Viszlát 2012, viszlát szerelmem

Vége egy olyan évnek, ami mind közül a legkülönlegesebb volt. 12 hónap fiatal, szalmaláng-szerelem, megannyi édes könny és fájdalom, végül pedig a stílusos, keserű, de csendes befejezés.

Évek óta mindig a születésnapom után állnak be a nagy változások. Így volt tavaly, így volt idén is. Ezek egyéves fejezetek, melyek szinte törvényszerűen váltakoznak. Mindig óriási kíváncsisággal tekintek december 31-én a saját életemre. Pontosan egy éve ilyenkor, fogalmam sem volt, hogy kaphatok egy gyönyörű ajándékot, melyet örökre a szívemben őrizhetek majd. Szerethettem, közel kerülhettem egy fiúhoz, aki mellett végre sikerült megteremteni a saját személyiségem alapjait. Már elment, de a hagyatéka még bennem él… akkora boldogságot és annyi jó dolgot kaptam, hogy a sok keserűség ellenére is, még mindig erősnek érzem magam. Már nem vagyok magányos, ha egyedül maradok… már tudom, hol a helyem, és mire, kire van szükségem.

Ennek az évnek a titka és a lényege a szívemben és a szerelem megismerésében rejlik. Az elmúlt hónapok során befele figyeltem, önmagamhoz kerültem közelebb azáltal, hogy valaki szeretett engem. Rengeteg jellemhibát, de megannyi új dolgot fedezhettem fel. Az emberi egyéniségek egyre tisztábbak lettek előttem, egyre könnyebbé válik az, hogy megfejthessem őket.

Most, hogy egyedül maradtam, észrevehettem azt, hogy mennyi különleges és jó ember vesz körül. Megtaláltam az igazi barátaimat. A támogatásuk és a rendkívüli érzelmi képességük, őszinteségük az, ami részben megmentett engem a pusztulástól. Sokáig azt éreztem, hogy magányos vagyok, de… amikor elhagyott a szerelem, a barátság védőhálója megfogott, habár nem is számítottam rá. Isten elvett tőlem, de megmutatta, hogy mim maradt…

Köszönöm, hogy vagytok nekem, és elűzitek a testetlen fájdalmat, ami ott bujkál bennem…

S a másik erőm, kapaszkodóm és menedékem, a családom. Olyan emberek közössége, akik a legkülönbözőbbek, mégis a szeretetben egyeznek. Mindig megnyugvást találok bennük, ha menekülnöm kell, ők várnak engem… fel sem foghatom, milyen szerencsés vagyok, hogy ők is itt vannak nekem, és vigyázzák életem…

Nem tudom, mit hoz a következő év… eddig boldog voltam, most megváltoztak a dolgok, talán ez nem feltétlen a fájdalom előfutára…

Azt kívánom mindenkinek, aki egy kicsit is szeret engem, hogy legyen gyönyörű éve, bízzon, reméljen és szeressen… enélkül ugyanis lehetetlen az élet…

Geisterfahrer

Karácsony

Karácsony... ennyi maradt nekem. Ide nem tolakodhat be a valóság.

Feldíszítettem a szívem, szalmát készítettem a jászolba. Vártam, s végre megérkezett a Megváltó... hogy fényességet hozzon a sötét világba, mely végre megtanul engedelmeskedni...

Hagyaték

Ezek a mondatok soha sem kelhetnek életre. Ezeket soha sem szabad kimondanom. A büszkeségem nem hagyja, hogy életre keljenek, és a számon kiejtsem őket… az emberek erősnek és kitartónak látnak engem, de ez mind csak a megnyugtató, kellemes felszín…

Hiányzol. Fáj… nagyon… mikor szenvedek, mikor fáradt vagyok, arra gondolok, amikor velem voltál… elképzelem, hogy milyen boldogok voltunk és máris könnyebb lesz.

Most már őszinte leszek. Azt mondogatom magamnak, hogy jobbat érdemlek és sokkal jobb lesz, ami majd ezután fog velem történni. Napokig, esetleg hetekig ment, de most… megint rám tört a keserédes fájdalom. Hisz… szerettük egymást… szabadok voltunk… félek, soha többé nem lesz az életemben egy olyan kapcsolat, ami ilyen természetesen alakul, és ami ilyen magasra ível…

Soha sem tudnám ezt a szemedbe mondani. Olyan sok rossz ért, hogy megfogadtam, nem fogod megtudni, hogy mi játszódik le bennem. Csak a tartásomat fogod csodálni, és azt, hogy soha sem írok neked. Pedig igenis tudni akarom, hogy levizsgáztál-e, hogy meggyógyultál-e végre, hogy van a családod… ha betartanád az ígéreteidet, és igazi férfiként viselkednél, miután ezt elolvastad, szó nélkül írnál nekem… De én már másodszor futok bele ugyanabba a csapdába. Ugyanúgy reméltem a régi, nagynak hitt reménytelen szerelemtől, hogy beteljesedik és észrevesz majd… persze, hogy nem történt meg.

Felépítettem egy világot, ahol már soha sem leszek egyedül, és ezt Neked köszönhetem. Hiszem, hogy minden embernek van hagyatéka. Én, Tőled hatalmas ajándékot kaptam. Rá mertem lépni arra az útra, amit csak távolról szemléltem. Elmúltak a felesleges félelmeim, önbizalmat merítettem Belőled. Azt akarom, hogy mindig emlékezzünk egymásra… vagy legalábbis addig, míg meg nem találjuk az igazi férfit és az igazi nőt… addig még szabad visszamenekülni a régi emlékekhez, a régi énünkhöz.

Dühösnek kéne lennem, hogy a tüzet elpusztítottad kettőnk között, mégsem tudok igazán soha sem az lenni. A karácsonyi láng ott ég a szívemben… a megmaradásért küzd, és azért, hogy ne legyek magányos… remélem a Te szíved is megölti a sok-sok szeretet maradék kis tüze… emlékezz, én adtam Neked, hogy örökké boldog légy…

Hagyaték… ez tart még életben… ez nem enged közel a magányhoz… még…

Hazudj még...

