. Hamis kincs volt ez, amely elveszett a jeges tengerben. H. rótta a kékséget naphosszat, ebből állt élete… magának sem vallotta be, de kutatott az egyetlen emberi maradványa után. A szíve után. G. kísérte őt, feláldozta neki még a saját létét is, de neki sem sikerült megtalálnia ezt a  „hamis” kincset. Aztán mikor G. rájött, hogy képtelen magából átültetni a férfiba az élő és érző részt, elhajózott. Szomorúan, kudarcként megélve a keresést elfordult H.-tól… azonban mégiscsak ugyanazon a tengeren vitorláztak. Mindkettejük lelke ugyanazt a vágyat kísértette… megtalálni ezt az élő részt."

-Olyan ez, mint az állandó párkeresés az életben. Keressük megszállottan egymásban a szívet, a szerelmet. Legjobb oldalunkat mutatjuk a másiknak, hogy belénk szeressen. Kapcsolatok születnek, és ki is hunynak hamarosan. Folyton csak váltogatjuk a vidám, szerelembeesős zenét és a szakítós balladákat…
Szerelembe esünk olyannal is, aki arra még nem áll készen. Mi az, hogy valakinek nincsen szíve vagy nem akar, sőt rosszabb, nem tud érezni? Nem volt anyja, ki megölelje? Előfordulhat. Ezt a részt nem lehet szerelemmel pótolni… ahogyan kell intelligencia a tanuláshoz, úgy az érzelmi világhoz is kell egyfajta velünk született intuíció. -

"G. nem is tudta, hogy a vörösen izzó, dobogó kincs, ott lapul őbenne. H. nem kaphatott szívet… Isten G.-nek adta a keresztet, hogy egyszerre két szívet cipeljen, hisz tudta másik teremtménye képtelen erre. Áldást és átkoz szórt rájuk… összekötötte őket egy örökre, hogy életük során kerülgessék egymást, és keressék hiányzó darabjaikat… egészen addig, míg rá nem jönnek, hogy a másikban tudják csak meglelni ezt, s akkor lehet éltük nyugodt végre."

Hisz ezt hívja a modern ember szerelemnek, nem?

Vad Itália

Századszorra is végigfut a fülemen a dallam, amint Slash gitározza a Keresztapát. Gyönyörűen sírnak a húrok az ujjai alatt… mintha csak te játszanál a lelkemmel… szép és fájdalmas játékot.

Itt voltál. Itt volt a fekete autód. Ki sem néztem az ablakon és tudtam, hogy megérkeztél. Hallottam az autó hangját, éreztem, hogy a levegő egy pillanatra megdermed. Majd meglepetésemre, ömlött belőled a szó. Régen imádtam nézni, ahogyan beszélsz… az ajkad finom vonalát figyelni, és hangod hallani.
El is felejtettem, milyen mély, komoly hangod van. A fülemnek újra meg kellett szoknia.

Beszélgettünk, mint két felnőtt. Mint két kiegyensúlyozott életet élő felnőtt. Mintha mi sem történt volna… csak nyomokban éreztem az elmúlt egy év fuvallatát.
Megdöbbentő és szívfacsaró, hogy amiken keresztül mentünk, utána hogyan voltunk képesen ilyen barátságosan szembeállni egymással. Mi történt? A tűz, amely köztünk égett, hatalmas lángokká alakult át, amik aztán halálosan megsebeztek minket, és kivették belőlünk a legjobb részünket. Elporladtunk a szenvedélyben. Most pedig a parázsból próbáljuk újraépíteni magunkat.
Már nem néztél rám megvetően vagy haragosan. Már nem néztél rám szerelemmel telien. Látom, megbocsájtottál és tovább léptél.
Éreztem a múltat felbukkanni a szavainkban. Vagy mikor egészen közel léptél hozzám… vagy mikor véletlen összeért a kezünk. Ezek már hideg, jelentésnélküli érintések voltak. Más vagy te is, és más én is. Annyira szeretném azt mondani, hogy szeretlek vagy azt hallani, hogy szükséged van rám… de már felnőttünk. Vége a Radnótinak lassan számodra is.

Most megszólal a Keresztapa zárótémája. Eszembe ötlik a rengeteg szenvedély, a mosolyunk, a gyerekkorunk. Mintha csak mi is egy leáldozott, veszélyes és szenvedélyes olasz család lettünk volna. Éltünk, szerettünk és rengeteg hibát követtünk el… majd pedig megöltük egymást.
Nem akarom felhozni a fájdalmat és a keserűséget, hisz, már megbocsájtottunk és ez segíthetett minket oda, hogy újra tudtunk beszélni. S én most mégis sírva írom ezeket a sorokat, mert nem tudom, mit érezzek.
Nem akarom érezni a vonzerőd, mert beleroppanok… nem tudom elviselni, ha még egyszer összetörsz.

Azt hiszem, erre vártam. Egy szép és méltóságteljes lezárásra. Egymás szemébe néztünk, és mosollyal elengedtük egymás kezét. Olyanak vagyunk mi, mint egy olasz dal, ami szívbemarkolóan cseng. Ezek voltunk mi, ez volt a gyerekkorunk… ez tett minket felnőtté. Nem is búcsúzhatnék stílszerűbben…
Viszlát Szerelmem
Isten áldjon „Maci”… Ádi…

Szívem összes szeretetével a tied voltam…

Hiányzol...

Ahogyan nem lehet görcsösen szeretni valakit, hasonlóképpen nem lehet valakit görcsösen kikergetni az életünkből...
Nem tudom, miért írok még mindig erről, de nem tudom megfojtani a szerelmet. Bárhogyan próbálok felejteni, csak egyre több emlék tódul a fejembe.

Bárcsak szólnál, hívnál... Gondolsz még rám? Vannak érzéseid? Jó ég... micsoda buta kérdések...
Néha túl nagy az űr... nehéz megbírkózni a hiánnyal... hisz valaki egyik nap még a világot jelentette, másnap pedig már kizárt az életéből...

Szép idegenek

Sokat gondolkodtam, hogy lehetne ezt az érzést szavakba önteni, de valójában nem is lehet igazán hitelesen megtenni ezt. Csak a gyomorban repdeső pillangók mutatják, hogy az ember valami nagyon különlegeset talált a sok magányos nap után.

Lányok, nektek írom ezt a bejegyzést, hogy észrevehessétek, milyen kincsre bukkantatok, és hogy figyelmeztesselek titeket, mindig csak a valós csillogásnak higgyetek…

Meddig tart egy szerelem? Meddig hiányzik a másik? Meddig szabad rágondolni? Egy új szerelem ott kezdődik, ahol a másik véget ér. Egészen addig bújik meg a gondolataink mögött a volt szerelem, amíg valaki más képes elvarázsolni minket az újdonság erejével. Most, hogy látom, szépen lassan szerelembe estek, elkezdtem én is emlékezni. Tüskék és fájdalom nélkül. Megbocsájtottam magamnak és mindenkinek, így képes vagyok elkülöníteni a jót és a rosszat, és tisztán emlékezni.

Varázslatos az, mikor két ember között elindul a folyamat, ami először keserűség és problémák nélkül mély szerelemmé alakul… az ismeretlenből, egyetlen és igazi válik. S aztán elkezd dolgozni a valóság és az idő is… az elején nem is gondolunk a csúfos, szakító szavakra és a gáncsoskodásra. Milyen különös… a vonzó idegen átalakul az egyetlen társunkká, majd olyan mélyen megismerjük, hogy még a benne lakó legsötétebb démont is meglátjuk. S végül megérkezünk a végéhez. Újabb szerelem, újabb kapcsolat, újabb vereség. Ez tölti ki az érzelmi világunkat.

Látom magam, amint ülök az autósiskolában vagy amint csinos, feketébe öltözve állok a klub bejárata előtt, és megsuhant a szerelem szele. Belém égtek ezek az első pillanatok. Mindközül ezek voltak a legboldogabbak… hisz a tudatlanság ajándékát tarthattam a kezemben. Nem tudhattam, hogy a férfi, akibe beleszeretek az vagy képtelen szeretni, vagy éppen képtelen megbocsájtani. Zseniális, hogy akik összetörték a szívem, azok akár idegenek is maradhattak volna.
Bárcsak meg tudtam volna őrizni a boldog napok érzését… talán nem is lett volna olyan nehéz, ha nem lettem volna olyan éretlen. Nem igaz az, hogy a kapcsolat, ami tökéletesnek tűnik, az beteg vagy nem egészséges. Igenis mindenki megérdemli azt, hogy egy darabig minden stimmeljen és senkinek nincs köze ahhoz, miért nincs veszekedés vagy hogy miért nem panaszkodik az egyik. Talán itt rontottam el valamit… elkezdtem keresni bennünk a hibát, amikor nem is volt. Csak a mondás és az irigykedők úgy tartották, hogy semmi sem tökéletes…
Nem, nem kell panaszkodni mindenkinek, ha valami nem működik… külső szemlélő úgy láthatja, ebben hibáztam, én mégsem gondolom ezt. Soha nem adtam ki és nem adnék ki panaszt, rossz véleményt arról, akit szeretek… de még a családját sem szidtam vagy szidnám másoknak.

