"Ember mindig remélj"

Olyan jó lenne, ha mindig erős maradhatnék. Sőt, bárcsak olyan erős lennék, mint amilyen büszke. Soha nem tudtam azonnal a telefon után nyúlni és hívni valakit, amikor éppen rám törtek a szomorú érzelmek.
Összeszorítom a fogam és nem hagyom, hogy a magány vagy az egyedüllét rám törjön. Kényszeresen küzdök a társ-függő társadalommal, hogy bebizonyíthassam mennyi minden más dolog áll a rendelkezésemre, ami boldoggá tesz.

Mert bármennyire is fáj még egy leáldozott szerelem emléke, nem érint meg a magány. Sokkal élesebben látok, mint valaha… sokkal közelebb tudom engedni az embereket magamhoz. Ők pedig megmutatják nekem, mi lakik igazán bennük.
Megtanulhattam néhány embertől, hogyan kell méltóságteljesen viselni a „szingli” létet. Nem is reméltem, hogy kaphatok ennyi segítséget, miután „egyedül” maradtam. Megláttam, hogy a barátság nem csak egy elméleti, „beszélgetős” síkből áll… valahogy az inkább a rohanó, modern ember kapcsolata. Egy igazi, fiatal barátság élményekből és emlékekből áll. Mikor valaki rögtön ott terem egy sétára, egy mozira vagy bármire, ami emlékeztet minket a szabadságunkra, a fiatal létünkre és a kis hagyományainkra.

Fáj, sőt szinte húsbavágóan bánt a felismerés, hogy nem tudtam megőrizni a gyermekkori barátságok kellemes, meleg lángját… rosszul döntöttem, mikor én (is!) hétvégente inkább elvonultam az aktuális szerelmemmel egy másik világba, és nem foglalkoztam a barátokkal… vagy azzal, hogy elmélyítsem a kapcsolatom velük.
Igenis, most hogy „egyedül” vagyok teljesen más a perspektívám és úgy döntöttem, megadom magamnak a jogot ahhoz, hogy hangot adjak a véleményemnek, természetesen miután mindenki ítélkezni kezdett felettem, a nemrég véget ért kapcsolatom után.
Nehéz szavak, de mégis megvallom, hogy nem véletlen menekültem egy „szigetre” az életem elől. Nem akartam megjavítani a dolgokat, nem akartam beszélni az életemről, mert nem bíztam senkiben… reméltem, hogy ebben a hamis biztonságban, ezen a szigeten majd új életet találok és nem kell visszanéznem a félresikerült kapcsolataimra.
S most, mikor itt állok sziget meg szerelem nélkül, kénytelen vagyok szembenézni az életemmel. Most már nem választ el a Duna a problémáimtól. Rögtön visszazuhantam a valóságba, és rendbe kellett hoznom a kapcsolatom a szüleimmel, és igenis elviselni a néha nyomasztó otthoni létet.
Szembe kellett néznem a múlttal. Az iskolával, amibe jártam, újra bemenni oda, és elfogadni azt, hogy akikkel ott megismerkedtem, legyen az szerető vagy barát a múlt része. Nem sebek, vagy sötét titkok… csak a múlt különleges darabjai. Gyűlöletnek és haragnak nincs helye….

Nem akarom elvitatni az érdemeket és a segítséget senkitől. Nagyon szeretnék kiemelni pár embert, aki segített nekem jó útra lépni, de felesleges ezt írásba foglalni. Úgyis kifejeztem már a hálám az igazán fontos embereknek. A legfontosabb számomra az, hogy találkoztam olyanokkal, akik hihetetlen méltósággal fogadták el a sors csapásait, és megőrizték becsületüket. Nekem ezek az emberek a leginspirálóbbak.