Táncoltam, s te egyetlen golyót röpítettél a fejembe… holtan estem a padlóra. Kérdezted, jól vagyok-e, de nem volt a szemedben könny. A golyót az elmúlt szerelem irányította, és ez ölt meg.

Ezzel kelek, ezzel fekszem. Ebédem, vacsorám a fájdalom. A véremben is az folyik már. Nem látok már mást, csak ezt… ez tart életben. Szinte már nem is érzem konkrétan a keserűséget… szinte már a társam lett. Testetlen szörnyként bujkál mindenhol.

Meghaltam volna érted. De te öltél meg…

Bright blue eyes...

Abban hiszek, hogy van a lelkünknek egy darabja, amely soha sem változik, hanem megáll és állandó marad az örökkévalóságban. Az a rengeteg szeretet, amit egymásnak adtunk, azok a hihetetlenül szenvedélyes pillanatok még itt élnek, egészen bennünk… a szerelem véget ér, de a meleg, aprócska parazsa még melegíti az embert, ha nagyon fázik az élet hidegében.

Szeretnék az lenni, aki 6 hónappal ezelőtt voltam… és szeretném ha Ő is olyan lenne. Egymás karjában bámulnánk az eget, nevetnénk az éjszakában… felmásznánk a hegyre nevetve, és csodálnánk a naplementét, ami ott, a falun mindig szerény és takaros volt.

Arra vágytam, hogy az álmokat majd közösen váltjuk valóra, és semmi sem lehet elég erős, hogy megmérgezze ezt.

A gyermekkorom utolsó szakaszát Neki ajándékoztam. Soha sem leszek már ennyire felszabadult és merész. Megszilárdítom ezt az eszményi személyiséget, karba öltöm az Ővele átélt emlékekkel, és útjára engedem az örökkévalóságba… Istennél, a Mennyországban van egy hely, ahol végtelen a napsütés, ahol végtelen a tavaszi, friss mező, s ahol megpihen a boldog, de elmúlt szerelem. Két ember egyetlen pillanatban megörökítve, egymásba fonódva… lehet, hogy a Földön már régen nem is ismerik meg egymást, de szívük egy darabja mindig fog élni… azért, hogy a szép emlékek is örökké élhessenek, ne csak a jelen legyen maradandó…

Az orromban még érzem a túláradó mosópor szagát. Még mindig érzem, ahogyan kapaszkodott belém, miközben próbálta mondatokká formálni a véget. Soha sem láttam még igazán fiatal férfit sírni. Napokig nem is mertem visszaemlékezni erre a jelentre… nem nézett rám, csak hallottam, ahogyan zokog, erősen szorít magához… s közben beszél, beszél… én pedig csak bámulok magam elé és próbálom feldolgozni azt, hogy épp most vesz el mindent tőlem életem egy nagy szerelme.

Ha megkérdeznének, hogy vagyok most, csak bölcs mosollyal válaszolnám, hogy igyekszem… de az, ami mélyen bennem zajlik, azt magam sem merem értelmezni. Túlzottan friss és fájdalmas még az a hullámzó érzelemtenger, hogy bárki is hozzányúlhasson… sajnálom, hogy nem néztem a szemébe, miközben sírt. Az eszembe kellett volna vésnem, hogy ő is szenvedett… mert azt érzem, hogy egyedül vagyok a földgolyón ezekkel a kínzó tövisekkel…

"Nem tudom azt mondani, hogy ne reménykedj..."

Úgysem látsz semmit, hisz nem is érzel semmit. Úgy várom már a tavaszt, mint a megfagyott fa ágai… várom, hogy az én életem romjain is új, és igazi remény hajtson.

Túl sok a fájdalom… feszíti a szívem. Egy hét telt el, és a remények csak erősödni látszanak. A múlt egyre keményebben és kegyetlenül próbálja visszahozni a démonait. Megint fáj az elengedés… ismét egy reménytelen szerelem sűrű ködében próbálok táncolni…

Tegnap mikor hazaértem, egyszerűen lerogytam a földre. Jó volt dühösnek és szomorúnak lenni, végre hangosan kiadni az irgalmatlan fájdalmat.

Nem tudom ezt tovább írni. Megint felülkerekedik a büszkeség, és mindent elsöpör.

Telnek a napok, és nekem egyre jobban nő a meggyőződésem, hogy jobb egyedül. Keserűbb, magányosabb, de megmarad sok minden. A büszkeségem, a tiszteletem és a vágyaim. Csak ezek vannak most nekem, erősen lüktetnek bennem. A szeretet elfogyott, helyébe lépett a racionális felfogás, hogy megmentse az emlékeimet a minden elmaró fájdalomtól.

A penge, amely hasítja szívem, kétélű, s ez a két oldal, éles, mint a valóság foga. Tép, szaggat… reményt ad, megsirat, majd felbújtja a kemény önérzetet és vakmerően a jövőbe tekint. Kellek, akarlak, mindennel együtt, amit elvettél tőlem, de maradj távol tőlem, ha nem tudsz törődni velem, és nem tudod megadni azt, ami egy szerelmes nőnek jár.

Írhatnám ide most a neved, címezhetném neked ezt, sőt linkelhetném is, de én inkább megint csak őrült módjára a reményt kergetem, és hiszek neked. Olvasod talán ezt a pár sort… elgondolkodsz… hiányozni kezdek… s rájössz, hogy még szeretsz. Bármennyire is akarom, soha sem fogok eléd állni és visszakönyörögni magam. Nem. Ezek az utolsó szavaim, ebből érezned kell, hogy az én szívem még forr… elnyomja már az agyam, de ugyanúgy lobog benne a tűz. Várni fogok, akaratlanul is, még ha a józan észérvek meg is bilincselik a kezeim… akkor is várok. Álmodom tovább, s elképzelem, amint begördülsz a mattfeketén csillogó autóddal a házam elé, kezedben csupán egy szál rózsával, s nézel rám… mosolyogsz, én meg majd látni fogom, hogy valóra váltak az álmaid, tehát kész vagy megint szeretni engem úgy, mint rég… mikor még gyerekek voltunk szinte…

G.

Utóiratféleség: a mostani bejegyzéseim címei ismétlésnek tűnhetnek. Újraírom a történetem, és megtöltöm a régebbieket igazi, vérvörös érzelemmel…

Mi lenne ha..?

