Altes Kamuffel

Anyám azt mondta, mikor még nem tudtam olvasni, kint játszottam magamban a folyosón egyetlen mesekönyvvel. Berohant hozzá a szomszéd és hüledezve kérdezte, hogyan vagyok képes 4 évesen olvasni. Anyám csak nevetett rajta, ő tudta, hogy nem olvasok, hanem fejből mondom a mesét.

Sokszor elmesélte már nekem ezt a történetet. Valahogy annyira mélyen benne vagyok ebben a kis emlékben… az én lényem olyan szépen látható benne. Mindigis egyedül voltam… megteremtettem hát egy világot a saját kis eszközeimmel, és berendezkedtem benne.

Teljesen mindegy, hány kapcsolatom volt, van és lesz emberekkel, a gondolat lényege ugyanaz. Nekem kell egyedül megküzdenem a legnagyobb ellenfelemmel, önmagammal. Valahol, legbelül, egy kis zugban mindig ott fog ücsörögni egy darab magányosan… de ezt a tényt már csak büszkeségből sem írhatom le, ismerhetem el, mert bizonyos emberek pontosan erre vágynak, hogy ezt érezzem, és ettől szenvedjek. Soha senkinek nem fogom megvallani, hogy szeretem az egyedüllétet és igénylem is… hogy van egy felem, aminek jól esik az árnyék.
Nincs problémám az érzelmekkel és meglepően kiegyensúlyozott vagyok, de nem tudom megtagadni teljesen a filozofálást. Maradok egy kicsit a sötét oldalon – hogy stílusos legyek.

***

A szerelmet nem lehet leírni… olyan mintha a színeket, a hangokat vagy az illatokat próbálnám szemléltetni egyszerű tárgyakkal vagy triviális hasonlatokkal.
Ezerszer kellett meghallgatnom a dalt, hogy az összes érzést meg tudjam fogalmazni.
Minden szerelem egy újabb fejezet, amiben más színek, hangok, tárgyak, hangulatok uralkodnak. Hajó, autók, gitárszóló, öblítő illat, naplemente, motorzaj… nekem sokkal könnyebb ezekkel a szavakkal megfesteni az történteket.
Soha sem hallgattam technot, magamtól valószínűleg nem fanyalodtam volna rá– ismerjük be őszintén. De minden egyes dallama, az ütemes rángatózás a zenére, megszabadított az összes szorongásomtól, kiürült az agyam és csak mozogtam… mozogtam, mintha ez lenne az én gyógyszerem, a kijáratom a sivár valóságból. S amikor őhozzá fordultam, tudtam, hogy megint jó időben és jó helyen vagyok. Itt kell lennem, vele. Nem hoztam rossz döntést. Nem hangzik túl racionálisan, de aki már érzett ilyet, az pontosan tudja, miről beszélek. A sok lehetőség közül a sorsnak abban a szent percében minden porcikánk, sejtünk és gondolatunk eggyé vált a tömegben… hosszú volt az út idáig. Ugyanis ritka az életben, hogy egy kapcsolat nem a találkozást követően kezdődik el, hanem hónapokkal később. Egy éve ilyenkor még nem álltunk készen arra, hogy képesek legyünk méltósággal és igaz boldogsággal viselni ezt a szerelmet. De mostanra mienk az ajándék, a kincs, ami akaratlanul és óvatosan felnőtté formál engem, bármennyire is visszahúzódom a gyermeki világomba…