Semmiért nem cserélném el a múltam. Most már nem is változtatnám meg. Igyekszem csak ezeket az első, boldog perceket megőrizni. Van bennük valami bájos, fiatalos és élő. Nem bánom, hogy ezeket meg kellett élnem, és csalódnom kellett. Hiszek abban, hogy egyszer majd valami egészen mással találkozom, amikor majd én is felnőtt leszek. Én ugyanolyan maradtam, csak talán kicsit érettebb lettem…
 

Adrinak, akinek tiszta szívemből kívánom, hogy szeressen és szeretve legyen. Kincsre bukkantál, amit meg kell őrizni és küzdeni kell, hogy mindig fényességet hozzon az életedbe. Ha úgy akarod és alakítod, áldás lesz számodra. Megérdemled ezt az ajándékot :)

Geisterfahrer búcsúzik

Ha egy kívánságom lehetne, rögtön tudnám, mit kérnék. Az elmúlt 11 hónapot egy mozdulattal kitöröltetném a lelkemből. Az elsőtől az utolsó percig. Most megtagadom a múltat és egy sötét szobába, az elmém leghátsó felébe, gúzsba kötve bezárom az emlékeket.
Csak arra várok nap mint nap, hogy eltűnjön a sok hazugság, szégyen, keserűség és megbántottság az életemből. Tisztulni akarok attól a sok méregtől, ami engem kínzott az elmúlt időkben. Talán egy dacos gyerek gondolatai ezek, de most nem érdekel. Csak azt akarom, hogy tűnj el. Tűnj el az emlékeimből, a szívemből és a városomból is.
Soha nem akartam még így semmit. Még téged sem. Igen, most megtagadok mindent, ami velem történt eddig, de nem zavar… látom, erősebb lettél mióta elváltunk. Semmi baj nincsen ezzel, én is más vagyok. Nem csak bennem lakik őrület és gonoszság, benned is van nagy adaggal.
Nincs kétségem afelől, hogy mindegyikük találhat és találni is fog jobbat… akkor is leírom ezt, ha most még fáj ezt beismerni. De ilyenkor mindig eszembe jut az arcod, amin 10 hónap után semmilyen érzelem nem tükröződött, hiába mondtad azt, hogy „nekem is fáj”. Kételkedem abban is, hogy igaz szerelem volt-e a mienk. Talán amolyan iskolai szerelem, aminek meg kell történnie, hogy az ember emlékezhessen valami nagy dologra a gyermekkorából.
Az idő dolgozik, munkájában pedig megállíthatatlan. Halványul a szerelem, az emlékek, és majd egyszer csak a fájdalom is eltűnik. Én csak az kérem Istentől, hogy vegye el tőlem a haragot és a gyűlöletet, mert önmagam kezdem el vele pusztítani, miközben gondolom te már a “régi”, gondtalan életed éled.
Szerintem te sem akarsz soha többé ennyire furán szeretni… én sem. A családom és a barátaim sem akarom többé megbántani.

Az elmúlt egy hónapban sok emberrel találkoztam és sok mindent tapasztaltam. Az életben nem lehet elmenekülni és bezárkózni egy „szigetre”, amiről azt hisszük, hogy majd mindentől megvéd minket. Nekem ez a legnagyobb tanulság… hogy az nem szerelem és az nem kapcsolat, ahol az ember újra és újra elveszíti önmagát… ahol két ember nem tud segíteni egymásnak szárnyalni, repülni…

Nincs több mondanivalóm. Én már nem akarok ebben a fájdalomban élni, és nem akarok rád gondolni, sem visszanézni.
Jó, hogy a Duna köztünk húzódik. Most áldom, hogy annyi hömpölygő, hideg víz van köztünk. El fogsz felejteni hamar, és hamarosan én is téged… utána pedig vár ránk a csodálatos élet, amit nagyon jól kell megélni, és telepakolni felejthetetlen élményekkel és csillogó célokkal.

U.I.: Szívből köszönöm a segítséget azoknak az embereknek, akik mindig mellettem álltak, teljesen mindegy mennyire változtam meg. Örökké a szívemben őrizlek titeket.
A családom minden kudarcom után ugyanolyan türelmesen és kedvesen vigasztal, és megbocsájt, annak dacára, hogy sajnos őket is megbántottam.

Adri és Betti. Mindkettőtöknek nagy hálával tartozom, ugyanis ti óvtatok meg engem attól, hogy szomorú és magányos legyek. Igazi barátok vagytok, akik kiállnak mellettem, és támogatnak. Remélem végigkísérjük egymás életét.

S végül van még sok mindenki, akit nem tudok mind megnevezni, de sok jó percet okoztak nekem és önbizalmat adtak a legnehezebb szakaszban.
Most látom, hogy soha sem leszek egyedül, ha ennyi rendkívüli ember van mellettem.

Egy év - egy búcsú

Nem lehet haraggal és gyűlölettel élni. Ideje elengedni minden keserűséget és a jövő felé nézni.

Megpróbállak megőrizni szívemben harag nélkül, tisztán, forró emlékekkel. 

Ideje felnőni, azt hiszem...

Büszke vagyok rád. Ma megkaptad a szalagot, ami a jövőt, a felnőttéválást szimbolizálja. Most már csak rajtad áll, hogy eléred-e az álmaid.

Remélem emlékszel, hogy egy évvel ezelőtt pontosan ezen a fontos eseményen találkoztunk először. S a Sors fintora, hogy ma az utolsó búcsú üzenetem írom neked...

Sár és Gyűlölet

Neked....
 

Radnóti Miklós
Szerelmi ciklus 1927-28-ból (részlet)

Szakítottunk.
Te véresre csókoltad a számat
és lihegve kértél, hogy maradjak.
Nem maradok.
Menj be szépen, én meg elindulok
a mérföldkövek között a sárban.
Mit nézel?
A hófehér éjek után ugy-e
könnyezõ, foltos olvadás szakadt.
Hallod?
A vézna fákban a nyarat
siratják most korhadt, téli szentek.
Ne sírj.
A könnytõl csunya lesz a szemed
és nem bírom folytatni, ha könnyezel.
Hallod-e?
Szél szánkázik zúgva a dombokon
és itt te elõtted fodros a sár.
Megértettél
Sár. Sár és Gyûlölet van az alján
minden csillogó, nagy szerelemnek.
Most menj.
Érzem, hogy imádlak és gyûlöllek
és ezért most itthagylak az úton.
Kedvesem.
Nagyon, nagyon szerettelek és hogyha
találkozunk, talán újra kezdem.
Menj már.

Invaded by You

Annyi mindent nem mondhattam el. Annyi fontos szó bennem ragadt, most meg fojtogatnak a gondolatok. Soha sem volt még ilyen nehéz… állandóan tartani magam, hogy az emberek ne láthassák az óriási fájdalmat és csalódást bennem… csak nyelem a keserűséget, hogy ne mások sajnálatából kelljen élnem.
Nehéz. Nagyon. Még mindig… soha sem volt még ilyen nehéz. A szerelem arc nélküli amorf fájdalommá változott át bennem… s most küzdök vele, hogy eltűnjön az életemből.
Hosszú és hideg tél lesz még a lelkemben… mint az őszben élő fa, ledobom megsárgult leveleim, emlékeink, s meztelenül állok a jeges szélben.
Nem a magány visel meg, vagy hogy most éppen nincsen „párom”, hanem hogy eddig egy másvilágban éltem… a hétvégéim szerelmes, bensőséges suttogásokkal voltak átitatva… mindig ott hordtalak a szívemben, te pedig mindig fogtad a kezem, mindig hozzám értél… a legszebb ígéreteket is megtetted nekem… örökös szenvedélyben éltünk, ami kitöltötte egész létünk. Egyetlen szavaddal elvarázsoltál, kitártam előtted a szívem… s végül szinte egy mozdulattal elvágtál mindent.
Soha sem fogom tudni megérteni, hogy ekkora szerelem hogyan érhet véget egyetlen érvágással, csupán a telefonban kimondott szavakkal, amikben nem voltak értek pusztán dühös szavak, amik a szabadulásvágyat firtatták...

Dühös vagyok rád. Elmentél, itt hagytál, fájdalomban, elhagyott szeretettel összekötözve. Még álmodom veled… de akkor is csak az elutasítást tudom leolvasni az arcodról… fel sem tudnád fogni, mekkora fájdalmat okoztál nekem. Gondolom legalább akkorát, amekkorát én neked. Kiegyenlítetted a számlát, összetörted a szívem…
Eleget vezekeltem már a hibáimért, önmagammal is megküzdöttem… nem fogom soha sem kisebbíteni a saját felelősségem és a lelkiismeretfurdalásom… nem hagytad, hogy helyrehozhassam a vétkeim és bűneim… s ezzel kitaszítottál véglegesen is az életedből, és döntöttél a sorsunk felett… a felelősség immáron a tied marad örökre…

U.I.: Köszönöm a kritikákat, miszerint én nem voltam „jó barát” és ha nekem párom van, akkor nem is tudok igazán „jó barát” lenni. Most nincs párom, és a kedves kritikusaim mégsem jelentkeznek…

Louder than Love

Tartozom még egy vallomással. Enélkül nem lenne teljes a kép, hazudni pedig nem akarok. Hiába remélem, hogy az a bizonyos valaki még olvassa a bejegyzéseim, nem írhatok örökké neki. Magamnak kell írnom, és beismerni mindent, ami kavarog bennem.
Hazudnék, ha azt mondanám nem csábít a jövő, de mindig megtorpanok és felteszem magamnak a kérdést. Mire van szükségem? Tényleg szerelem kell nekem? Erre nem tudok őszinte és egyértelmű választ adni. Engem most nem az érzelmi világ vonz, hanem a valóság, az álmok a célok életszerű illata.
Rájöttem, hogy nem tudom éretten kezelni a szerelmet, és szélsőséges állapotokba kerülök, ha igazán megérzem ennek a drognak az ízét. Ahhoz, hogy felnőtten tudjak szeretni egy felnőttet még sok időnek kell eltelnie, és ezalatt még többet kell tanulnom. Elsősorban megszerezni azt az önbizalmat, aminek a segítségével igazi társsá, párrá válhatok, nem pedig segítővé, szervezővé vagy „anyává”… soha többé nem akarok úgy kifordulni magamból, mint az elmúlt pár hónapban. Nem engedhetem meg magamnak, hogy megvakuljak a szerelemtől, és felborítsak mindent, amit eddig felépítettem.