Köszönöm nektek, valóban. Erősnek és bölcsnek hisztek engem. Ez igazán jól esik… de sajnos sok mindent nem tudtok. Nem látjátok a hihetetlen mennyiségű fájdalmat és keserűséget, amelynek fogva tart. Gyönyörű várként magasodik fölém, de belül csak szúrós cellái vannak… tele fotókkal és emlékekkel… így kínoz engem a valóság. Szép, szomorú mosolyra késztet, és elhiheti, hogy kíméletesen bánt el velem…

Nem. A csomag, amit cipelek már a húsomba vág. Gyenge vagyok és fizikai fájdalmat érzek, olyan nehéz már. Hova tegyem ezt? Miért nem tudok megválni tőle? Valaha képes leszek megválni tőle?

Édes fájdalom… aztán szorongás, utána düh és végül sírás… sorba állnak az érzések a szívemben. Váltják egymást, hogy nehogy csak egyet érezhessek a negatív színskálából. Nem szeretnék állandóan sírva elaludni. Nem sajnálatatom magam én naphosszat, szerintem a szánalom szavakban kifejezve egyenesen halálos… szeretnék végre boldogan felkelni, hittel és igazi reménnyel élni az életem. Most csak pár morzsa van, amibe kapaszkodom, de megint csak árnyékokra hiszem azt, hogy az a napfény. Ismét egyedül fogok maradni… soha sem fog már visszajönni… erős akarok lenni, de nem megy. Fáradok, gyengülök… azt szeretném, ha fel tudnék végre igazán állni és igazán őszintén mondhatnám azt, hogy túljutottam ezen.

Nem merek még mélyebbre ásni, mert friss a fájdalom… de félek, idővel majd megkönnyebbülök és belátok bizonyos dolgokat, amiket már most érzek tudat alatt. A büszkeség már most körvonalazza a mondatokat és suttogja... „jobbat és többet érdemelsz… igazi nő vagy, akihez igazi férfi való… különleges vagy, és ezt fel kell ismernie annak, aki veled van… hálát, köszönetet, vallomásokat érdemelsz…”

Mert nekem ez az egyetlen kapaszkodóm, hogy kimásszak egy kapcsolatból, ahol elhegytak...!

G.

A remény hóvirága

-->

Láncra verve áll a szív. A kőfal, ami előtte magaslik minden egyes alkalommal, amikor nekiszalad, még jobban megsebesíti. Aztán hallom, amint ordít a remény… kiáltozik,
Gyere vissza…
Ne engedj el…
Miért?

Éles tőrt döf belé a büszkeség. Nem hagyja, hogy megalázza magát, és megint a múlt hibájába essen bele. A remény hihetetlen dolgokra képes, főleg, ha a párja a szeretet. Ezt képviselve nagyon sokszor buktam bele a csatáimba. 3 évvel ezelőtt eltévedtem egy szerelemben, ami csábítónak és szenvedélyesnek tűnt, de üres volt… üres, mint a napfénytelen napok. Hónapok, évek teltek el keserűségben és eközben végig kapaszkodtam ebbe a nem is létező „kapcsolatba”… akkor azt hittem, hogy nagyon megsérültem, aztán amikor találkoztam az igazi, forró, vérvörös szerelemmel, tudtam, hogy semmi bajom nem volt, csupán csukva volt a szemem. Először óvakodtam a nagy érzéstől, azt hittem, egy részem mindig magányos lesz… később pedig nem volt megállás. Mint a tornádó, ami felforgat városokat, úgy tört be az életembe a megállíthatatlan érzés. Képtelen voltam, hogy kontrolláljam. Semmi sem számított, csak hogy Ő velem van, Ő foglalkozik velem, és Ő ismer. Megváltoztam? Nem tudom… lehetséges, szerinte igen. Most már igaza lehet. Többet és többet akartam, főszereplő akartam lenni az életében, képviselni az örök és el nem múló szerelmet. Gyermeki álmok, amik felnőtt szenvedéllyel párosultak. Fura, mert erről soha sem tudtam akkor írni. Valamilyen szégyenlős titkolózás szállott rám, és féltem, ha leírom ezeket a csodákat, akkor elmúlnak… de most már vége, és minden elmondhatok őszintén.

A vég akkor jön el, amikor a szeretetből már jóval kevesebb van, mint a problémákból. Két makacs, céltudatos ember harca örök sebeket ejtett. A mérhetetlen önzés felütötte Őbenne a fejét. Nem, most nem tévedek… önző volt, és Ő is megváltozott... a valóság az ő életén is otthagyta keserű nyomát... ismerős már, miért jött el a vége?
Akar maga mellé, de mégsem szeret… ismét rab lettem, az érzelmek rabja. Ismerős már? Pár sorral feljebb pont erről írtam. Egy férfi, aki –úgy tűnik- nem érdemli meg a szeretetem, maga mellett tart, mert képes vagyok segíteni és helytállni bárki mellett. De nem szeret… csak kellek… mint az egyszerű embernek a napfény, vagy az eső. Nem becsüli, de kell, hogy megéljen. Nélküle talán halott lenne…

A remény volt az én állandó pajzsom a keserűség ellen. Bámulatos, hogy milyen terveket képes szőni. A remény a legnagyobb mesemondó… most is, még évek múltán is működik, és nem tud csendbe burkolózni. Nem újdonság, ha azt mondom, hogy nem akarom feladni. Egy évig építettem ezt a szerelmet könnyel, mosollyal, és mérhetetlen szeretettel, tisztelettel és mindennel, amim volt… nem akarok megválni tőle. Nem végtelen lehetőséget akarok, csak egy utolsót. Türelmes leszek, és megvárom a nehéz időszak végét, megvárom, míg a férfias tudat kicsapongja magát, aztán mindent megbocsátok, elhallgattatom a büszkeségem, és előrelépek az árnyékból. Meg fogom kérdezni…

Akarsz még velem lenni? Ha én ismerlek a legjobban, ha enyém a szíved egy darabja, és sajnálsz, akkor van még benned szeretet, kár tagadni. Akiben lakik szeretet, az képes felépíteni a csodákat újra… miért ne lehetne megpróbálni? Rengeteg munka és fáradtság, de megéri, mert gyönyörű…

De ha nem, akkor messzire kell menni egymástól, hogy ne bántsuk meg a gyönyörű múltat. Mert akkor semmi sem volt igaz… aki el akar jönni az új kocsijával és képtelen azt mondani, hogy ne reménykedj, abban még ott lakik a szeretet lángja, én már csak tudom… de ha ez mind hazugság volt, ha ez mind csak a vigasztalás eszköze, akkor… nem fogok még egyszer beleesni a csapdába… akkor én elmegyek, és megtalálom azt a férfit, aki igazán tud engem szeretni…

Geisterfahrer.

