Most úgy teszek, mintha búcsúlevelet írnék, mielőtt elhagyom a szülőhazám. S miközben írom, rájövök, hogy kik miatt érdemes még maradnom…
Életem legnehezebb időszakán vagyok túl… s úgy érzem, ezt csak nagyon kevesen értik meg. Kikerültem a gimnáziumból, a nagy, felnőtt, vonattal és metróval utazó, szürke világba, miután 13 évig a kisvárosi iskolákat látogattam. S emellett véget ért a gyerekkorom, az ezt megpecsételő nagy szerelemmel is.
Újra kellett gondolom az egész életem és a felépített kapcsolatrendszereim. Mit hagyok itthon, mikor bemegyek a „városba”, az életem színterére. Itt csak a gimi, a gyerekkor, a család marad, a legmélyebb gyökerek… s ekkor eszembe jut az a barátnőm, akivel lassan 14 éve ismerjük egymást, aki még mindig megőrizte magában azt a képességet, hogy vételen türelemmel tud hallgatni és figyelni rám. Engie, ha a legmélyebb gyökereim és a megtartó erőm után kutatok, te jutsz eszembe. A kitartásod, a lojalitásod, s igen, a te türelmed veszem példaként, hogy kivártad a számodra megfelelő embert, míg ő elérkezett hozzád, a szívedhez :)
S ha a gyökereimhez nyúlok vissza, egy erős és fontos személy mindig elkísért az utamon. Betti, együtt nőttünk fel és együtt éltünk át mindent a gyerekkorunkban... most is emlékezem még mindkettőnk életében azokra az eseményekre, amik felnőttekké formáltak minket. Végignéztük, hogy a másik milyen fejlődésem ment keresztül, elengedtünk, elvesztettünk embereket, de önmagunkat és a barátságunkat nem. Ez mindig is emlékeztetni fog arra, hogy én ki is vagyok valójában. Ez a támpont az életemben, hogy most is a jó úton járok és mindig tudom, honnan indultam :)
Egy új világban, még inkább szükség van egy olyan társra, aki képes más dimenziókban is élni, mint a szerelem, a párkapcsolatok. Mikor „egyedül” maradtam, „páromat vesztettem”, rögtön bele tudtam kapaszkodni egy őszinte és nyitott emberbe. Adri, megmentettél attól, hogy elnyeljen az önsajnálat és a „magány”. Azt hiszem talán eddig még nem találkoztam olyan emberrel, akivel ennyire széles érzelemskálán mozoghattam… akivel nevetek, sírhatok, hülyéskedhetek, lelkizhetek vagy akivel beülök egy moziba, akivel korizhatok. Én a fiúknak mindig kiemelt szerepet adtam az életemben, szinte erőltettem, hogy ők legyenek azok, akikkel minden programot át kell élni… s közben megfeledkeztem arról, hogy az ember akár a barátaival is szerezhet életre szóló élményeket. Olyan közegben éltem, ahol mindenki a saját párjához fordult, és a barátság csak egy kiegészítő funkciót töltött be.
Adrus, miattad érthettem meg azt, hogy az ember nem magányos és nincs egyedül, ha éppen nincsen párkapcsolatban. Rengeteg mindent át lehet, sőt át kell élni a barátokkal, és még hangosabban, még színesebben meg kell élni az életet. Látom magunkat, hogy egyszer majd célba érünk, mosolygunk boldogan egymásra, hisz meg fogjuk találni a helyünket az életben. Először önmagunkkal békültünk meg, megteremtettük a világunkat, tisztán, érdekek és gátak nélkül. S erre építhetjük fel majd a szerelmet, ami egyszer beköszönt az életünkbe… de addig is egy erős vár az, ami igazi biztonságot nyújt… s ez az erős vár csakis az igazi barátság lehet.
Hogy miért akarok mégis elmenni néha? Mert úgy érzem, megnémulok. Ugyanúgy, mint hónapokkal ezelőtt. Nem véletlen nem nyitottam szólásra a számat sehol. Már nincs mit mondanom… nincs mit közölnöm. Régen sem volt, nem véletlen maradtam néma. Ha én néma vagyok, annak nyomós indoka van, és nem az elfojtás az én esetemben...