Valami nagyon érdekeset is észrevettem. Most, hogy én is megnyíltam, az emberek is kitárták igazi bensőjüket. Már látom, hogy nem létezik olyan, hogy valaki „klasszikus” kapcsolatban él, vagy harmonikus az élete. Az elmúlt pár hétben teljes szélességében láthattam a valóságot. Emberekkel, érzelmeikkel és gondolkodásukkal kerültem kapcsolatba. Meglepett, hogy mennyire kevesen képviselik a „halhatatlan szerelmet” vagy nem is tudom már hogyan definiáljam. Inkább saját utakat választanak, mintsem egy erős köteléket, amely egy másik emberhez fűzi őket. Inkább mindenki éli az életét, követi az álmait, és játszik, mintsem hagyja veszni a szabadságát. A magyar huszonévesek másként élnek, mint ahogy azt én elképzeltem. S én sem éltem úgy, ahogyan ők… meg voltam győződve, ha biztonságos kapcsolatban vagyok, semmi baj nem történhet, és igenis nekem erre van szükségem. Most, hogy véget ért már a harmadik „komoly” kapcsolatom kicsit más összefüggésben látom az emberi kapcsolatokat.
Azok, akik nem adják komolyan szívüket egy párkapcsolatba sokkal élesebben látnak, jobban megérzik a másik ember fájdalmát. Ők észrevették, hogy mire van szükségem, és hogy min kéne változtatnom… ők foglalkoznak velem. Sokan inkább elmerülnek egy világban, egy másik emberrel, hogy ne fájjon a valóság, és erre áldozzák erejüket, alázatosságukat, ez adja a terveik, álmaik nagy részét. S míg aki „egyedül” van vagy független, bizonyos szempontból több dolgot tud megélni, felesleges kötelékek nélkül.
Az embernek vagy barátai vagy nagy szerelme van… majd az igazi szerelem talán megenged mindent.

Nem szoktam magamra erőltetni életérzéseket és stílusokat, erről már leszoktam, amikor kamaszodtam. Nem fogok felvenni semmilyen pózt annak érdekében, hogy begyógyuljanak a sebeim… továbbra sem tudnék senkit sem bántani… csupán rájöttem, hogy nem a saját utam járom, és ekkora kudarc után más irányokba fordulok és kihasználom, hogy semmi komoly nem köt már ide…

Covered in Gold

Amikor véget ér egy szakasz az életünkben, igenis fel kell dolgozni az elmúlást. El kell végezni a gyászmunkát. Eltemetni a rengeteg érzést, helyzetet, emléket… és megbocsájtani. Csak a béke megszerzése vezethet majd új és tiszta utakra.

Tisztán emlékszem egy mondatra, amit egy bölcs ember mondott nekem, mikor beszélgettünk: „Ti még sokszor fogtok szakítani és újra összejönni.” Akkor csak mosolyogtam… azt hittem, csak azért mondja, hogy ne érezzem rosszul magam, hogy azért teszi mellé, hogy majd „újra összejöttök”. Mindegy, hogy tapintatból, szeretetből vagy őszintén mondta, nagyon megragadt bennem. Máig forgatom a fejemben ezt a mondatot, és olykor furcsa utakra csal… a remény útjaira.
Ő hitt bennem és a mi szerelmünkben, tőle kaptam a legérdekesebb és legtöbb erőt adó mondatokat…

S most arra gondolok, hogy bárcsak látnál engem. Bárcsak látnád, hogy milyen vagyok igazából… s nem azt a szörnyeteget, akivé váltam. Megfordult velem a világ akkor is, mikor megismertelek és most is, mikor elhagytál. Minden napom azzal töltöm, hogy jobbá, bölcsebbé és tapasztaltabbá akarok válni, hogy még egyszer ne kövessek el hibákat. Ezért akarom, hogy láss… mert vannak bennem még „régi” részek, amik sejtik, ha meglátnál, nem hagynál el soha többet újra…
Nagy szavak ezek tőlem. Ezeket soha eddig senkinek nem fedtem fel, csak a fehér papírnak. Én erről nem merek beszélni… mert a remény is csak méreg nekem, betegnek… félek visszahúzna a keserűségbe.

Eszembe jutott, mikor megismerkedtünk. Elindultam a szalagavatómra mindenféle remény nélkül, csak túl akartam élni az estét. S te megtaláltál engem. Mellettem voltál egész este… én beleültem az öledbe, te pedig a nyakamhoz hajoltál. Akkor egy pillanatban szinte képet kaptam az elkövetkezendő 10 hónap szenvedélyéről és szerelméről. Te udvaroltál, te akartál engem megszerezni. S sikerült is… most pedig én küzdöm, te pedig elbocsájtottál. Nem fura…? Milyen furfangos a sors… nem akartalak rögtön beengedni, de te tért nyertél magadnak az életemben… majd pedig ez lett a vesztünk.

Hogy miért írok még mindig erről a szerelemről? Mert az előző kettőről tudom, hogy elmúlt, eltűnt vagy talán nem is létezett. De ez létezett, nagyon is. Beleégett a lelkembe, sőt a testem összes porcikájába is. Akkor írtam a legszebben, ha rólad írtam… bennem éltél, elkísértél mindenhova, de most erőszakkal kiszakítottad magad az életemből… csak nem számoltál a következményekkel. Pedig hidd el, mindig vannak következmények.

 Még kell idő… kell idő, hogy teljesen elengedjelek… az ajkad… a hátad… a csókod… a nevetésed… az autód… a Duna… a sziget… a köztünk lobogó vad szenvedély…

G.

U.I.: Ezt édesanyád mondta nekem.

Best of me

Újra és újra elkap az érzés... ahogy ülök a vonaton, rámtörnek az emlékek. Bárcsak meg tudnám festeni a bennem hullámzó fájdalmat. Mint egy pipacsmező, mikor vihar dúl felette.

Hiányzol... űr van a szívemben. A testem is beteg már a keserűségtől... minden nap küzdenem kell ezzel a rengeteg hátrahagyott fájdalommal. Újra és újra meg kell emésztenem azt, hogy nem vagy itt mellettem... soha nem éreztem még ilyet. Hogyan válhattak a szerelmes szavak éles fegyverekké? Hogyan lett a szerelemből emésztő elmúlás...? Bárcsak lenne erőm minden megváltoztatni, bárcsak ne szenvednék a bűntudattal!
Annyira fáj, hogy rám sem néztél... nem láttam a szemed, az ajkad... csak elmentél... én pedig itt maradtam egy hamis, rámfestett álarccal, ami nem én vagyok.
Vajon van még merszed az igazi, jó énemet észrevenni?

Tudsz élni a csókom nélkül? Tudsz élni az érintésem nélkül? Létezik világ akkor hát, amiben nincs helye a szerelmünknek... ha elengedsz, tedd meg hát... s majd megtanulok nélküled élni...

Assisi Szent Ferenc imája

Uram, adj türelmet,
Hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam,
Amit lehet, és adj bölcsességet,
Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.

Uram, tégy engem békéd eszközévé,
hogy szeressek ott, ahol gyűlölnek,
hogy megbocsássak ott, ahol megbántanak,
hogy összekössek, ahol széthúzás van,
hogy reménységet keltsek, ahol kétségbeesés kínoz,
hogy fényt gyújtsak, ahol sötétség uralkodik,
hogy örömet hozzak oda, ahol gond tanyázik.

Ó Uram, segíts meg, hogy törekedjem,
nem arra, hogy megvigasztaljanak, hanem hogy én vigasztaljak,
nem arra, hogy megértsenek, hanem arra, hogy én megértsek,
nem arra, hogy szeressenek, hanem hogy én szeressek.

Mert aki így ad, az kapni fog,
aki elveszíti magát, az talál,
aki megbocsát, annak megbocsátanak,
aki meghal, az fölébred az örök életre.
Amen.

Queen of Suburbia

Itt állok egy új időszak kapujában, ami arra hivatott felkészíteni, milyen is a felnőtt lét. Nem állhatok meg, hisz minden szakítás után alaposan és részletesen újra és újra összerakom magam. Mindig hibátlan és pontos munkát akarok végezni, de azt hiszem tavaly októberben valami hiba csúszhatott a számításba, és a türelmet elfelejtettem beilleszteni a képbe.

Nem akarom többé hajhászni a szerelmet, sem elsüllyedni a „szépségében”. Ennél nekem többre van szükségem… legközelebb nem követhetek el ekkora hibát, különben egyszer ténylegesen el fog pusztítani ez az egész. El sem tudom képzelni, hogyan bízhattam rá az egész életem egy emberre, aki szintén fiatal még… hogyan eshettem át a ló túlsó oldalára. A tükörbe néztem és nem is láttam magam… elveszítettem a kapcsolatot a valósággal… mintha csak mindig drogon éltem volna.