Ajánlás: Neked…

Az igazi szívszilánkok

Vérvörös a téli hajnal. Nincsen párja benne a magánynak. Halovány zöld fénnyel világít az óra. A saját zokogásomra kelek fel. Érzem a szilánkokat a szívemben… érzem, hogy egyre mélyebbre fúródnak… ez majdnem olyan, mint kicsit meghalni. Nincs már az, akit úgy szerettem, akinek mindenem odaadtam. Ő töltötte ki a szívem, ő fogta a kezem, ha féltem. A családja az én családom volt, a barátai az én barátaim.

De már nem szeret… soha többé nem csókolhatom meg, soha többé nem lehetek együtt a szeretteivel… soha…

Kihúzta a lábam alól a talajt, és elvett tőlem mindent. Egyedül hagyott az emésztő fájdalom sötétségében. Ő volt a minden… ő hordozta a boldog jövőt magában.

Nincs már erőm ahhoz, hogy ismét ostorozni kezdjem magam a múlt miatt… talán ha nem szólok, hogy többet akarok, talán, ha beérem az apró szerepemmel, amit az ő életében kaptam, most nem sírnék úgy. De valami rávett arra, hogy akkor megmondjam, hogy mi zavar… és jelentette a véget. Olyan férfiba szerettem bele, aki zokon vette az én kéréseimet… de hiába a sok hiba, akkor is elemészt a keserűség. Vérzik az egész lelkem, megéget a kihunyt szerelem hamuja.

Egyszerűen elhagyott…

Nem akar már velem lenni…

Összetörte a szívem…

Nem tudom, hogy ezután mi jön. Csak az Úristen tudja, akihez most is imádkozom, hogy segítsen, mentsen meg a földi pokoltól.

A magány a nyomomban lohol… hamarosan le fog csapni rám, és az egyetlen fegyverem, ha előre tekintek és megint felépítem magam, úgy ahogyan  a múltban tettem, amikor egy reménytelen szerelem elől menekültem.

Ha most ezt olvasod, érezheted, hogy tönkretettél érzelmileg, de a becsületem még épp maradt, csupán ez vég meg a teljes megaláztatástól.

Nem volt igazságos azt válaszolni a kérdésemre, hogy nem tudod azt mondani, hogy ne reménykedjek. Mit vársz még tőlem? Lelki támogatást, úgy hogy cserébe nem kapok semmit? Vagy gyere vissza, és szeresd bennem azt, akit megszerettél, és akinek te voltál az első, vagy menj el és engedd, hogy tovább lépjek…

De ne légy önző. Ne légy olyan, mint az utolsó 2 hónapban…

D.

A büszkeség üzeni: Nem adom fel. Magasra török. Hallani fogsz rólam. Tisztelni fogsz, és tudni fogod, hogy megtartottam az ígéretemet, és valóra váltottam az álmaimat.

Szerelmek szerelmei

Állandóan harcolunk... csak ő nem tud róla.

Mindig rá vágyom, csak nem tudja felfogni.

Utálom magam, mert annyira szeretem... és végül hagytam, hogy átvegye minden felett a hatalmat, akaratlanul is... én pedig... csak egy csavar lettem a nagy és száguldó gépezetben, amit nem tudok már megállítani sehogyan sem...

Amikor a szív és az ész beszélgetni kezdenek...

-Annyira szánni valóan gyenge vagy…

-Miért mondod mindig ezt? –remegett már dühében, miközben érezte, hogy a világ körülötte szép lassan megsemmisül…

-Miért nem foglalkozol magaddal? Miért kellett teljesen odaadnod magad valaki másnak? Nem értelek… folyton szorongsz, szomorkodsz, közben pedig meg van a párod.

-Te ezt nem értheted. Én nem állhatok meg… nekem dobognom kell még évtizedekig, és ehhez kell valami erős motiváció. S erre ott van Ő… Ő az egyetlen motiváció a fáradt hétköznapokban, Ő a mosoly, Ő az ölelés, Ő maga az élet és a boldogság. A magány meghal, ha a közelembe kerül. Nem tudok, és nem akarok róla lemondani. Mindig remegek, ha végre meg tudom, hogy eljön. Próbáltam már önálló és kemény lenni a valóság szürke mezején, de nem sikerült. Megszállottan kergetem Őt, aki a szerelem allegóriája. Félek, ha elhagy, megszakadok… megszakad a szív…

-Annyi minden vesz körbe, annyi célod van, annyi mindent kipróbáltál már! Miért vagy megszállott? Miért élvezed ezt a reménytelen játékot? Miért hiszed azt, hogy örökké veled marad, feleségül vesz, és beköltöztet egy szép házba? Szánni való vagy, még mindig. Gyerekesek az álmaid, te is tudod, hogy ez nem tarthat örökké.

-Ugyan miért nem? Nincs bennem elég kitartás? De, az bőven akad… csak úgy, mint a hibáim, amiket megtanult elfogadni és szeretni. Az örökkévalóságban is hiszek, muszáj benne hinnem, különben mi értelme lenne egyáltalán szeretni? Ha egyszer majd összetör, akkor azt fogom mondani, hogy az összes szilánkban ott van benne ő is, és rettentően fog majd fájni, de tudni fogom a szilánkok összeillesztése közben, hogy képes voltam igazán szeretni és ebben a szerelemben képletesen is, de meghalni. Nem hiszek már a racionalitásban. Hazudnak az emberek, nem merik bevallani azt, hogy mit akarnak, és miért nem akarnak már a barátaim lenni. A szerelemben minden egyes szót ki akarok mondani és minden pillanatot meg akarok örökíteni. Mert kell, mert erről szól az élet, hogy megtöltsük minden egyes percét… én a szerelemmel akarom megtölteni.

