2016

2016. Most minden annyira más. Keresem a szavakat, de nehéz leírnom a bennem élő világot.
Biztosan ezt nevezik felnőttéválásnak. Piszok nehéz és fárasztó. Azt hiszem ez az évem arról fog szólni, h megszokjam ezt a folyamatot és talán még fejlődjek is benne valamennyit.

Ha azt mondják, ott az otthonod, ahová a szíved húz, akkor nekem nincs fizikai otthonom. Én Őbenne lakom, lelkileg bizonyosan. A testem itt maradt ebben a városban, és olykor érzi a szellemem, hogy már csak a túlélésre játszik. Ül az asztalnál próbálja kizárni az idegesítő, monoton beszélgetést, majd gépiesen felmegy a lépcsőn és elzárkózik. De aztán életre hívja őt a szerelem és szárnyalni kezd. Olyan mintha váróteremben lennék megint… ez most megint egy átmeneti időszak. Valami függetlenebb és komolyabb kezdődik, érzem. Itt, ebben a házban, egyedül már nem önmagam vagyok. Megízlelhettem a csábító és varázslatos „Mi lenne, ha…?” állapotot… több kell belőle, kell ez az álomkép teljes egészében.

Annyit futottam már a gondok elől, hogy végre nem a múlt fájdalmait kell kisöpörni a jelenlegi életemből. Idén csak egy dolgot fogadok meg. Minden erőmmel, kitartásommal azon leszek, hogy megőrizhessem a gyönyörű kincset, áldást, ami most velem van, ami bennem él, és még szebbé tehessem az életünket…