Altes Kamuffel

Anyám azt mondta, mikor még nem tudtam olvasni, kint játszottam magamban a folyosón egyetlen mesekönyvvel. Berohant hozzá a szomszéd és hüledezve kérdezte, hogyan vagyok képes 4 évesen olvasni. Anyám csak nevetett rajta, ő tudta, hogy nem olvasok, hanem fejből mondom a mesét.

Sokszor elmesélte már nekem ezt a történetet. Valahogy annyira mélyen benne vagyok ebben a kis emlékben… az én lényem olyan szépen látható benne. Mindigis egyedül voltam… megteremtettem hát egy világot a saját kis eszközeimmel, és berendezkedtem benne.

Teljesen mindegy, hány kapcsolatom volt, van és lesz emberekkel, a gondolat lényege ugyanaz. Nekem kell egyedül megküzdenem a legnagyobb ellenfelemmel, önmagammal. Valahol, legbelül, egy kis zugban mindig ott fog ücsörögni egy darab magányosan… de ezt a tényt már csak büszkeségből sem írhatom le, ismerhetem el, mert bizonyos emberek pontosan erre vágynak, hogy ezt érezzem, és ettől szenvedjek. Soha senkinek nem fogom megvallani, hogy szeretem az egyedüllétet és igénylem is… hogy van egy felem, aminek jól esik az árnyék.
Nincs problémám az érzelmekkel és meglepően kiegyensúlyozott vagyok, de nem tudom megtagadni teljesen a filozofálást. Maradok egy kicsit a sötét oldalon – hogy stílusos legyek.

***

A szerelmet nem lehet leírni… olyan mintha a színeket, a hangokat vagy az illatokat próbálnám szemléltetni egyszerű tárgyakkal vagy triviális hasonlatokkal.
Ezerszer kellett meghallgatnom a dalt, hogy az összes érzést meg tudjam fogalmazni.
Minden szerelem egy újabb fejezet, amiben más színek, hangok, tárgyak, hangulatok uralkodnak. Hajó, autók, gitárszóló, öblítő illat, naplemente, motorzaj… nekem sokkal könnyebb ezekkel a szavakkal megfesteni az történteket.
Soha sem hallgattam technot, magamtól valószínűleg nem fanyalodtam volna rá– ismerjük be őszintén. De minden egyes dallama, az ütemes rángatózás a zenére, megszabadított az összes szorongásomtól, kiürült az agyam és csak mozogtam… mozogtam, mintha ez lenne az én gyógyszerem, a kijáratom a sivár valóságból. S amikor őhozzá fordultam, tudtam, hogy megint jó időben és jó helyen vagyok. Itt kell lennem, vele. Nem hoztam rossz döntést. Nem hangzik túl racionálisan, de aki már érzett ilyet, az pontosan tudja, miről beszélek. A sok lehetőség közül a sorsnak abban a szent percében minden porcikánk, sejtünk és gondolatunk eggyé vált a tömegben… hosszú volt az út idáig. Ugyanis ritka az életben, hogy egy kapcsolat nem a találkozást követően kezdődik el, hanem hónapokkal később. Egy éve ilyenkor még nem álltunk készen arra, hogy képesek legyünk méltósággal és igaz boldogsággal viselni ezt a szerelmet. De mostanra mienk az ajándék, a kincs, ami akaratlanul és óvatosan felnőtté formál engem, bármennyire is visszahúzódom a gyermeki világomba…

Tél

Régóta vallom, hogy az írás az én terápiám. Most is ez segít feldolgozni azt a millió érzelmet, amely majd’ szétvet ebben a pillanatban is.
Muszáj írnom, ez létszükséglet… ez ment meg a sötét félelmektől, amik olykor rám telepednek és fojtogatni próbálnak.

Alig merek leírni valamit, mert félek, hogy ha szavakká formálom ezt a boldogságot, akkor véget ér a csoda, az álom és egyszercsak kénytelen leszek felébredni.
Mert ez igenis olyan, mint egy tündérmese. Nincsenek véletlenek, és ezt én tudom a legjobban. Valami irányította akkor a kezem, és megnyomta „Tetszik” gombot. Nem tudok régimódi és szép, szecessziós képet festeni a virtuális térben történt találkozásunkról, de pont ettől nagyon igazi és valós számomra a mi kapcsolatunk.