-Minek neked ekkora szenvedély? Nem látod, hogy csak a céljai érdeklik, és az élete?

-Azt mondta, hogy ő nem rangsorol. Én pedig hiszek neki. Engem is érdekel a jövőm, de valamiért képtelen voltam arra, hogy beengedjem az érzelmek elé a racionális, világi dolgokat. Pontosan tudom, hogy mit akarok, és keményen küzdöm érte… az utóbbi pár eredményemet pont Őneki köszönhetem. Az erőnek, ami felemel, az Ő egyetlen szavának, ami elindított az úton.

-Muszáj, hogy megállj egy pillanatra és gondolkozz… vagy inkább megteszem én helyetted. Ne rohanj a vesztedbe… szeress, de ne ragaszkodj mérhetetlenül. Őt is, és végül magadat is megfojtod majd… meg fogsz fulladni a rengeteg érzésben, ami felgyülemlett benned, és amit képtelen leszel majd idővel kezelni. Okosan kell szeretni. Elfogadni a jelent, Őt, az életét, és minden hibáját. Nehéz feladat, de ha az örökkévalóságot tűzted ki célul, minden erődre szükséged lesz. Álmodj te is, ahogyan ő teszi, de a saját álmaidat kövesd. Légy mellette, de magadba is találj vissza. Tanuld meg, hogy az ember élete nagy részében végülis egyedül van… a tudatával és a szívével. Egyedül vizsgázik, egyedül tanul, egyedül éri el a célját. Körbevehetnek ezren is akár, a bensőd, akkor is egy különleges és egyedi magányt fog alkotni. Becsüld meg, amid van, ne sírj, hogyha csak néha van veled. Fő, hogy ott van és boldoggá tesz.

-Tudom. Meg is becsülöm. Csak… telhetetlenné váltam, és nem volt megállás. Ő a hősöm, és az egyetlen ember, aki képes az önzetlenségre. Érted már, miért szeretem annyira? Megtaláltam magam benne, egy olyan tükörbe nézek, amiben az összes ellentétes vonásom is benne van. Nem engedhetem el… túl boldoggá váltam mellette.

-Túl boldog… ne mondd ezt, rosszul hangzik. Légy csak szimplán boldog… ha túlzásba viszed megsérülsz, ő pedig továbbáll. Ha te összetörsz, már nem tud megszerelni…

Légy hálás, de ne beszélj folyton… légy színes, mint az őszi levél, de hordozd magadban a csendességét és a szerénységét is.

Ideje felállni arról a bizonyos padlóról és felnőni. Nem szabadna egy ilyen gyönyörű és boldog évfordulót elrontani…

Üdvözlettel: Szív és Ész…

Hűség

A hűség soha sem jár egyedül. Csak akkor képes élni, ha van valahol a világban még egy szív, amelyik legalább annyira erősen kapaszkodik a másikba. A hűség nem jár egyedül, mindig valami felé irányul, és akaratlanul is viszont várja a társát. Mint ahogyan a kutya követi az emberét. Nyughatatlanul, türelmetlenül és állhatatosan. Semmi kétsége nincs afelől, hogy majd ma is hazajön, és szívének kedves dolgokkal halmozza el.

Létezik örök és feddhetetlen hűség? Képes valaki éveken keresztül, csak egy szeretőhöz hozzáérni, egy ember ajkát megcsókolni, és egy embert ölelni forró szeretettel? Akarok hinni benne… de a keserűség álladóan elragadja a valóságot és irányítani kezd mindent. A gyengék máshoz fordulnak, menekülni kezdenek.

Anyám szerint én mindig elmenekültem a valóság elől… talán igaza is volt, de mindig hűséges voltam azzal, akihez menekültem. Képes voltam és vagyok valakit éveken keresztül szeretni és magamba zárni a fájdalmat, ami néha elborítja az egész életem… felülemelkedem minden kicsinyes keserűségen, hisz a tudat, hogy van, aki azt mondja, hogy mindent megbocsát, egyedüli a nagy és rideg világban.

A legforróbb és legmélyebb érzések irányítják a tudatot, hogy az hűséges maradjon. Semmi más nem képes felgerjeszteni az emberben ekkora áldozatot.

A fák most járják utolsó táncukat, míg mielőtt a tél befedné őket óriási, hófehér leplével. Ezer színbe öltöztetik karjukon tündöklő leveleiket, és mintha csak ezzel is szimbolizálnák a szomorú embereknek, hogy van, ami örök. A természet megújulása örök és állandó. Ezt senki sem képes tönkre tenni a világban… semmilyen fájdalom, ártó szándék nem állíthatja meg Isten csodás művének virágzását. Az ősz elmúlása utalás arra, hogy hamarosan eljön majd a megújulás… jelzi, hogy mindig eljön a halál, és mindig születnek csodák az életben. Mutatja, hogy a tavasz, az ősz, a nyár és a tél is fellelhető a földön itt-ott, úgy ahogyan az életben is ott van az örök szeretet, az örök hűség, és Isten mindenre kiáradó, gyógyító kegyelme…

Szenvedély...

Vajon ő is érzi? Kérlek add Istenem, hogy ő is úgy égjen, mint én… hogy úgy gondoljon rám, olyan védelmezően, ahogyan az én képzeletem ringatja őt.

Látom őt magam előtt. Kristálytisztán látom haját, ami állandóan a lemenő nap fakóságával világít… csak neki vannak olyan szemei, amik a tavaszi erdőt idézik.

Mindig irigykedem… ellopnám az összes szenvedélyét. Minden motor, szerelnivaló semmi kis tárgy az ellenségem… egy apró kis szeletet akarok abból a mindenségből, amit ő birtokol. Ez az apró fájdalom, ami állandóan bekúszik a szívembe muszáj, hogy éljen, különben nem éreznem a világ legkeserédesebb érzését, a szenvedélyt. Tép, szétszakít, megüt, s aztán felemel és elringat. Szétáramlik a testemben és nem hagy aludni... de érzem, hogy ő is majd megőrül, csak ő jobban titkolja. A férfiak mindig ügyesebbek ebben… csak egy fiatal és naiv nő képes határok nélkül szeretni. Képtelen kordában tartani lángoló érzelmeit, és egészen addig hajszolja magát, míg a becsület erős pillérét is kirántja maga alól, majd pedig mindent magának akar, mindent érezni és hallani akar.