De mennem kell tovább és tovább, nem szabad gondolkoznom és megtorpannom. Ott ül a szívemben a fájdalom, de az csak még messzebbre hajt. El innen, egy másik világba, ahol igazán meglelhetem önmagam, és azt a fajta intelligens és okos szeretetet, ami majd nem pusztít el. Látnom kell a határaimat és megkapaszkodnom a családomba, barátaimba még akkor is, ha azt hiszem, most az életemet megfordító emberrel találkoztam.

Kár lenne feltúrni a múlt, a saját, és a kapcsolat hibáit. Nekem ma már erre nincsen erőm, és jobb is hagyni, nyugodni ezt az elaltatott, kialudt szerelmet. Csak magamra számíthatok, hogy majd könnyebb lesz egy nap, ha majd ténylegesen megtanulok „felnőtt” módjára kapcsolatban élni valakivel. Hiszek abban, hogy Isten most is meg akart valamire tanítani.  Talán arra, hogy ne ragaszkodjak túlzottan… hogy ismerjem fel, hova tartozom és hol van helyem. Soha ne hagyjam cserben a családom és a barátaim… mindig hallgassak édesanyám szavára és hagyjam a másikat elmenni… hogy ne bántsam meg a másikat, ha épp nem velem foglalkozik… hagyjam a dolgokat a maguk útján haladni… és tudjak egyedül is lenni. Ne érezzem az egyedüllétet magánynak, hanem okosan és értelmesen töltsem ki ezt.
Most már arra kérek erőt, hogy önmagamat tudjam inspirálni és a saját céljaimat követhessem… mert mikor felnyílik hirtelen az ember szeme, rengeteg mindent másképpen lát, és eddig ismeretlen utak villannak fel előtte.
A fájdalmat mindannyian másképpen enyhítjük…

„God grant me the serenity
 To accept the things I cannot
 Change
      Courage to change the
      Things I can and wisdom to
      Know the difference”

Run

Sokat gondolkoztam, hogy mit is írjak. Végigolvastam a bejegyzéseim… csak úgy áradtak belőlem a szerelmes szavak… de volt egy, amiben már a jövőről írtam, hogy elmész.
Vége van. Először hisztérikus fájdalom fojtogatott, mikor „megszabadultál” tőlem, majd pedig ez átfordult egy csendes, szomorú keserűségbe. Újabb 10 hónap, amiről azt hittem, hogy igaz, erőteljes és szerelmes volt… most pedig vacogok egyedül a novemberi fényben. Valahogy már nem is olyan szokatlan. Ezt érzem, mikor vége egy időszaknak, mikor megint csak egyedül maradok. Kereslek az álmaimban… nem tudom kinek címezni a fájdalmam, csak bolyongok a lakásban. Elűzöm folyton magamtól a szerelmes emlékképeket… a Duna, az ajkad, a mosolyod látványát. Újra meg kell szoknom önmagam és a jelenlegi helyzetem. Meg kell kapaszkodnom ebben a világban, amelyben nincsen szerelem… és élnem tovább. Nélküled.
Elmegyek, elmenekülök ebből a világból… minél messzebb, hogy kevésbé fájhasson. Meg akarok bocsájtani magamnak és neked is. Azt akarom, hogy majd az emlékeim része légy, és ha visszagondolok az életemre, a te arcod is egy pozitív emlék legyen a nagy sokaságban.

"Tell me how you closed the door
  Knowin' nobody could love you more
  Tellin' all your friends that this love
  Was just made for bleedin' "

De igen...

Nem akarom látni, mert gyűlölöm látni,
Nem akarom látni, mert szenvedek látni,
Nem akarom látni, mert fáj, ha látom.
Nem akarom látni, de mégis várom.

Nem akarom látni, mert gyűlölöm látni,
Nem akarom látni, mert reszketek látni,
Nem akarom látni, mert fáj, ha látom.
Nem akarom azt, hogy újra fájjon.

Nem akarom nézni az arcát, ha kérdez,
Nem akarom tudni, azt, hogy mit érez,
Nem, nem, nem, nem!
De igen! Szeretem!

Nem akarom látni, mert nincs erőm látni,
Nem akarom látni, mert nincs időm várni,
Nem akarom látni, mert megsebez újra,
Nem akarom látni, ezt ő is tudja.

Búcsúlevél -kiadatlan verzió

Kedves Ádám!

Ezt a levelet a távozásod után kezdtem el írni, és napokon keresztül formálódott. Nem akartam személyesen átadni, hisz értettem a jelből, hogy nem vagy kíváncsi rám, így csak a távolból küldöm, és csak reménykedem, hogy elolvasod. Ez az utolsó üzenetem, nem foglak soha többé megkeresni. Csupán pár dolgot szeretnék tisztázni, amit nem hagytál, hogy szóban azon a fájdalmas pénteken elmondjak.

Szeretném, ha ezt csak te olvasnád, mert ez kettőnkre tartozik. Nem tudom, hogy mit osztottál meg a többiekkel, ehhez semmi közöm, csupán azzal a kéréssel élhetek, hogy ez a levél legyen az utolsó közös pillanatunk.
A félreértések elkerülése végett szeretném tisztázni, hogy letiltottam az egész családod fészbúkon. Nem szeretném, ha azt hinnétek, hogy ez a kicsinyes sértődésem egyik megnyilvánulása, csupán nem szeretném látni, hogy kivel vagy, hogyan élsz, milyen a szalagavatód, ki az új barátnőd… meg akarom kímélni magam ezektől az információktól, nekem ez a gyógyulásom kulcsa, sajnálom.
Kérlek mondd meg a barátaidnak, hogy nem Dunakeszin tartom a születésnapom, és mivel szakítottunk, ők már nincsenek a vendéglistán…
A viselkedésedből úgy vettem ki, hogy ez volt az utolsó találkozásunk. Nem fogom minősíteni, nem fogok rá semmit mondani, csak annyit, hogy bőven sikerült visszaadnod azt a fájdalmat, és sértettséget, amit én adtam neked.

Félek, hogy most már mindenki a családodban csak a rossz oldalamat látja, és hogy milyen csúnya dolgokat mondtam és tettem. Szégyellem magam, és sok idő kell, míg ezt fel tudom dolgozni és újra tükörbe tudok nézni. Úgy érzem, hogy igenis boldogok voltunk és szerettük nagyon egymást, csak… nem tudtam elfogadni teljesen a közeget, amiből jössz, rajtad pedig nem láttam a hajlandóságot, hogy kiállj értem, értünk… hogy teljes jogú taggá válhassak… és legvégső soron, nem mertél kiállni magadért vagy azért, hogy ha valahova menni akartunk és valamit meg akartunk valósítani együtt.
Elszaladt velem a ló abban a tekintetben, hogy túlságosan ízlelgetni kezdtem a jövővel kapcsolatos ígéreteidet… tudom, hogy komolyan gondoltad ezeket, csak én meg túl komolyan vettem… de fiatalok vagyunk még ezekhez a gondolatokhoz, és én nem mértem fel, hogy mikbe kapaszkodom. Nem akartalak én idejekorán kiszakítani az otthonodból, csak nagyon inspirált és éltetett a gondolat, hogy majd egyszer lesz egy közös jövőnk. Bocsáss meg, annyira kínosnak érzem, ahogyan gyűjtögettem és mindig csak terveztem… mintha már megszállottá váltam volna… annyira szégyellem magam…

Úgy tűnhetett, hogy a saját családomhoz való viszonyom rossz és egyáltalán nem vagyok családcentrikus ember… igen, a viselkedésem talán ezt mutatta… csak én annyiszor de annyiszor szálltam szembe velük azért, hogy együtt lehessünk, hogy a konfliktusok teljesen felőröltek engem, emiatt pedig még inkább kezdtem bekattanni és butaságokat beszélni. Ezért nem téged hibáztatlak, csak visszacsatolnék oda, hogy azért én komolyan megharcoltam, hogy együtt lehessünk és nemleges választ nem fogadtam el.

Nagyon sokat gondolkodtam, és valami nagyon érdekes dologra döbbentem rá. Ott hibáztam, hogy magamra zártam a közös életünk, a közös kis világunk ajtaját, és senkit, semmit nem engedtem be. Téged neveztelek ki az egyetlen támaszomnak, az egyetlen barátnak, és mindenkit eltaszítottam magamtól. Minden jót és ezáltal minden rosszat te kaptál meg. Természetesen vannak barátaim, most is ők kaparnak össze… ezért most már tudom, hogy nem kellett volna mindent rád zúdítanom, és konokul, vakon kineveznem téged életem egyetlen és fő értelmévé… elvesztem a szerelemben…

Habár ez egy „búcsúlevél” nem szeretném, ha keserű szájízzel íródna. Ne gondolj arra kérlek, hogy zaklatlak vagy próbálkozom… te elhagytál, és én megpróbállak elengedni, de ezt a levelet még muszáj elolvasnod.
 Habár dühös vagyok, ellened még mindig nem tudok felhozni semmi rosszat, emiatt nekem még nehezebb ez az elválás. Nagyon szeretlek és mindent megkaptam tőled, amiért örökké hálás leszek. Nem kívánhatnék nálad jobb társat… csak talán fiatalon találkoztunk, és nincs jövőnk együtt. Nagyon nehéz nekem ez, most valóban összetört a szívem, nem eszem, nem alszom, random sírásban török ki. Nem vagyok magammal most túl jóban, elhiheted. Igen, jól megérdemelt bűntudatom van. Szeretném, vagyis jólesne elhinni, hogy majd megbocsájtasz és visszajössz, de aztán rájöttem, hogy nagyon fiatal vagy, ráadásul férfi, így előtted az élet, mindent megtehetsz most. Nélkülem.