Karácsony

Érzem a fényt. Érzem, hogy az éjszakák és vele együtt a zavaró álmok is megrövidülnek. Megszületett bennem a Megváltó, elhozta a várva várt ragyogást. Mikor letaszítottak a földre, én akkor is vadul a fény felé fordítottam az arcom és összeszorítottam a fogam… nem engedtem, hogy a sötétség rabul ejtsen.
S most nyugalom, csend honol a szívemben. Elmúltak a viharok, tisztán látom a bennem lakó lelket. Ez a saját ajándékom önmagam számára… hogy végre megtaláltam a nyugalmam, s ebbe a nyugalomba tudtam belehelyezni a Messiást.
Álltunk a fa körül, énekeltük, s közben hálát rebegtem magamban Istennek, hogy mennyire hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy itt van körülöttem a szerető és megbocsájtó családom! Szívemben pedig igaz barátokat hordozhatok.

Istenem, imádkozom hozzád ma este, hogy segíts minden embernek a földön, hogy igazán boldog lehessen. Vigasztald a csüggedtet, segítsd az árvát és adj a nélkülözőnek. El sem tudom mondani, hogy mennyire szerencsésnek érzem magam, és hogy ezért mennyire hálás vagyok. Szenteste mindent megkaphattam, ehettem, ihattam békében, a családom körében.
Most mégis egy apró imában kérlek Istenem, hogy akinek ez nem adatott meg, azt segítsd meg! Öleld a világot magadhoz és áldj meg minket.

Megszületett bennem a csoda, érzem, évek óta először. Fény, melegség és boldogság leng körül. Az igazi biztonság, az eltéveszthetetlen, elemi erő, ami mozgatja örök létünket.
Szerencsés vagyok, mert hiszek…

Újabb levél

Elutazni. Csak erre vágyom már. Minden apró sejtem ordít és elvágyódik. Vajon tényleg menne nekem, hogy elhagyjam az otthon, a családom, a barátaim… csak azért mert nem vagyok már földhözragadtan szerelmes?

Most úgy teszek, mintha búcsúlevelet írnék, mielőtt elhagyom a szülőhazám. S miközben írom, rájövök, hogy kik miatt érdemes még maradnom…

Életem legnehezebb időszakán vagyok túl… s úgy érzem, ezt csak nagyon kevesen értik meg. Kikerültem a gimnáziumból, a nagy, felnőtt, vonattal és metróval utazó, szürke világba, miután 13 évig a kisvárosi iskolákat látogattam. S emellett véget ért a gyerekkorom, az ezt megpecsételő nagy szerelemmel is.
Újra kellett gondolom az egész életem és a felépített kapcsolatrendszereim. Mit hagyok itthon, mikor bemegyek a „városba”, az életem színterére. Itt csak a gimi, a gyerekkor, a család marad, a legmélyebb gyökerek… s ekkor eszembe jut az a barátnőm, akivel lassan 14 éve ismerjük egymást, aki még mindig megőrizte magában azt a képességet, hogy vételen türelemmel tud hallgatni és figyelni rám. Engie, ha a legmélyebb gyökereim és a megtartó erőm után kutatok, te jutsz eszembe. A kitartásod, a lojalitásod, s igen, a te türelmed veszem példaként, hogy kivártad a számodra megfelelő embert, míg ő elérkezett hozzád, a szívedhez :)

S ha a gyökereimhez nyúlok vissza, egy erős és fontos személy mindig elkísért az utamon. Betti, együtt nőttünk fel és együtt éltünk át mindent a gyerekkorunkban... most is emlékezem még mindkettőnk életében azokra az eseményekre, amik felnőttekké formáltak minket. Végignéztük, hogy a másik milyen fejlődésem ment keresztül, elengedtünk, elvesztettünk embereket, de önmagunkat és a barátságunkat nem. Ez mindig is emlékeztetni fog arra, hogy én ki is vagyok valójában. Ez a támpont az életemben, hogy most is a jó úton járok és mindig tudom, honnan indultam :)