Én is mindenem odaadnám, ha én lehetnék a legjobb barát, a nagymama süteménye és a garázsban parkoló motor így, együtt. Önző és nevetséges, gyerekes gondolatok… de van bennük valami, ugye? Aki érzett már ilyet az csak csendesen mosolyog, és magának sem vallja be, de fordult már meg ilyesmi a fejében…

Nekem csak a zene jutott… a lágy muzsika, a fényes, fekete gitáron. Most is csábít, kérlel magas, zengő hangján, hogy érjek hozzá, szólaltassam meg most néma hangjait… nekem ő a szenvedélyem… a soha be nem teljesülő szerelmem. A zene… jó lett volna nagynak és híresnek lenni, de a zenei álmaim most erre a pár mondatra korlátozódtak.

A halk zene fölött látom magunkat. Két ember, akik különbözőek, de ugyanolyan forrón szeretnek… ugyanúgy küzdenek, tanulnak, élnek a szenvedélyüknek. Ki mondta, hogy munkás-művész szerelem nem létezik? Én tudom, hogy van, hiszek benne, dédelgetem, ápolom… és elviszem magammal az örökkévalóságba…

Touch too much

Egy jó tanács kapcsolatokhoz. Tanuld meg, hogy vannak dolgok, amiket soha sem leszel képes felülszárnyalni az imádott szerető életében: a mama sütijét, a legjobb barátját és a szenvedélyét, amit olyan nagy hévvel űz…

Az élményanyag, amit átáramlik az elmémen, a szívemen, a testemen az felemészthetetlen… elmúlt pillanatok éles emléke, kimondott szavak csengése… és a bűn, a fájdalom szúrása. Rengeteg kép, érzelem, arc táncol most bennem. A napok rohannak és vele együtt változik az örök világ is… tegnap még egyedül tévelyegtem a sötétben, ma pedig szépen, tudatosan építem fel magam és védekezem a valóság tőrei ellen…

Nem is kell mérlegelnem már… tudom, mi változtatott meg olyan helyen, ahol senki sem látja. Ez egy fontos és mély érzelmi pont bennem… félek, ezt senki sem fogja már látni… senki sem fogja elhinni, hogy igyekszem…

Amikor elkezdtem szeretni a szívem még csak gyermeki kiscipőben járt… boldogan tekintett a világba, semmi sem lehetett eléggé fájdalmas. Az életnek van egy gonosz tulajdonsága… minden jónak véget vet… így történt ez velem is… fél év után valami megváltozott. Az érzelmek óriási ruhákat öltöttek magukra, és a szenvedély engem különösen megperzselt, sőt megégetett. Eddig képtelen voltam ennek a megfékezésére. A saját kételkedésem és bizalmatlanságom tüskés csapdájába zuhantam… soha senkinek nem kívánom ezt az állapotot. Soha ne panaszkodj, ha szerelmes vagy… a normális ember talán nem is teszi… én megtettem, és borzasztóan nagyot zuhantam. 3 nap… 3 nap bizonytalanság, magány és félelem. Olyan volt, mintha vártam volna a szívem meggyilkolásának pillanatát… gyerekes és kicsinyes módon rettegtem… a semmitől. A megbocsátás határtalan, és az isteni irgalom ott lakozik a legtöbb emberben, főleg abban, aki őszintén és emberséges módon szeret. Megbocsátottak nekem. S ami ezután jött… az talán a saját magam megbüntetése volt… állandó bűntudat, hálálkodás, sírás és minden, ami elveszi az ember maradék önbecsülését is.

Sokszor visszatekintettem már magamra, és folyton oda lyukadtam ki, hogy az ember önmaga iránti szeretete mennyire lecsökken, ha szerelmes lesz... szinte nevetséges, de máig nem tudom, hogy most álmodom-e, vagy tényleg el kellene kezdenem hinni a szerelemben…

G.

Égszakadás

Láttam már sok szeretőt. Hűt, csalfát és szenvedélyeset… de olyat, mint az enyém… olyat nem. Ő az én szenvedélyem, ő pedig állandóan előttem jár. Nagy lépteivel hosszú utakat tesz meg, sok-sok tapasztalatot összeszed, majd visszakanyarodik hozzám. Lerakja elém a terheit, s mesél. Én csak az arcát figyelem. Szemének zöldes, gyémántszerű villanását, ajkának táncát, és rozsdaszín hajának kusza össze-visszaságát…

Hol a nap forró sugara, amely minden szívet felizzított? Hol van a szenvedély, amely örökké összetartott? Hamu és por ül most minden érzésen, elsüllyedek… fuldoklom… a valóság birtokol mindent, ránk húzta szürke zsákját, és közelebb cipelt minket az elmúláshoz.

… azt mondták nekem, hogy egy manierista művész olyan, mint egy beteg szerelmes. Küzd, alkot, hajszol, hogy megmenthesse azt, ami már régen elveszett. A világban tetten ért értékvesztést kompenzálja hatalmas művészi teljesítményével… mégis minden, amit kiad a kezében, abban ott bujkál a tökéletes disszonancia és modorosság… a legjobb akar lenni bármi áron… ilyen a kétségbeesett szerelmes is… a legjobb lesz, majd mindenkit eltaszít magától, s fáradt szeme csak egyetlen emberen csüng. Nem engedi ki kezéből, szívéből, végül pedig ő maga fojtja meg a repülő érzelmeket.

Hogy tanultam-e a hibámból? Igen. De nem lettem elégedett. Az állandó lemaradásommal küzdöm, és kicsiny kis világom kitágításával. Nem miatta akarok a legjobb lenni, hanem nála akarok sokkal jobb lenni. Versenybe szállok azzal, aki a mindent jelenti, azért, hogy elszakítsam a szívemhez mázosan odatapadt fájó és szúró szerelmes érzések töviseit. Emiatt pedig visszarepültek a régi álmaim. A baljós, fekete haj, kemény vonások és hazugságok. Megsérteném a jelenem ezen szegletét, ha azt mondanám, hogy most veszélyesen hasonló a helyzet a múlthoz. Pedig így van. A reménytelennek tűnő küzdés, apró sikerek, egy elfoglalt, céljainak élő férfi vonzalmának elnyerése… a történelem ismétli önmagát, csak a köntösét veszi át…

G.