Kicsit fáj, hogy nem tudom, nem látom, mi zajlik le benned… nem kívánnék neked semmi rosszat soha, csak azt hogy bocsáss meg, és ne gondolj rám mindig (csak) haraggal…
Jól esne tudni és ismerni a pontos folyamatot, aminek ez lett a vége. Nagyon fáj, hogy úgy vetettél véget 10 boldog hónapnak, hogy nem néztél a szemembe. Nem tudom, hogy miért tetted, nem értem, hogy miért érdemeltem ezt. Van egy megérzésem, és nem bírom ki, hogy ne írjam le. Jobb lenne ha tévednék, de… úgy érzem, hogy most mindenki utál engem nálatok, mert mindent részletesen elmeséltél… ismerlek, ez olyan teher, amit most letettél eléjük, és azt hiszem nem vagyok többé szívesen látott személy a családod körében…

Fogadd őszinte bocsánatkérésem feléd és a családod felé, mindezek dacára remélem nem gyűlöltök engem. Szeretném, ha minden szálat el tudnánk varrni, és valóban ez lenne a vége. Nem mondom, hogy el bírom fojtani a szeretetem vagy a reményeim irántad, de a viselkedésed letaglózott, és vettem a célzást. Nagyon gyorsan kivontál engem az életedből, ami nekem azt mutatja, hogy soha többé nem akarod ezt újra kezdeni.

Tudom, hogy szerettél és azt is tudom, hogy te is érezted, hogy te jelented nekem a világot. Nagyon durván elszaladt velem a ló és nem tudtam hová tenni a dolgokat, de így a szakítás szemszögéből teljesen átértékeltem mindent, és látom a hibáim súlyosságát. Elrontottam egy egyébként boldog, harmonikus kapcsolatot.

Őszinte leszek… és ezt nem merem senkinek sem bevallani, mert őrültnek tartanának és lehetséges hogy egyetlen porcikád sem kívánja ezt, de én felépíteném ezt a kapcsolatot újra. Mert most már tudom, hogy ki vagyok és hogy mit rontottam el… képes lennék várni rád, de nagyon durván elutasítottál… és emiatt nem akarom, hogy a szavaimat nyomulásnak vagy valami nem kívánatos próbálkozásnak érezd.
Le kell írnom, hogy tudassam veled, hogy nem zárnálak be többé a világomba, és nem engedném többé, hogy a szerelem az eszemet vegye, és ezáltal folyton piszkáljalak, hogy miért nem szeretsz még jobban és forróbban…
Elfogadnám a családod, a kötődésed hozzájuk, és pontosan tiszteletben tartanám, hisz fiatalok vagyunk, szükségünk van a segítségükre és a támogatásukra… a mai nap után pontosan tudom ezt. Még nagyon gyerekek vagyunk…
Soha nem innék még egyszer olyan durva mennyiségben, mint az elmúlt pár alkalommal, és igenis tudom, hogy tudnám féltékenység nélkül kezelni a lány barátaid.
Tudom, ezek ígéretek, ráadásul a szakítás után született ígéretek… de ebből talán látod, hogy még mindig vannak irántad érzelmeim, és bármire képes vagyok érted. Nem csak miattad változom (mert ez igenis folyamatban van), hanem magam miatt is, mert igenis rossz úton jártam, és mivel kizártam a barátokat és a családomat, nem volt aki megállítson, és hibát hibára halmoztam. Óriási fájdalom ezzel a ténnyel szembenézni, elhiheted… de most kinyitottam az eddig elzárt dolgokat magamban, és megtapasztaltam, hogy habár az ember őrülten szerelmes, muszáj, hogy ott legyenek a barátai és a családja, mert ők is kellenek a szellemi egészség fenntartásához.

Remélem látod a levelemben az őszinteséget, és nyugodtan, harag nélkül és együttérzéssel tudod ezt végigolvasni...

Ultraviolence

Találtam egy kézzel írott levelet a fiókomban július 26-i dátummal. Egy nehéz, fájdalmas pillanatomban írtam, de soha nem mutattam meg senkinek. Most annyira fel vagyok zaklatva, hogy csak ezt tudom bemásolni ide…

„Drága Ádám!
Tuti, hogy megőrültem, mert hajnali egykor írok neked levelet. 14 éves korom óta nem tettem ilyet, de most mégsem tudok elaludni. Nekem így esik jól kiadni a fájdalmat és igazán őszintének lenni.
Mikor megismertelek, megfordult velem a világ. Engem soha senki nem szeretett úgy mint te. Türelmes vagy, jó ember és végtelenül tiszta a szíved. Nincs benned semmi rossz vagy „sérült”. Melletted mindig jobb és szebb akartam lenni. Hiszem, hogy te angyal vagy, akit Isten a védelmemre küldött. Innen tudom, hogy szerencsés ember vagyok, hisz te szeretsz.
Amikor kamaszodni kezdtem kikiáltottam magam magányosnak. Úgy tekintettem magamra, mint egy mindig magát kereső lányra. Nem tudtam, hogy ki is vagyok igazán, mivé akarok válni. Ezért kezdtem befele figyelni és lettem érzékeny. Ez pedig mindig rajtam ragadt. Nagyon rövid szakaszok voltak igazán boldogok az életemben. Bántottak a volt „szerelmeim”. Egy darabig tudtak boldog érzelmeket adni, aztán hirtelen minden kihunyt, és én ott maradtam ismét magányosan, összetört szívvel. Most képzeld el, hogy egy önmagát folyton kereső lány mennyire szétesik egy ilyen csalódás után. Hagytam, hogy ezek az emberek, érzelmek formáljanak, majd újból és újból „felépítettem” magam.
Örök hiba bennem, hogy végtelenül ragaszkodom. A leírtak alapján remélem megérted, hogy miért. Te vagy a Minden, ha nem vagy velem, szétzuhanok. Habár erősebb vagyok, mint valaha, mégis majd’ belepusztulok a hiányodba. Most is csak vergődöm az ágyamban, miközben magamhoz szorítom a pulóvered, majd hirtelen megint sírni kezdek, mert megérzem rajta az illatod.
Őszinte leszek hozzád. Ebben a pillanatban nagyon fáj a szívem, és szinte belepusztulok…
Nem tudok nélküled élni. Úgy érzem, 7 hónap után választottál és nem engem. Vesztesnek érzem magam, mert miden igyekezetem ellenére szinte felégettem a szavaimmal az életünket. Fájdalmamban tettem, mert nem engem választottál feltétlen támaszodnak, az egyetlennek, életed értelmének, míg én mindenem odaadnám, csak hogy nézz rám egy pillanatra, hogy érj hozzám.
Megértem az álláspontod, elfogadom a családról alkotott felfogásod. Csak nem tud a racionális agyam parancsolni az irracionális szívemnek. Önző és konok. Téged akar feltétel és osztozás nélkül.

Kérlek szeress, s képes leszek tovább élni.
Hadd legyek az első és egyetlen!
Küzdj értem, félts és sohase tévessz szem elől!
Légy csak az enyém, ne taszíts el…

Szívem minden szeretetével,
Dóri”

Smaragd

„Csak lebegtünk a smaragd vízben. Ott hagytuk csókjainkat az örökkévalóságnak. Kapaszkodtam feszes, finom bőrödbe, miközben áramlott bennem a boldogság. Elképzeltem milyen lenne, ha minden napom ilyen boldog lenne… majd dacossá váltam, mikor el kellett hogy engedjelek.
Nehéz szavakkal leírni azt, ami a lelkem immáron örökre megváltoztatta. Beépült a valómba, meghatározza a viselkedésem, a tetteim… nem találtam semmit, ami ezt a szenvedélyes szerelmet felülmúlhatná. Még az újdonságnak sincsen ekkora ereje.
A szereteted tart életben, ez ad erőt élni, mikor már úgy elvágyódom. Nem hagyja, hogy a magányba burkolóddzak, s dacosan hallgassak.
Nem kell semmi… csak a pillanat, mikor lopva megbámullak, vagy mikor hozzámérsz, mikor azt mondod szeretsz. Színtelen létezés a hét, de a végén a te fényed ragyogja be gyenge létem. Még mindig őrülten szeretlek. Pontosan úgy, mint 8 hónapja. A részemmé váltál, s én a részeddé. Közös létezésünk evidencia, s az életem tápláló ereje…”

American life

Most olyan, mintha a valóság felett lebegnék. Hallom, látom az emberek szenvedéseit, de ez feketeség képtelen belefolyni az én ezerszínű világomba.
Az egész testemben szétterjed egy különleges érzés. Eufória, boldogság, szerelem, izgalom és hihetetlen sok pozitív energia. Régen történt már velem olyan, ami igazán megindított volna, vagy legalábbis ekkora hangulatjavulást eredményezett volna…

Az ember újra és újra szerelembe esik, megismer valakit, az pedig bemutatja a világát. Így kerültem én a férfiak szenvedélyeinek vonzáskörébe. Motoroztam, hajóztam és vezettem… ha az elmúlt éveimre visszanézek, a sikereim után ez az első, amit igazán becsülök az életemben... ez segít az összetört szív gondolatát elmosni és helyette inkább a rengeteg élményre fókuszálni. Habár vége lett, hihetetlen helyeken jártam, mindenféle szemszögből láthattam ezt a világot.

S most mégis megleltem a helyem. Sem hajó, sem motor nem volt képes a biztonság érzését megadni. Most egy életérzés vonzáskörébe kerültem… különleges érzés lebeg felettem, ami nem ereszt el. Most minden szürkének és unalmasnak tűnik, ami nem a „mi világunkból” való. Talán ez hiányzott nekem… a sok attitűd helyett, most végre valami rendkívüli erővel bíró életérzés motivál.