Nem akarok a múltról beszélni, mert nem látom értelmét… nem akarok a véget ért kapcsolataimban vájkálni és ujjal mutogatni a volt szerelmeimre, hogy mi volt bennük a hiba. Tisztelem őket és az emléküket. Az emléküket, ami máig megmosolyogtat.
Én a jövő felé fordítom az arcom, és a csalódás, amin keresztülmentem nagyon sok dologra rávilágított, nem csak a családommal vagy a „volt családommal” kapcsolatban. Az összes felesleges, fájdalmat okozó emberi kapcsolatomra is emlékeztet. Nemcsak egy elmúló szerelem vesz ki belőlünk rengeteg energiát, de az elmúló barátságok is. Mikor az ember arra ébred, hogy nincs már türelme, nem akar, sőt nem is tud már mit mondani… amikor idegennek érzi magát, s a másikat is.
Egy új világban, még inkább szükség van egy olyan társra, aki képes más dimenziókban is élni, mint a szerelem, a párkapcsolatok. Mikor „egyedül” maradtam, „páromat vesztettem”, rögtön bele tudtam kapaszkodni egy őszinte és nyitott emberbe. Adri, megmentettél attól, hogy elnyeljen az önsajnálat és a „magány”. Azt hiszem talán eddig még nem találkoztam olyan emberrel, akivel ennyire széles érzelemskálán mozoghattam… akivel nevetek, sírhatok, hülyéskedhetek, lelkizhetek vagy akivel beülök egy moziba, akivel korizhatok. Én a fiúknak mindig kiemelt szerepet adtam az életemben, szinte erőltettem, hogy ők legyenek azok, akikkel minden programot át kell élni… s közben megfeledkeztem arról, hogy az ember akár a barátaival is szerezhet életre szóló élményeket. Olyan közegben éltem, ahol mindenki a saját párjához fordult, és a barátság csak egy kiegészítő funkciót töltött be.
Adrus, miattad érthettem meg azt, hogy az ember nem magányos és nincs egyedül, ha éppen nincsen párkapcsolatban. Rengeteg mindent át lehet, sőt át kell élni a barátokkal, és még hangosabban, még színesebben meg kell élni az életet. Látom magunkat, hogy egyszer majd célba érünk, mosolygunk boldogan egymásra, hisz meg fogjuk találni a helyünket az életben. Először önmagunkkal békültünk meg, megteremtettük a világunkat, tisztán, érdekek és gátak nélkül. S erre építhetjük fel majd a szerelmet, ami egyszer beköszönt az életünkbe… de addig is egy erős vár az, ami igazi biztonságot nyújt… s ez az erős vár csakis az igazi barátság lehet.
Hogy miért akarok mégis elmenni néha? Mert úgy érzem, megnémulok. Ugyanúgy, mint hónapokkal ezelőtt. Nem véletlen nem nyitottam szólásra a számat sehol. Már nincs mit mondanom… nincs mit közölnöm. Régen sem volt, nem véletlen maradtam néma. Ha én néma vagyok, annak nyomós indoka van, és nem az elfojtás az én esetemben...
Nem akarok a múltról beszélni, mert nem látom értelmét… nem akarok a véget ért kapcsolataimban vájkálni és ujjal mutogatni a volt szerelmeimre, hogy mi volt bennük a hiba. Tisztelem őket és az emléküket. Az emléküket, ami máig megmosolyogtat.
Én a jövő felé fordítom az arcom, és a csalódás, amin keresztülmentem nagyon sok dologra rávilágított, nem csak a családommal vagy a „volt családommal” kapcsolatban. Az összes felesleges, fájdalmat okozó emberi kapcsolatomra is emlékeztet. Nemcsak egy elmúló szerelem vesz ki belőlünk rengeteg energiát, de az elmúló barátságok is. Mikor az ember arra ébred, hogy nincs már türelme, nem akar, sőt nem is tud már mit mondani… amikor idegennek érzi magát, s a másikat is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése