"Ember mindig remélj"

Olyan jó lenne, ha mindig erős maradhatnék. Sőt, bárcsak olyan erős lennék, mint amilyen büszke. Soha nem tudtam azonnal a telefon után nyúlni és hívni valakit, amikor éppen rám törtek a szomorú érzelmek.
Összeszorítom a fogam és nem hagyom, hogy a magány vagy az egyedüllét rám törjön. Kényszeresen küzdök a társ-függő társadalommal, hogy bebizonyíthassam mennyi minden más dolog áll a rendelkezésemre, ami boldoggá tesz.

Mert bármennyire is fáj még egy leáldozott szerelem emléke, nem érint meg a magány. Sokkal élesebben látok, mint valaha… sokkal közelebb tudom engedni az embereket magamhoz. Ők pedig megmutatják nekem, mi lakik igazán bennük.
Megtanulhattam néhány embertől, hogyan kell méltóságteljesen viselni a „szingli” létet. Nem is reméltem, hogy kaphatok ennyi segítséget, miután „egyedül” maradtam. Megláttam, hogy a barátság nem csak egy elméleti, „beszélgetős” síkből áll… valahogy az inkább a rohanó, modern ember kapcsolata. Egy igazi, fiatal barátság élményekből és emlékekből áll. Mikor valaki rögtön ott terem egy sétára, egy mozira vagy bármire, ami emlékeztet minket a szabadságunkra, a fiatal létünkre és a kis hagyományainkra.

Fáj, sőt szinte húsbavágóan bánt a felismerés, hogy nem tudtam megőrizni a gyermekkori barátságok kellemes, meleg lángját… rosszul döntöttem, mikor én (is!) hétvégente inkább elvonultam az aktuális szerelmemmel egy másik világba, és nem foglalkoztam a barátokkal… vagy azzal, hogy elmélyítsem a kapcsolatom velük.
Igenis, most hogy „egyedül” vagyok teljesen más a perspektívám és úgy döntöttem, megadom magamnak a jogot ahhoz, hogy hangot adjak a véleményemnek, természetesen miután mindenki ítélkezni kezdett felettem, a nemrég véget ért kapcsolatom után.
Nehéz szavak, de mégis megvallom, hogy nem véletlen menekültem egy „szigetre” az életem elől. Nem akartam megjavítani a dolgokat, nem akartam beszélni az életemről, mert nem bíztam senkiben… reméltem, hogy ebben a hamis biztonságban, ezen a szigeten majd új életet találok és nem kell visszanéznem a félresikerült kapcsolataimra.
S most, mikor itt állok sziget meg szerelem nélkül, kénytelen vagyok szembenézni az életemmel. Most már nem választ el a Duna a problémáimtól. Rögtön visszazuhantam a valóságba, és rendbe kellett hoznom a kapcsolatom a szüleimmel, és igenis elviselni a néha nyomasztó otthoni létet.
Szembe kellett néznem a múlttal. Az iskolával, amibe jártam, újra bemenni oda, és elfogadni azt, hogy akikkel ott megismerkedtem, legyen az szerető vagy barát a múlt része. Nem sebek, vagy sötét titkok… csak a múlt különleges darabjai. Gyűlöletnek és haragnak nincs helye….

Nem akarom elvitatni az érdemeket és a segítséget senkitől. Nagyon szeretnék kiemelni pár embert, aki segített nekem jó útra lépni, de felesleges ezt írásba foglalni. Úgyis kifejeztem már a hálám az igazán fontos embereknek. A legfontosabb számomra az, hogy találkoztam olyanokkal, akik hihetetlen méltósággal fogadták el a sors csapásait, és megőrizték becsületüket. Nekem ezek az emberek a leginspirálóbbak.