Egy új világban, még inkább szükség van egy olyan társra, aki képes más dimenziókban is élni, mint a szerelem, a párkapcsolatok. Mikor „egyedül” maradtam, „páromat vesztettem”, rögtön bele tudtam kapaszkodni egy őszinte és nyitott emberbe. Adri, megmentettél attól, hogy elnyeljen az önsajnálat és a „magány”. Azt hiszem talán eddig még nem találkoztam olyan emberrel, akivel ennyire széles érzelemskálán mozoghattam… akivel nevetek, sírhatok, hülyéskedhetek, lelkizhetek vagy akivel beülök egy moziba, akivel korizhatok. Én a fiúknak mindig kiemelt szerepet adtam az életemben, szinte erőltettem, hogy ők legyenek azok, akikkel minden programot át kell élni… s közben megfeledkeztem arról, hogy az ember akár a barátaival is szerezhet életre szóló élményeket. Olyan közegben éltem, ahol mindenki a saját párjához fordult, és a barátság csak egy kiegészítő funkciót töltött be.
Adrus, miattad érthettem meg azt, hogy az ember nem magányos és nincs egyedül, ha éppen nincsen párkapcsolatban. Rengeteg mindent át lehet, sőt át kell élni a barátokkal, és még hangosabban, még színesebben meg kell élni az életet. Látom magunkat, hogy egyszer majd célba érünk, mosolygunk boldogan egymásra, hisz meg fogjuk találni a helyünket az életben. Először önmagunkkal békültünk meg, megteremtettük a világunkat, tisztán, érdekek és gátak nélkül. S erre építhetjük fel majd a szerelmet, ami egyszer beköszönt az életünkbe… de addig is egy erős vár az, ami igazi biztonságot nyújt… s ez az erős vár csakis az igazi barátság lehet.

Hogy miért akarok mégis elmenni néha? Mert úgy érzem, megnémulok. Ugyanúgy, mint hónapokkal ezelőtt. Nem véletlen nem nyitottam szólásra a számat sehol. Már nincs mit mondanom… nincs mit közölnöm. Régen sem volt, nem véletlen maradtam néma. Ha én néma vagyok, annak nyomós indoka van, és nem az elfojtás az én esetemben...
Nem akarok a múltról beszélni, mert nem látom értelmét… nem akarok a véget ért kapcsolataimban vájkálni és ujjal mutogatni a volt szerelmeimre, hogy mi volt bennük a hiba. Tisztelem őket és az emléküket. Az emléküket, ami máig megmosolyogtat.
Én a jövő felé fordítom az arcom, és a csalódás, amin keresztülmentem nagyon sok dologra rávilágított, nem csak a családommal vagy a „volt családommal” kapcsolatban. Az összes felesleges, fájdalmat okozó emberi kapcsolatomra is emlékeztet. Nemcsak egy elmúló szerelem vesz ki belőlünk rengeteg energiát, de az elmúló barátságok is. Mikor az ember arra ébred, hogy nincs már türelme, nem akar, sőt nem is tud már mit mondani… amikor idegennek érzi magát, s a másikat is.

Törésvonalak-ciklus

Egy új ciklust szeretnék nyitni. Minden nagy érzelmi esemény után vállalkozom valami projektre… most úgy döntöttem, hogy egy darabig nem írok senkinek, és nem írok semmi konkrétról.
Alteregók és kitalált szereplők, személyiségek mögé fogom bebújtani a tapasztalataim… nem a magánéletem apró részleteit fogom kivesézni, hanem képzeletbeli helyzetekbe ültetem bele a megélt érzelmeket, konfliktusokat, dilemmákat.
A szerelmi ciklus lezárult. Most szeretnék a maroknyi olvasómnak valami újat és izgalmasat nyújtani… s emellett bebújtatni szavaim mögé az elhallgatott gondolataim is.
Eddig nem vállalkoztam még hasonlóra sem. Nem vagyok író, sem művész, csak próbálkozom… remélem el tudom juttatni nektek az üzenetem…
Ne gondolkodjatok és ne keressetek mögöttes tartalmat, ne kutassátok a múltam ezekben a töredékekben. Csak a leírt érzésekre, hangulatokra figyeljetek és önmagatokat és a vigaszt találjátok meg benne.