Nem a szépség, vagy az ész kelt az emberben önbizalmat. Az már rég rossz. Egy csipetnyi különlegesség és valahová tartozás adja az egészséges, magunkba vetett hitet…

'Cause a heart that hurts, is a heart that works

Szerencsés vagyok. Ritkán mondok ilyet… állítólag benne van a nevemben, hogy Fortuna kegyeltje. Kevés az alkalom, amikor ez valóban be is bizonyosodik, de most már tudom…
Hatalmas kincset kaptam, amit ember csak a Jóistentől kaphat. Érző szívet, amely hangosan kalapál és képes érzelmeket produkálni… amely képtelen szenvedély és szeretet nélkül élni. Ilyen vagyok, és ezen csak mosolygok. Összetörték már, meg is taposták, de engem ez már nem érdekel… mosolygok. Megint csak mosolygok. A régi emlékeken, a gyermeki, visszatérő álmaimon, amik megmutatják nekem, hogy kibékültem a múlttal és felnőtt, de nem repedt lélekkel folytatom az utam az életben.
Nekem semmit sem ér a világ nagy és gyönyörű érzelmek nélkül… nekem nem jó egyedül lebegni a világban. Láncok nélkül élni nekem azt jelenti, hogy van, akit szerethetek, és a valaki szintén ragaszkodik hozzám és nem okoz fájdalmat… hanem szeret. Így éltem mindig is… soha sem kellett visszavennem magamból és csak így követhettem az álmaim. S mégis a sok törés dacára, elértem a legfőbb álmom, és szívemben ott lakik az örök szerelem. Igen, talán most a gőgös hercegnő beszél belőlem, de olyan jó végre, hogy kikiabálhat belőlem… annyira várta már, hogy szóhoz jusson. Pimaszul vigyorog, és a fülembe suttogja a sorokat. Szerelmesen, játékosan és boldogan. Ő, akit habár összetörtek, mindig talpra állt és soha sem tagadta meg személyisége gyökereit. Nem lehet szeretet és forró érzések nélkül élni… akkor csak hidegfejű felnőttek lennénk…

Sok mindent mondtam és tettem a múltban, amire nem vagyok büszke, amit legszívesebben ma már még a gondolataimból is kitörölnék. Dühömben okoltam másokat, és a saját érthetetlenségemmel csatáztam. Most már látom, mi rejtezik olykor a nagyon félrevezető felszín alatt… Mindenkinek hálát kell adnia az életében rejlő csodákért, és a próbatételekért is… hisz ezekben látjuk meg leginkább a saját arcunkat. S ha igazán megértjük, miért is kellett ezt kiállnunk, talán eltalálunk az igazi személyiségünkhöz is káros változások nélkül is…

József Attila - Flóra

1

Tudnál-e, Flóra, annyira szeretni,

erényeidből épül-e szerencse,

hogy mind a kínt, mit nem lehet feledni,

hű szeretőd munkáján elfelejtse?

Tudnál-e engem uj világra hozni,

iparkodván szerelmes türelemmel,

hogy legyen erőm ismét adakozni

s eltölteni a gonoszt félelemmel?

Lennél-e nyugtom mindenütt a rosszban?

Fontold meg jól, szived mily terhet vállal.

Én, aki vele mind csak hadakoztam,

kibékülnék a haragvó halállal.

2

Félek, nem tudod megbocsájtani

eltékozolt, ostoba, könnyü multam

és majd ezerszeresen fáj, ami

ezerszer fájt, mig szeretni tanultam.

Félek, nem ér majd annyit életem,

törekvésem és vágyam, testem, lelkem,

hogy megbecsülj, ha el nem érhetem

önnön jóságom útján győzedelmem.

Nehéz a szivem, hiszen bút fogan:

örömöm tán a büntetések hozzák,

hogy sírva nézem majd ha boldogan

sétálsz azzal, ki méltóbb lesz tehozzád.

1937. márc.

Sötét én

Nem bírom már. Csikorgatom a fogam a gyönyörbe zárt fogságban, ahol a saját érzelmeim fűtik fel a szobát.

Kicsit mintha pár csodásan csillogó értéknek megkopott volna a szépsége. Időnként nem hiszek a szerelemben, a barátokban, a családban…
Sokan talán nem értik, hogy miért szerettem ennyire a középiskolát… s most mégis miért vágyom ennyire az egyetemi életre. Úgy tűnhet el akarom vágni az összes gyökeremet a múltból, mindent, ami valaha fájdalmat okozott.

Önálló akarok lenni. Tanulni akarok, célokat kitűzni. Nekem nem megy a céltalan lebegés –legalábbis a nem-érzelmi jellegű lebegés. Csak akkor nem gondolok a kudarcaimra, és nem rettegek, ha dolgozhatok, alkothatok. Enélkül képtelen lennék élni.

Ha majd odajutok, hogy egy csapat új emberrel találkozom, sokkal nyitottabb szemmel fogok járni. S most tényleg hallgatok Anyám szavára… okosan építek. Nem a kétszínűség a fegyver ahhoz, hogy előretörhessünk, és kapcsolatokat építhessünk. Nem hiszek már abban, hogy valóban mindenkivel jóban kell lenni. Inkább csak okosan kell szólásra emelni a szánkat…

Talán legbelül lakik bennem még mindig valami apró, sötét és cinikus szellem. Ő mindig összehúzott szemmel fogja nézni a világ hamis gyönyöreit, és erkölcsi mércéje túl magasan lesz. Szorongani fog olykor, és előtörni, megmérgezni a magányos perceket. Ennek a lélekszilánknak a szavait olvashatod. Ő akar bennem annyira menekülni… ő az, akire olykor azt mondják, hogy engedetlen és tiszteletlen, megy a saját feje után. persze, hisz küzd, mert szeret és őrült is. Ő kér nehezen bocsánatot, és olyan nagyon önző. Féltékeny is, ha nem ő az egyetlen a másik számára, ha bármi elé kerül… sokat vár el, mert még annál is többet megtesz a másikért.
Talán soha sem fog már megváltozni… ő ilyen, vad és magányos, valami mindig szorítja a szívét. Hol az otthon hiánya, hol a szeretett fél hiánya, hol a barátok eltűnése…

Kisgyerek

Tegnap, mikor hazaérkeztem a nagymamáméktól újra átváltoztam érzékeny gyerekké. Szívem megsajdult, hogy ott kell hagynom a „Mamit”… mintha már kiskori tudatban is élne, hogy a nagyszülők idősek, és önzetlen szeretetük túl hamar fogja elhagyni ezt a világot…
Emlékszem, mikor a szüleim oda vittek a panelház kis lakásába, akkor őutánuk bömböltem. Aztán „Mamival” egy teljesen másik világot teremtettünk ketten. Játszótársam, barátom, bajtársam lett. Mindig megállapodtunk, hogy „na ez köztünk marad, lakat a számon”! Rendkívüli ember az életemben… egyszer, ha majd felnövök más perspektívából, de még mindig a dacos gyerek szemén keresztül, csodálva akarom leírni az élményeimet.
Még velem van és ugyanolyan, mint mikor én még beszélni sem tudtam. Ő is az, akiért hálát adok, akit Isten rendelt mellém… hogy ne legyek olyan egyedül…

Felébredt bennem a dacos gyerek. Önző, hisztis és dacos. Mintha csak egy felnőtt-gyerek képében léteznék mostanában.
Kérted, hogy írjak arról az egy hétről, amelyet együtt töltöttünk kettesben. Ismersz, az ilyen élményeket azonnal papírra vetem, jogos hát a kérdés, hol marad most?
Talán bele sem merek gondolni, mennyire csodás lehet egy élet veled. Félek, a valóság túlzottan kínzó lenne eme gondolat után. Minden csak tompa árnyéka lenne annak a világnak, amelyben élhetnék veled. Olykor csak hagyom, hadd csapongjanak a gondolataim, hadd tervezzék meg a leendő élet apróságait. A konyha színét, a gardrób méretét, a háztartás vezetését. Lehet, hogy túl korai erre gondolni, és csak újabb –és jól ismert- hibát követek el azzal, ha „túlzottan ragaszkodom”. De nem tehetek róla. Biztos benne van a jellememben, hogy nagyon tudok szeretni és valóban hiszek az örökkévalóságban, a közös életben, ezért szinte odaláncolom magam a másik szívéhez.
Ezt tudom csak írni, ilyen szűkszavúan, és finoman… nehogy szétroppantsam a távoli jövő egy bizonytalan szépség-molekuláját. Bármennyire is késznek érzem magam a továbblépésre, itt szökik szembe, hogy szerencsére az én életem sem túl szép, hogy igaz legyen…  Türelem. 