Nem, én nem akartam őt. Féltem. El sem tudtam képzelni, hogyan fogok új kapcsolatot kezdeni egy teljesen ismeretlennel. "Leszek valaha megint szerelmes?" Folyton csak erre tudtam gondolni… azt hittem, minden kihalt belőlem, mert bezárkóztam.
A saját komfortzónámban töltött hónapok megviseltek, még most is szorongok, és néha felerősödnek a félelmeim. Mivel már nincs fájdalom az életemben, és az agyam sem tudja elfogadni, hogy igenis lehet érzelmi katasztrófák nélkül élni, ezért a saját, belső démonjaimmal kell megküzdenem időről-időre.
Nincs olyan, hogy tökéletes. Az én életem sem az, szerencsére. De rengeteg dolog van benne, amiért mérhetetlenül hálás vagyok.

****

Minden sejtembe beleivódott az, ahogyan rám emeli barna szemeit. Őbenne lakik a szenvedély minden mozzanata… az érintéseiben, az ajkaiban, a szemében. Nem kell szólnia, hogy tudjam, ő mit érez. Mellette nem félek… szembenézek bármivel, mert tudom, hogy ott lesz és elkap, ha zuhanok. De nem bukom. Erős vagyok és kiegyensúlyozott, ami soha sem voltam. Még senkitől sem kaptam ennyi energiát, ennyi pozitív szót, bátorítást. Megsemmisített minden régi, berögződött fájdalmat.
Most is emlékszem, régen milyennek írtam le az igazi férfit. Erős, okos, méltósággal szereti magát és a másikat.

Ha most kívánhatnék valamit, akkor az lenne, hogy a gyönyörű, erős és szenvedélyes szerelmünk soha se érjen véget.
Erős vagyok Nélküled is, tudod jól, hisz olyan sokáig voltam egyedül. De már nem akarok nélküled élni…

Mert mi olyanok vagyunk, mint a Tél. Miközben úgy tűnik, hogy a természet alszik, millió életfolyamat zajlik a mélyben. Minket beterít a fehér végtelenség, és a köd elrejt a világ fájdalmai elől. Nem fázunk, mert a lelkünk ébren van, és siet a másikhoz. Fáradt, lusta a reggel és forró, élettel teli az éjszaka. Nekünk világítanak a csillagok, mosolyogva világítanak be az ablakon, hogy adjanak nekünk egy kis fényt.
Mert mi olyanok vagyunk, mint a Tél. A Tél, amely a szerelmes lélek számára sokkal izzóbb, mint a tikkasztó Nyár...

Hangaszál a szélben

Nagyon szeretlek. Ennél többet nem tudok írni. Remélem kitartunk… én vágyom veled egyre messzebbre. Tudom, hogy az idővel nem tudok szembeszállni… most nem is akarok. Boldog vagyok, hogy ennyi sok szépség jutott nekünk. Élvezem, hogy minden a maga útján halad. Soha nem volt még ilyen jó megmászni az összes lépcsőfokot… most felfedeztem az ebben rejlő szépséget, és hogy ezáltal mennyi emlékünk lett.
Mennyi hangos nevetés, mennyi humoros szó…
Mennyi lopott pillantás…
Mennyi forró csók… finom érintés…
Milyen igazi szenvedély.
Elképzeltem már milliószor a harmonikus szerelmet, de most már tudom, hogy olykor a valóság sokkal kreatívabb tud lenni, mint én magam.

Nem féltél átmászni a magas, vad falakon… nem adtad fel.
Összeragasztottad az apró darabokra hulló szívem, nem érdekelt, hogy téged is megsebezhet.
Nem akarok túl nagyon szavakat írni, mert azzal csak patetikussá válnék, és beleesnék a régi hibáimba, amit nem szeretnék. Így most megkapaszkodom a jelenbe, a rengeteg lélekmelegítő pillanatba, és a szívembe zárom ezt a boldogságot.