"Geisterfahrer útra kelt a végtelen, kéklő tengeren. Kibontotta vitorláit és szállt a víz felett. Elvágta a láncait és repült. Végre összeszedte a bátorságát, hogy ott hagyja a keserűséget, és valóban meglelje önmagát. Egyértelmű volt, hogy merre indul. Segítségére volt a lágy szél… a feneketlen kékség, amely kísérte… és hófehér vitorlái, amiket gondosan beállított.
Széttárt karokkal élvezte a finom, sós levegőt és a szabadság végtelennek tűnő érzését, amely kitöltötte a testét. Hirtelen és váratlanul beleütközött valami nagyon kemény és hideg tárgyba. Mikor meglepetten felnézett, rájött, hogy nem falnak ütközött. Csak „H” volt az. Egy férfi, aki hatalmasabb volt mindenkinél és erősebb. Határozott, olykor különös humorral rendelkező ember volt, akinek nem ismerhette ember a múltját, jövőjét pedig gondosan kiszámítgatta. Jéghideg volt a bőre. Mindene fagyos, mintha még a vér is csak jeges vízként folydogálna benne.
Meglepetten, és titkolt boldogsággal nézett G-re. „Hát megint itt van” –gondolta. G. nem fél már tőle… nem félt hideg, ördögi lététől. Tudta, hogy olykor felbukkan… talán azért, hogy figyelmeztesse arra, hogy a múlt valamilyen kiszámíthatatlan formában úgyis visszatér.
G. kincsként tekintett H. vörösen izzó, dobogó szívére. Hamis kincs volt ez, amely elveszett a jeges tengerben. H. rótta a kékséget naphosszat, ebből állt élete… magának sem vallotta be, de kutatott az egyetlen emberi maradványa után. A szíve után. G. kísérte őt, feláldozta neki még a saját létét is, de neki sem sikerült megtalálnia ezt a  „hamis” kincset. Aztán mikor G. rájött, hogy képtelen magából átültetni a férfiba az élő és érző részt, elhajózott. Szomorúan, kudarcként megélve a keresést elfordult H.-tól… azonban mégiscsak ugyanazon a tengeren vitorláztak. Mindkettejük lelke ugyanazt a vágyat kísértette… megtalálni ezt az élő részt."

-Olyan ez, mint az állandó párkeresés az életben. Keressük megszállottan egymásban a szívet, a szerelmet. Legjobb oldalunkat mutatjuk a másiknak, hogy belénk szeressen. Kapcsolatok születnek, és ki is hunynak hamarosan. Folyton csak váltogatjuk a vidám, szerelembeesős zenét és a szakítós balladákat…
Szerelembe esünk olyannal is, aki arra még nem áll készen. Mi az, hogy valakinek nincsen szíve vagy nem akar, sőt rosszabb, nem tud érezni? Nem volt anyja, ki megölelje? Előfordulhat. Ezt a részt nem lehet szerelemmel pótolni… ahogyan kell intelligencia a tanuláshoz, úgy az érzelmi világhoz is kell egyfajta velünk született intuíció. -

"G. nem is tudta, hogy a vörösen izzó, dobogó kincs, ott lapul őbenne. H. nem kaphatott szívet… Isten G.-nek adta a keresztet, hogy egyszerre két szívet cipeljen, hisz tudta másik teremtménye képtelen erre. Áldást és átkoz szórt rájuk… összekötötte őket egy örökre, hogy életük során kerülgessék egymást, és keressék hiányzó darabjaikat… egészen addig, míg rá nem jönnek, hogy a másikban tudják csak meglelni ezt, s akkor lehet éltük nyugodt végre."

Hisz ezt hívja a modern ember szerelemnek, nem?