Holdfény

Hosszú, napfényes báli ruhájában vonul be az ősz. A barna ezer árnyalatán csillognak a gyémántszerű esőcseppek, miközben az ég kékje és a lemenő nap sárgája lágy egyveleget alkotnak… nem szomjúhozik már a természet, hisz a szürke felhők minden szomorúságukat odaajándékozták eső formájában.

Ilyen nekem az ősz. Egy végtelen, titkokkal teli történet, melyet minden évben nekem kell megfejtenem. Hol a fájdalmas sápadt felhők árulkodnak nekem, hol a lágy, késői napsugarak nevetését hallom.

S mégis szememnek a legszebb az elsárgult, őszi levelekre hasonlító rozsdásszínű haj, mely a párnán nyugszik. A széles váll, mely kemény arcát mutatja felém… az egyenletes szívdobbanás, ami miatt az én szívem is él… lelkemben összeér a múlt és a jövő a jelen elterülő mezején… látomásom és víziók viszik tovább az álmaimat, tovább egy másik életbe, hol az örökkévalóság a szerelem egyetlen célja…

Hol túlélek, hol megélek, hol pedig elégedetlen vagyok a csendes, röpke órákkal. Lezártam az elégedetlenkedést, és csak a jóra emeltem fel a tekintetem. Soha többé nem bámulok majd a porba… soha többé nem veszem számra a gyűlölet szavait… ha az ember utálkozik és hadakozik az olyan, mintha szándékosan mérgezné magát. Nem erre való a lélek… én csak szeretni vágyom… Félelmetes, amikor hirtelen minden elveszhet egy szempillantás alatt. Beindul egy folyamat, amelyben az ember kényszeresen talpra áll és a rengeteg önostorozás után újból felépíti önmagát, majd némaságot fogad az összes elégedetlenkedés elűzésére…

„Az újjászületett lélek olyan, mint a holdfény. Tapogatózik az éj sötétjében… csak a csillagokba tud kapaszkodni. Azokba, akik mindig ott fénylettek körülötte, mindig mutatták az utat, s az örökkévalóságig vitték…"

G.

"Nem kell a világ nálad nélkül..."

Réges-rég nem volt ilyen napom. Kétségbeesés, gyötrődés, és hihetetlen mély fájdalom. Mintha csak visszautaztam volna az időben és azt a lány látnám, akinek minden idege, érzelme megfeszülve várja már a hétvégét, hogy hadd könnyíthessen végre a szívén.

Nem kívánok ilyet egyetlen szerelmes embernek sem. A kínt, a tudatot, hogy aki a világot jelenti, lehet, hogy hamarosan eltűnik az életedből… soha ekkora fájdalom még nem nehezedett rám…

De tanultam valami nagyon fontosat. Ez a gyötrődés, bizonytalanság tisztára mosta a haraggal, gyűlölettel teli szívemet, és megnyugtatta a csapongó személyiségemet. Rájöttem, hogy akit mindennél jobban szerettem, annak kellett elviselnie a fájdalmaimmal járó mellékhatásokat. Bebeszéltem magamnak, hogy nem tudom ki vagyok, és hogy világmegrengető, drámai jelenetek folynak le bennem. Ugyan, ekkora butaságot! Most… ebben a pillanatban van olyan helyzet éppen, amiben mindent elveszíthetek. Eddig nem is láttam, mim volt… hadd mutassam meg neked, Attila, kibe szerettél bele…

Szerelem, ami kedvesen, játékosan bekúszott az életembe. Olyan biztonságot, szeretetet és melegséget magával hozva, amiről nem is hittem, hogy létezhet.

Emlékeket, amiket mélyen őrzök magamban. A reggeleket, amikor melletted ébredtem fel, a pillanatokat, amikor felvidítottál, és amikor kimondtad, hogy szeretsz.

Hiba volt bizonygatni, hogy megváltozom, vagy visszaváltozom. Neked arra a lányra van szükséged, akit megismertél… én a mai nap folyamán megtaláltam őt. Itt van, itt él bennem… felesleges magyarázkodnom, hogy miért tűnt el, magam sem tudom… talán bántotta már a világ mocska, és teljesen eltévedt az élet útvesztőjében... De most itt van… itt vagyok… kereslek, keresem benned az apró pici lángocskát, ami még azt jelzi, hogy képes vagy újrakezdeni.

Sok ilyen volt már, tudom… de most megijedtem, nem félek ezt bevallani. Mindenki megérdemel egy utolsó esélyt, főleg, ha belátja a bűnét, és visszatalál önmagához. A szeretetem már egy egészséges, mérsékletes mederben folyik... jegyezd meg, mindig a szívemben a helyed...

”Ha kell, zuhanó lángok között varázslom majd át magam, de mégis visszatérek…”

Keresd meg, mit írtam neked…
„A szeretet mindent eltűr, mindent elhisz,

Mindent remél, mindent elvisel…”

Restart...

Drága Engi!

Nem bírok más formában írni, mint levélben. Csak így, megcímezve, finom formába öntve vagyok képes mesélni a bennem dúló viharokról. Majd felemészt a valóság maró sója… azt érzem, hogy kezd összedőlni minden, amit felépítettem.

Egyetlen dolog tartja bennem a lelket… hogy megint itt vagy, és van kinek beszélnem. Végre egy ember, aki olyan, mint én. Egy egyéniség, aki nem irigy, nem okoskodó, nem gőgös. Értem van itt, és nem azért, hogy kiszolgáljam és elrabolja az összes szeretetem.

Engi, néha már felkelni sem bírok az ágyból, olyan reménytelen a világ, amibe aznap bele kell lépnem. Már a zenébe is alig tudok menekülni, írni pedig csak néha tudok, mert érzem, hogy mindenki szétcincálja a mondataimat és csak azt veszi észre, amit maga akar látni.