Türelem

Hiányzol. Emésztőbben, mint valaha. Eddig azt hittem, hogy a szerelem egy idő után fellazul és két ember már egyre könnyebben veszi az életet… nem lesz rapszódikusan drámai a világ minding.
Nem, ez nem a Szerelem.
A szerelem jelenség. Délibáb… álom… drog. Megfoghatatlan, de mégis mindent átitat, magába szív, szintetizál. Gúzsba kötnek a nagy gondolataim. Csak monoton robotként élem a hétköznapjaimat, és várom a megváltást. Mikor már épp megfojt a szürkeség, elérkezik végre a nap, mikor láthatlak. Pár óra, pár éjszaka mikor az a „különleges” magányom feloldódik, elillan.
Félek saját magammal szembenézni olykor. Félek, hogy rossz kedvemben hamis jelzőket ragasztok saját magamra. Talán egy dologban mégsem tévedek. Szememre vetették már sokan, sokszor… én olyan ember voltam, aki nem félt a magánytól. Néha már engem is majdnem megölt, de éppen sikerült elmenekülnöm előle. Aki egyedül nő fel, vagy sokat küzd az életben, az tudja, miről beszélek. A legközelebbi barátaim megküzdöttek ezzel… ezért tartanak ki máig mellettem talán.
Vádlón, saját keserűségemben rád süthetném, hogy könnyű életed volt. Lehetnék dacos, mint mindig, de ideje változni –ami mostanában fontos jelmondatom.
Erre nincsenek szavaim. Hiányzol. Te vagy a szín a szürkeségben, a fény a régi sötétben. Ez szerelem… nem múlik, nem halványodik… ugyanúgy elszorul a szívem, mikor megnyitod a lelkem nekem. Most is meg-megállok venni egy mély levegőt, elcsendesítem könnyeim.
Nagyon sokat vártam erre az érzésre, s most igazán szerencsés vagyok, hogy még mindig az enyém. Napról napra erősebb és teljesebb. Most nem a keserűségemmel kell küzdenem, hanem a türelmemmel. Türelem. Türelem. Az örökkévalóságra időnként várni kell…

Ars poetica

Tartozom számos vallomással magamnak, a valóságnak is. A mai nap fordulópont az életemben. Azon kevés alkalmak egyike, amikor megnyugszom, amikor azt érzem, hogy elértem azt a bizonyos célt.

Az én szívem örökre az alma mater egy darabját fogja magában hordozni. Onnan sohasem szakadunk el igazán, ahol barátokat, sőt az igaz szerelmet megleltük. Eddig annyira menekülni akartam, de ez csak egy korszak vége, amit úgysem hagyhatunk el teljesen.

Talán életemben először végigcsináltam úgy egy korszakot az életemben, hogy minimálisra csökkentettem a botrányok számát, és meg tudtam mutatni, hogy ki vagyok. Most nem a fájdalmak mozgatják a szívem… csak arra tudok gondolni, hogy ismertek, sőt elismertek itt. Megkaptam azt az elismerést, amelyre mindig vágytam. Az én életemben egyenesen arányos a küzdés mértéke, az állandó szenvedés mértékével –hogy miért nem ismernek el abban a formában, ahogyan erre vágyom.
Ma az ötévi munkám méltó lezárását ünnepelhettem. Gratuláltak, dicsértek. Ott éreztem minden mögött az örök mozgató erőt, a felsőbb hatalmat, aki vezette kezem.
Mosollyal az arcomon, és keserűségek nélkül távozom innen, ebből az iskolából, ahol felnőttem. Mikor összetörték a szívem, olykor jó volt a narancssárga ajtók mögé elbújni a valóság elől.
Itt mindenféle elfogultság nélkül a szemembe mondták a hibáim… képes voltam fejlődni. S most, mikor mindennek vége, életemben először megérdemelten megkaptam a nekem kijáró tiszteletet, amelyre oly’ nagyon áhítoztam… jó és tehetséges embernek tartanak. Ismernek, látják a bennem rejlő rosszat is, de látják az értéket. Azon szakaszban vagyok, hogy ez nekem most mindennél többet jelent.
Sokat hibáztam az elmúlt időkben. Most ismertem csak fel, hogy mekkora feladatot adott nekem az Úristen. Szerelmet kaptam. Szenvedélyeset, lángolót, ezer érzelemtől csillogót. Ezzel együtt azonban egy különleges feladatot is kaptam. Paradoxon, hogy pont most megismertem azt a jelenséget is, amikor nagyon nehéz szeretünk egy másik embert. Talán kivetítem a haragom, intoleráns, érzékeny vagyok… önvizsgálatot tartottam, pontosan tudom, mik lakoznak bennem. De gonoszság nem! Önzőség is csak alig.
Mi az oka annak, hogy képtelen vagyok elfogadni valakit, aki felnevelte azt az embert, aki számomra a legbecsesebb kincs? Nem tudom. Őszintén nem.
Igyekszem az életet minél kevesebb drámával és „színházzal” megszínesíteni. Igyekszem szerény és szeretetreméltó lenni, csak a nevetésemben hangosabb lenni. Nem tehetem meg még egyszer, hogy bírálok egy embert, akit tisztelnem kell. Sem másokkal, sem a saját családommal szemben nem teszem meg még egyszer. Nem fogok támadót, bántót írni. A leírt szónak talán még a kimondott szónál is nagyobb ereje van. Más vagyok, változom. Más elveket követek… más a hitem… mást jelent nekem az erkölcs és a hitelesség. Más nekem a racionális nevelés.
Tanulni akarok értékes emberektől. Megadatott nekem, hogy rendkívüli tanítóim, szüleim voltak, akik értékítéletet neveltek belém, amelynek köszönhetően megtalálhattam az ízlés és ítélet segítségével a megfelelő erkölcsi példákat.
Coco Chanel életéről olvasok most. Egy puritán, szigorú nő, aki forradalmasította a divatot. A semmiből jött, fokozatosan tanult bele a művészi világba, és alkotott egész életében. Az járja róla, hogy heves vérmérséklete volt, gyakran megsértette az embereket, de akiket szeretett, azokhoz hihetetlenül nagylelkű volt. Áthallásokat érzek a saját életembe tőle.

Most, hogy olvasom ezt a könyvet, még inkább élesebben látom az embereket beborító réteges manírt. Ugyanúgy felbosszant a sok giccs, a kifinomultság hiánya. Nagyon régóta mindennapos harcokat vívok magammal, meg is mondták nekem bölcsen, hogy ugyan, nincsen rá okom. Persze, nincsen… csak vannak emberek, akiket az Úristen éleslátással áldott meg és hatalmas szívvel. Ennek a cipelése pedig sokat kivesz az emberből. Aki alkot, vagy erre van vágya, az kicsit mindig bezárkózik.
Az elmúlt fél évben a saját személyiségem különböző tájaira utaztam. A legaljáról kezdtem, a legnagyobb bűneimtől, s most megláttam egyéniségem legszebb értékeit. Szépen lassan végleg megtaláltam önmagam. Nem kell tovább keresnem… pontosan tudom, hogy ki vagyok. Lehet, hogy még mindig sok minden bosszant és érzelmileg kibillent… de innen tudom pontosan, hogy milyen embereket akarok magam körül tudni és kiket nem engedhetek közel. Megtaláltam a családomban rejlő erőket és a minket összekötő erőt, a szüleim, nagyszüleim különleges jellemét.
Csak titokban, az írásaimban vagyok ilyen „bölcs” és „éleslátó”. Nem szivároghat át az életbe, mert haragot gerjeszt bennem mások iránt, ami borzasztó pusztításokat hordoz… talán valóban jól ítéltem meg a dolgokat, csak muszáj volt mégiscsak életben maradni, amelynek egyetlen feltétele a megalázkodás volt. Nem tudom… majd az Úristen eldönti.


Még mindig megvannak a különleges barátaim és családom, akik körében soha nem érzem rosszul magam… akik miatt nem kell magamban keresnem a hibát. Sokat kutattam önmagamban, hogy miért vagyok én kevés. Óriásit tévedtem… nem a jellemhibáimról van szó, hanem az értéktelen emberek által gerjesztett elbizonytalanodásról. Mikor valaki megpróbálta lenyomni a torkomon a kiforgatott valóságot… soha többé nem tagadom meg önmagam. Inkább felülemelkedem, ez elegánsabb…
Ha mást nem, ezt megtanultam a magyar irodalmon keresztül. Ellen kell tartani a devalválódó világnak és az „emberárulók szutykának”…

Yours

A szerelemnek ezer különös zuga van. Létezik pár olyan is, amelyről nem szívesen beszélünk. Mindenki ismeri az íratlan szabályokat, a kezdeti korszak rózsaszín és boldog légkörét. Az a bizonyos tűz elkezd lobogni, egyre vadabb lángokkal, s szép lassan beborítja életünk minden apró rezdülését. A sekélyes, fiatal románcok kihunynak elég hamar, azonban a lelkünk mélyéről fakadó szerelmemben eljön egy olyan rész, amikor a lángok felcsapnak, égetik az egész testünket. Eszünket vesztjük a forróságban… vadul kapkodunk a másik után, rángatjuk, magunkhoz láncoljuk… s a másik örömmel tűri ezt. Ez az óriási különbség… az igazi szerető, örömmel égeti meg lelkét ebben a szinte érthetetlen szenvedélyben. Finom agóniát áraszt szét a testünkben, boldog könnyeket tesz szemünkbe.
De a szerelemnek is van egy másik arca. Egy sötét arca. A láng feltépi bőrünket, és fájdalmat okoz a szívünkben… szavakba öltözik a tűz, és így szúr belénk. Talán hibásan vallom, de az igazi nagy szerelem olykor tényleg megéget, és képtelenek vagyunk kordában tartani azt a rengeteg érzelmet, amely átáramlik a lelkünkön.
Bántjuk a másikat, tépjük, mintha tudat alatt meg akarnánk bizonyosodni arról, hogy valóban kitart-e. A szerelem szállongó, finom sötétje elcsal minket a helyes útról. Elvisz minket a féltékenységhez, az önzéshez és a hiány keltette dachoz.