Vad Itália

Századszorra is végigfut a fülemen a dallam, amint Slash gitározza a Keresztapát. Gyönyörűen sírnak a húrok az ujjai alatt… mintha csak te játszanál a lelkemmel… szép és fájdalmas játékot.

Itt voltál. Itt volt a fekete autód. Ki sem néztem az ablakon és tudtam, hogy megérkeztél. Hallottam az autó hangját, éreztem, hogy a levegő egy pillanatra megdermed. Majd meglepetésemre, ömlött belőled a szó. Régen imádtam nézni, ahogyan beszélsz… az ajkad finom vonalát figyelni, és hangod hallani.
El is felejtettem, milyen mély, komoly hangod van. A fülemnek újra meg kellett szoknia.

Beszélgettünk, mint két felnőtt. Mint két kiegyensúlyozott életet élő felnőtt. Mintha mi sem történt volna… csak nyomokban éreztem az elmúlt egy év fuvallatát.
Megdöbbentő és szívfacsaró, hogy amiken keresztül mentünk, utána hogyan voltunk képesen ilyen barátságosan szembeállni egymással. Mi történt? A tűz, amely köztünk égett, hatalmas lángokká alakult át, amik aztán halálosan megsebeztek minket, és kivették belőlünk a legjobb részünket. Elporladtunk a szenvedélyben. Most pedig a parázsból próbáljuk újraépíteni magunkat.
Már nem néztél rám megvetően vagy haragosan. Már nem néztél rám szerelemmel telien. Látom, megbocsájtottál és tovább léptél.
Éreztem a múltat felbukkanni a szavainkban. Vagy mikor egészen közel léptél hozzám… vagy mikor véletlen összeért a kezünk. Ezek már hideg, jelentésnélküli érintések voltak. Más vagy te is, és más én is. Annyira szeretném azt mondani, hogy szeretlek vagy azt hallani, hogy szükséged van rám… de már felnőttünk. Vége a Radnótinak lassan számodra is.

Most megszólal a Keresztapa zárótémája. Eszembe ötlik a rengeteg szenvedély, a mosolyunk, a gyerekkorunk. Mintha csak mi is egy leáldozott, veszélyes és szenvedélyes olasz család lettünk volna. Éltünk, szerettünk és rengeteg hibát követtünk el… majd pedig megöltük egymást.
Nem akarom felhozni a fájdalmat és a keserűséget, hisz, már megbocsájtottunk és ez segíthetett minket oda, hogy újra tudtunk beszélni. S én most mégis sírva írom ezeket a sorokat, mert nem tudom, mit érezzek.
Nem akarom érezni a vonzerőd, mert beleroppanok… nem tudom elviselni, ha még egyszer összetörsz.

Azt hiszem, erre vártam. Egy szép és méltóságteljes lezárásra. Egymás szemébe néztünk, és mosollyal elengedtük egymás kezét. Olyanak vagyunk mi, mint egy olasz dal, ami szívbemarkolóan cseng. Ezek voltunk mi, ez volt a gyerekkorunk… ez tett minket felnőtté. Nem is búcsúzhatnék stílszerűbben…
Viszlát Szerelmem
Isten áldjon „Maci”… Ádi…

Szívem összes szeretetével a tied voltam…

Hiányzol...

Ahogyan nem lehet görcsösen szeretni valakit, hasonlóképpen nem lehet valakit görcsösen kikergetni az életünkből...
Nem tudom, miért írok még mindig erről, de nem tudom megfojtani a szerelmet. Bárhogyan próbálok felejteni, csak egyre több emlék tódul a fejembe.

Bárcsak szólnál, hívnál... Gondolsz még rám? Vannak érzéseid? Jó ég... micsoda buta kérdések...
Néha túl nagy az űr... nehéz megbírkózni a hiánnyal... hisz valaki egyik nap még a világot jelentette, másnap pedig már kizárt az életéből...

Szép idegenek

Sokat gondolkodtam, hogy lehetne ezt az érzést szavakba önteni, de valójában nem is lehet igazán hitelesen megtenni ezt. Csak a gyomorban repdeső pillangók mutatják, hogy az ember valami nagyon különlegeset talált a sok magányos nap után.