A harag, a gyűlölet és a keserűség felgyülemlett bennem. Azt hittem, hogy képes leszek majd megbocsátani, de ma már annyi sebből véreznek a kapcsolataim, hogy nem tudom, merre kapjam a fejem, hol próbáljam elállítani az ömlő, forró vért…

Elkövetettem azt a hibát, hogy a szembejövő első, aztán a második embert is kineveztem a „legjobb barátomnak”. Fogalmam sincs, hogy az Úristen miért tett ilyen nehéz és borzasztó terhet a nyakamba… miért nem vagyok képes szemet hunyni a sok rossz felett? Mikor azt látom magam körül, hogy az emberek magasra emelik a fejüket, kerülik a szemem, és elfordulnak tőlem… mindegyik gyáva… gyáva ahhoz, hogy kezet nyújtson nekem és segítséggel kínáljon…

Drága barátnőm… nagyon vigyázz, hogy mire vágysz. Ismersz, jól tudod, milyen hibákat vagyok képes elkövetni. Szerettem, elvesztem, majd gondolkodni kezdtem. S ez óriási hiba volt… ha szerelembe esel, maradj vak ameddig csak tudsz… ne nyisd ki sohase a szemed, mert a valóság mindig hamis, rosszabb képet fog eléd tárni. A gondolatok megmérgezik a szerelmet, a nehéz időkben felélednek és megtalálják a másikban az alig pislákoló hibákat. Tudod, hogy mindig különlegesre vágytam… most meg is találtam. Szerelmes vagyok, s azt érzem, ha elmegy, akkor olyan darabot szakít ki belőlem, amely a szeretetből élt, s nem lesz képes többé dobogni, szenvedéllyel telve tüzesen táncolni… Vigyázz, hogy kinek adod oda ezt a darabot magadból… mert lemondással és fájdalommal jár néha. A tudattal, hogy nem te vagy az első, bármennyire is segítesz és szeretsz. Azt kívánom neked, hogy egy olyan szív-társat találj, aki szeret, és neked ajándékoz mindent magából. Imádkozom érted, hogy boldog lehess egy olyannal, aki sohasem bánt… hanem szeretete forróságával bearanyozza az életed…

G.

Kérlek, fogd a kezem...

Megint csak a szürke valóság fájó tövisei következnek. Hamis barátok, nehéz szerelem, s egy beteg világ rémképei.

Azt hiszem most jó érzés nem az iskolapadban ülni. Mindenki olyan idegen… mindig történik valami olyasmi, ami miatt csalódnom kell a mellettem élő emberekben.

Egy éve tervezem, hogy levizsgázom végre németből. Holnap van az utolsó megmérettetés napja. Tulajdonképpen elértem a célom, de még nem tudom, hogy sikerült is-e… csak annyit tudok, lezárult egy út, egy reményforrás, ami most már csak a büszkeség forrása lehet majd.

Mindenféle szempontból új fejezet jön. Szépen, lassan betáncol a mágikus 18-as szám is. Vajon mit hoz ez a döntő és súlyosan meghatározó életkor nekem? Tavaly szerencsém volt a 17-sel… mi lesz, ha a következő fejezet már nem lesz ilyen szép, kimunkált és egyedi? 

Hirtelen vágtatott be az ősz a természet ajtaján. Rögtön szomorú, szinte perverzül depresszív arcát tárta fel. De nekem olyan tökéletes… olyan pontosan képes utánozni, imitálni az emberi lelket az ősz. Annyi titka van… esik, hideg van, fúj a szél… de mégis ilyenkor a leggyönyörűbbek a naplementék… mikor még novemberben is simogatnak a napsugarak… vagy a lehullott levelek… annyi árnyalatban pihennek a megfakult füvön.

A természet az élet milliónyi lehetőségét rejti magába.

Folyton csak ismételgettem, mentegetni próbáltam a megkopott, sérült kapcsolatokat, de most a továbblépés időszaka van, mint mindig már egy jó fél éve. Egyetlen elem hiányzik: a bátorság.

Honnan akarok elmenekülni? Négy személyiség különleges egyvelegéből… egy világból, ami mások szeme előtt tökéletes és sértetlen volt. Itt éltünk boldogan, mámorban úszva, titkok nélkül… de aztán a négy különböző természet nem hazudtolta meg önmagát. Mindegyik megmutatta pusztító erejét, és az egységből széthúzás lett. Miért írok még mindig erről? Mert amíg a Földön leszek, lélegzek, szeretek és megbocsátok, addig ez a tüske mélyen benne lesz a szívemben… s folyton magamat fogom okolni… mekkora kincset birtokolhattam volna... és mennyi erőt tudott volna adni ez a kincs az élet pusztaságában…

De ezt már soha sem fogom megtudni. Ez a pár sor az utolsó mondanivalóm, utolsó szavaim közé tartozik. Most már minden a jövőről, a felnőtté válásról szól majd…

De azért nem leszek rest, ha meg kell hálálni valamit. Sok bátorítást és szeretetet kaptam, éreztem a rengeteg pozitív erőt. Köszönöm, hogy itt voltatok mellettem és szurkoltatok a vizsgám miatt!

A legnagyobb hála az én legnagyobb támogatómnak jár, aki kiskoromtól kezdve nevelt, szeretett és bátorított. Drága Mama, neked ajánlom a bejegyzésemet, és azt kívánom, hogy bárcsak olyan szeretettel teli, erős és őszinte ember lehetnék, mint te.

Nem én lennék, ha nem szánnék pár sort a lelkemet égető szenvedélynek.

Ma megdőltek a sztereotípiáim… sok férfit ismertem, hasonlítgattam őket, közös vonásokat kerestem, s végül ugyanarra a végeredményre jutottam. De Ő… Ő más. Minden tudásom a porba hullott, ezért tapasztalatlan, meztelen lélekkel tudok részt venni a szerelemnek nevezett „játékban”… a fegyvereim sem érnek már semmit… veszélyes helyzetbe kerültem. Még jó, hogy az ember szíve, ami 70-80 évig dobog, nem üvegből van. Hisz ha valóban összetörne, azt nem élnénk túl…

Geisterfahrer.