Szenvedély...

Vajon ő is érzi? Kérlek add Istenem, hogy ő is úgy égjen, mint én… hogy úgy gondoljon rám, olyan védelmezően, ahogyan az én képzeletem ringatja őt.

Látom őt magam előtt. Kristálytisztán látom haját, ami állandóan a lemenő nap fakóságával világít… csak neki vannak olyan szemei, amik a tavaszi erdőt idézik.

Mindig irigykedem… ellopnám az összes szenvedélyét. Minden motor, szerelnivaló semmi kis tárgy az ellenségem… egy apró kis szeletet akarok abból a mindenségből, amit ő birtokol. Ez az apró fájdalom, ami állandóan bekúszik a szívembe muszáj, hogy éljen, különben nem éreznem a világ legkeserédesebb érzését, a szenvedélyt. Tép, szétszakít, megüt, s aztán felemel és elringat. Szétáramlik a testemben és nem hagy aludni... de érzem, hogy ő is majd megőrül, csak ő jobban titkolja. A férfiak mindig ügyesebbek ebben… csak egy fiatal és naiv nő képes határok nélkül szeretni. Képtelen kordában tartani lángoló érzelmeit, és egészen addig hajszolja magát, míg a becsület erős pillérét is kirántja maga alól, majd pedig mindent magának akar, mindent érezni és hallani akar.

Én is mindenem odaadnám, ha én lehetnék a legjobb barát, a nagymama süteménye és a garázsban parkoló motor így, együtt. Önző és nevetséges, gyerekes gondolatok… de van bennük valami, ugye? Aki érzett már ilyet az csak csendesen mosolyog, és magának sem vallja be, de fordult már meg ilyesmi a fejében…

Nekem csak a zene jutott… a lágy muzsika, a fényes, fekete gitáron. Most is csábít, kérlel magas, zengő hangján, hogy érjek hozzá, szólaltassam meg most néma hangjait… nekem ő a szenvedélyem… a soha be nem teljesülő szerelmem. A zene… jó lett volna nagynak és híresnek lenni, de a zenei álmaim most erre a pár mondatra korlátozódtak.

A halk zene fölött látom magunkat. Két ember, akik különbözőek, de ugyanolyan forrón szeretnek… ugyanúgy küzdenek, tanulnak, élnek a szenvedélyüknek. Ki mondta, hogy munkás-művész szerelem nem létezik? Én tudom, hogy van, hiszek benne, dédelgetem, ápolom… és elviszem magammal az örökkévalóságba…