Lányok, nektek írom ezt a bejegyzést, hogy észrevehessétek, milyen kincsre bukkantatok, és hogy figyelmeztesselek titeket, mindig csak a valós csillogásnak higgyetek…

Meddig tart egy szerelem? Meddig hiányzik a másik? Meddig szabad rágondolni? Egy új szerelem ott kezdődik, ahol a másik véget ér. Egészen addig bújik meg a gondolataink mögött a volt szerelem, amíg valaki más képes elvarázsolni minket az újdonság erejével. Most, hogy látom, szépen lassan szerelembe estek, elkezdtem én is emlékezni. Tüskék és fájdalom nélkül. Megbocsájtottam magamnak és mindenkinek, így képes vagyok elkülöníteni a jót és a rosszat, és tisztán emlékezni.

Varázslatos az, mikor két ember között elindul a folyamat, ami először keserűség és problémák nélkül mély szerelemmé alakul… az ismeretlenből, egyetlen és igazi válik. S aztán elkezd dolgozni a valóság és az idő is… az elején nem is gondolunk a csúfos, szakító szavakra és a gáncsoskodásra. Milyen különös… a vonzó idegen átalakul az egyetlen társunkká, majd olyan mélyen megismerjük, hogy még a benne lakó legsötétebb démont is meglátjuk. S végül megérkezünk a végéhez. Újabb szerelem, újabb kapcsolat, újabb vereség. Ez tölti ki az érzelmi világunkat.

Látom magam, amint ülök az autósiskolában vagy amint csinos, feketébe öltözve állok a klub bejárata előtt, és megsuhant a szerelem szele. Belém égtek ezek az első pillanatok. Mindközül ezek voltak a legboldogabbak… hisz a tudatlanság ajándékát tarthattam a kezemben. Nem tudhattam, hogy a férfi, akibe beleszeretek az vagy képtelen szeretni, vagy éppen képtelen megbocsájtani. Zseniális, hogy akik összetörték a szívem, azok akár idegenek is maradhattak volna.
Bárcsak meg tudtam volna őrizni a boldog napok érzését… talán nem is lett volna olyan nehéz, ha nem lettem volna olyan éretlen. Nem igaz az, hogy a kapcsolat, ami tökéletesnek tűnik, az beteg vagy nem egészséges. Igenis mindenki megérdemli azt, hogy egy darabig minden stimmeljen és senkinek nincs köze ahhoz, miért nincs veszekedés vagy hogy miért nem panaszkodik az egyik. Talán itt rontottam el valamit… elkezdtem keresni bennünk a hibát, amikor nem is volt. Csak a mondás és az irigykedők úgy tartották, hogy semmi sem tökéletes…
Nem, nem kell panaszkodni mindenkinek, ha valami nem működik… külső szemlélő úgy láthatja, ebben hibáztam, én mégsem gondolom ezt. Soha nem adtam ki és nem adnék ki panaszt, rossz véleményt arról, akit szeretek… de még a családját sem szidtam vagy szidnám másoknak.

Semmiért nem cserélném el a múltam. Most már nem is változtatnám meg. Igyekszem csak ezeket az első, boldog perceket megőrizni. Van bennük valami bájos, fiatalos és élő. Nem bánom, hogy ezeket meg kellett élnem, és csalódnom kellett. Hiszek abban, hogy egyszer majd valami egészen mással találkozom, amikor majd én is felnőtt leszek. Én ugyanolyan maradtam, csak talán kicsit érettebb lettem…
 

Adrinak, akinek tiszta szívemből kívánom, hogy szeressen és szeretve legyen. Kincsre bukkantál, amit meg kell őrizni és küzdeni kell, hogy mindig fényességet hozzon az életedbe. Ha úgy akarod és alakítod, áldás lesz számodra. Megérdemled ezt az ajándékot :)