Amikor gyerekek voltunk sokszor találgattuk, létezik vajon igaz szerelem? Szerintem igen. De kizárólag egy igazit találhatunk csak, a többi csak silány, rossz minőségű utánzat. Ez az egy adja a lelki értelemben vett létünk alapját, azt a bizonyos boldogságot, amely nem hagyja, hogy egyedül küzdjük át magunkat az életen, amely majd új csodákat képes létrehozni.


Ezt a bejegyzést neked ajánlom, még úgysem kaptál tőlem semmi komolyabb írást :)
Te vagy a Mindenség, az Élet, a Jövő… te vagy nekem a tökéletes. Soha sem kételkedtem benned, vagy a kapcsolatunkban. Hiszem, hogy veled a Jövő nem csak egy illanó ábránd, hanem maga Jelen, a Lét…
Túl hiú lennék, ha azt mondanám, hogy különleges vagyok, de te ezt mondtad rólam, és elhittem azt hiszem. Most már inkább csak azt látom, hogy nehéz elviselni engem, mikor küzdöm az élettel. De nem is tudod, és magam sem fogom fel igazán, mekkora kincs vagy nekem. Nem vagyok már magányos, nem keresem fejvesztve az utam, a jövőm. Elhoztad nekem a nyugalmat, a biztonságot és a végtelen boldogságot.
Minden nap hálát adok érted, soha sem felejteném el, és nem is fogom soha. Boldogságot kérek neked és a családodnak.
Neked adtam a szívem, nem kell semmi és senki más az életembe. Soha nem éreztem még semmiben ilyen biztosnak magam. Bocsáss meg nekem, ha elvesztem a fejem, csupán azért van, mert iszonyatosan hiányzol… mintha a vizet vonnák el előlem a végtelen sivatagban…

Erkölcsi fölény

A ház, a szoba, mindent átitattak a nehéz szavak. Fekszem a sötétben, fejembe tódulnak a mérgező vádak. Elzavarják az édes, szerelmes álmot a szememről. Rád nézek… nyugodtan alszol, pihensz az otthonodban. Észre sem veszed, hogy fulladozik melletted valaki, akit megölnek szépen lassan a ráragasztott rossz tulajdonságok.
Tudom, hogy gyerek vagy. Elég volt kimondanod pár mondatot, s láttam, hogy a gyökereidtől nem vághatlak el. Az ember nem látja a családját kívülről, sohasem. Talán még én sem a sajátom… de ha te és fa lennénk, akkor te egy nagyra törő, fiatal fa lennél, akinek gyökerei közeli vonzásában ott állna jópár sötétzöld, sűrű lombú, erős és elpusztíthatatlan fa. S én az erdő másik végén állok… bámulok a napba. Csemete korom óta egyedül nyújtózom az ég felé… tudom jól, hogy ki vagyok, előszeretettel hánják a szememre. Magányos fának titulálnak, pedig sokan állnak körülöttem, sok embert simogatok a szellőmmel.
Nem szakíthatlak ki az éltető földből. Képtelen is lennék rá, hisz te még oda tartozol. Azt hiszem, a környező fáid sem eresztenének el valójában…


Küzdöm az érzéseimmel. Aki ismer engem, pontosan tudja, hogy amikor írok, azt gátlástalanul és őszintén teszem. Most még magamnak is hazudnom kell… a saját torkomon nyomom le a mérget, amit ezüsttálcán kínáltak nekem. Volt, van és lesz is még véleményem sajnos… bár ne lenne… de ezt már az „illetékesek” úgysem tudják meg.
Egy megingathatatlan támaszhoz térdelek le. Az oly’ szívesen vitatott és támadott hitemhez fordulok. Félmosollyal feltekintek, és remélek… remélem, hogy legalább az Úristen látja, milyen is a jó ember…

Ultraviolence

Hosszú ideje újra írok. A mérget kiszűröm a gondolataimból, és csak a fénybe nézek. Hadd vakítson el a tisztaság, égesse ki a bennem élő rosszat…
Elvarázsolsz. Életem erős és stabil alapköve vagy. Kezedbe fogod az arcom és kíméletesen lehozol a földre. Nem hagyod, hogy az érzelmeim rabja legyek… nem hagyod, hogy elhiggyem magamról, hogy rossz ember vagyok.
Sok sikerem és büszkeségem van, de semmit sem becsülök úgy, mint téged. Nehéz szavakba önteni azt, ami most már olyan mint venni egy mély lélegzetet. Legnagyobb kincsem az a parányi világ, amelyben mi élünk… amit senki nem vehet el tőlünk, amiért már megküzdöttünk.

Emlékszem, mikor feltárult előttem az a hatalmas csoda, ami még most is átszövi a hétköznapjaim. Megbabonázva lépkedtem a jeges levegőben. Mindenem tűzforró volt, az ajkam égett a csókodtól. Megtöltötted a szívem szereteteddel, és életre keltetted bennem a jó embert. Megtanítottál arra, milyen igazán mosolyogni, milyen igazán szeretni. Találtam egy férfit, aki szerelmes. Aki szerelmes belém… egy szerelmes férfit, akinek lelke olyan tiszta mint decemberi érintetlen hó. Nem ijedsz meg a jövőtől, nem futsz el rettegve az örök kötődésemtől. Nem hiszem, hogy létezik nálam szerencsésebb ember. Ha a saját gondolataim a szakadékhoz sodornak, miattad maradok majd jó ember. Te adsz erőt, hogy valami rendkívülit alkossak, amikor felnövök… hogy dolgozzak, és soha ne legyek rest jót, jót és még több jót adni. Mert tőled mindent megkapok, amire vágyok. Talán néha nem is élőlény vagyok, hanem csak lélek… s a te szereteted tart ezen a földön… miattad élek, hogy láthassalak mosolyogni… hogy hozzám érj, hogy kimondd a nevem.
Néha tényleg menekülök, vagyis legalábbis magamra zárom az ajtót, és kitaszítom a világot. Csak lebegni akarok a végtelen szeretetben és boldogságban, majd elhitetetni magammal, hogy semmi másra nincs szükségem. Jó néha így, kiürül a fejem, és nem leszek érzékeny a töménytelen gonoszságra.

A szerelemnek egyetlen feladata van. Szeretetet adni… a világ, amit berendezünk magunknak mentesnek kell hogy legyen minden emberi méregtől. Nem engedheted meg, hogy betörjön a valóság arra a helyre, amit boldogsággal és szeretettel építettél fel. Kezdetben ez a világ még parányi, titokzatos és gyenge… majd később, az évek belevésik jeleiket, és egyre nagyobbá válik, levetkőzi titokzatosságát és nyílt, erős egységgé fejlődik. Ebből az egységből születik a jövő majdan…

!

Sajnálom. Őszintén, tiszta szívemből. Kérlek, ne haragudjatok rám.
Mindent elölről kezdek, ígérem.

Pipacs

Nehéz írni… tudom, nekem is az. Időnként megnémulok, hallgatok, várom, hogy lecsendesedjenek tajtékzó gondolataim. Nem bánthatok meg még ennél is több embert… inkább elharapom szabad nyelvem, mégis előfordul, hogy szórom a tüskéket a számomra legfontosabb emberek szíve közepébe…

 *

„Nézd, még a betonon is áttör”. Ezt mondtad, emlékszem rá. Ezt mondtad a pipacsra, amely a nagyváros közepén büszkén mutogatta pirosló fényét.

Vöröslő vadvirág, amely ellenáll az összes emberi mocsoknak, és bárhol képes kinőni. Elpusztíthatatlan… kinő a legelhagyatottabb bozót mellett is. S mégis, ha kitéped az apró, éltető földből, ami éppen, hogy életben tartja, elhervad. Amolyan „tuskó” virág. Elpusztíthatatlan, csak ne szakítsd el attól, amiben oly’ jól érzi magát. Hagyd őt a természetben, szabadon élni…

Akkor a legszebb, mikor mezőben él. Ezer meg ezer szirom piroslik a zöld tengerben, a szél mindegyik virággal ugyanúgy játszik. Csoda, amely végtelenül egyszerű, eszköztelen, de ritka. Nem sokan veszik észre, mekkora csoda ez az apró élőlény… s hogy mennyire káprázatos tud lenni, mikor egy finom, szinte álombéli mezőt alkot.

 *

Bocsáss meg nekem. A bennem dúló harag, dac és sértődöttség kifakadt… teljesen más dologra fogtam, mint amiből táplálkozik. Annyit beszéltem, magyaráztam, hogy végül elsikkadtam a saját oly’ nagyon fontos igazságom felett. Persze, zavarnak bizonyos dolgok, és valami még mindig fura, de valójában bennem él egy amorf fájdalom, ami az elmúlt 3 évben formálódott... összeálltak bennem a tövisek, s már szúrják a mellkasom. Csak még nem vagyok elég bátor, hogy lépjek… de egy korszak vége finoman, lassan elmos minden függőben lévő fájdalmat…

 *

Vallomással tartozom neked, nektek, kiknek most ez a bejegyzés szól. Szentimentális dolog, de vállalom, velem előfordul, hogy jól esik ajánlani valakinek ezt a pár sort. A teljesség igénye nélkül, most két embernek szól, akik nem ülnek minden nap mellettem, akik nem prédikálnak, hanem a vállamra teszik a kezüket, s csak együttérzően mosolyognak. Ők, akik messze vannak tőlem, de a szívemhez a lehető legközelebb. Ők, azaz ti, akik lehajoltok egy vadvirághoz, akik szeretitek a pipacsot…

Nem idegenkedtek tőle, ugyanúgy bájosnak tartjátok vöröslő szirmait. Nem féltek a gaz között áttörni, elviselni a töviseket, hogy megcsodálhassátok melengető szépségét.

G.