Vallomások

Hogy miért csinálom mégis? Egyszerű a válasz.

Mert több akarok lenni. Alkotni akarok. Másokat szeretnék előresegíteni az életben, és ezt azzal az önző érzéssel megkoronázni, hogy igen, én segítettem valakit hozzá a sikerhez.

Nem csak pénzt keresek a tanítással, de magamat is építem… sokan nem így látják, de a fáradtságon felül léteznek még olyan szférák, amelyek komoly energiákat rejtenek maguknak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem csak a szerelem miatt teszem… azért is, és a függetlenségem kivívásáért is.

Más akarok lenni, mint aminek engem szántak, és emiatt sokat küzdök. Amikor írok, végülis mindig ugyanoda lyukadok ki, hogy úgysem leszek hajlandó beállni a sorba, és úgyis lesz valami, ami miatt vagy amiért küzdhetek. Az én szememben nem érték az a fényes karrier, ami mellett nincsen gyakorlatig semmi. Se boldogság, se család… inkább maradjak szegény, állástalan, de legyenek csodák és csodálatos emberek az életemben.
Mostanában rengeteg fajta emberrel találkoztam, és rájöttem arra legalább, hogy mi nem akarok lenni. Olyan változások mozdították elő az életemet, amikor leginkább a gondolkodásomra hatottak. 2 éve a személyiségem változott, ma már inkább csak a véleményem és a látásmódom különbözik. Szeretnék nagyon sok minden elmondani, kimondani, tehát ezáltal feldolgozni, de mostanában nem megy. Könnyebb csendben maradni, mint elmagyarázni, mi a baj.

***

Most neked írok, Szerelmem. Régen nem csináltam ilyen, kicsit zavarban is vagyok...

 Azt szeretem a kapcsolatunkban, hogy a legmélyebb alapokban egyezünk, mégis máshogyan nőttünk fel. Irigyellek téged… a legfontosabb ember az életemben. Nehéz kimondani, de így érzek, mert habár nagyon sok nehéz dolgon mentél keresztül, soha sem féltél megküzdeni ezekkel és szembeszállni a tragédiákkal. Most már te vagy az egyetlen, akihez hasonlítom magam… s mindig szembesülök azzal, hogy még mindig nem értem elég sok mindent. 

Egyik oldalon áll egy lány, én, aki mindent megkapott, bőségben nőhetett fel. Aztán ott vagy te, aki mindent a saját kezével keresett meg. Nézd meg, mégis te vagy előrébb az életben.
Tudod, én úgy gondolom, hogy hatalmas áldás van rajtad a Jóisten részéről. Ő csak a legerősebb katonáinak adja a nehéz harcokat. Egyet soha se feledj. Neked mindig lesz az életedben egy szikla, aki összetartja az egész életed, lelked. Ismerlek, nagyon hálás ember vagy, ezt mindig megköszönöd az édesanyádnak. Azt hiszem vagyunk egy páran, akik szerettek volna ennyi tiszta és szép szeretetet kapni. Amikor rátok nézek, nem látok rózsaszín felhőket, vagy patetikus nagy szavakat, de még felesleges színjátékot sem. Csak összetartást, őszinteséget, türelmet, szeretet. Mindent, amit az ember az édesanyjától kaphat. Én csupán azért írok erről, mert nagyon megihletett eme fajtája a szeretetnek. Sok emberen, köztük magamon is látom a sérüléseket… hogyan képes a nevelés megnyomorítani egy gyermeket. 

Lehet megint csak a szerelem beszél belőlem óriási hülyeségeket, de te más vagy. Vállalom a jövőbeli énemmel szemben a felelősséget, hogy majd azt suttogom, hogyan lehettem ennyire bolond, hogy megint piedesztálra emeltem egy férfit… de most ezt teszem. Mert nincs másom, akibe kapaszkodhatnék… előttem nincs más minta, amely megmutathatná, mennyire szép is lehet a nevelés.
Talán életemben először szerelmesen, de mégis racionálisan ítélek meg embereket, akik valóban jók, és nem csak én emelem fel őket.

Sokszor szeretnék innen elmenni, és más környezetben mindent újrakezdeni. Megfogadtam magamnak, ha egyszer a dolgok vakvágányra futnak, akkor elmegyek… és itt hagyok mindent. Mert akkor eltörölhetetlenül megjelenik a jel, hogy valamit rosszul csináltam, és nincs itt keresnivalóm. Sok emberben erős a kötelezettségérzet a családjuk felé… bennem már egyre kevésbé.  

Enjoy the silence

Néha azt érzem, hogy nagyon távolról érkeztem. Hosszú utat teszek meg, míg végre elérek a faluba. 

Néha jó csak élvezni a csendet, és beburkolózni a szerelembe... de sokat megyek, míg ide érek.

Távolról közelítünk egymás felé... úgy, mint régen. Viccelődünk, talán kicsit meg is bántjuk egymást. Figyelem az arcát, figyelem a szemét. Változott valamit a két hét alatt? Minden apró különbséget észreveszek. Figyelem, ahogyan beszél, ahogyan felveszi mások előtt a szerepét. Alig várom, hogy hazaérjünk, és letépjem róla a szociális konvenciókat.

Olykor nehéz visszaszokni és újra felvenni a szerelmes nő szerepét. Nap mint nap szembenézek azzal, hogy igenis egyedül kell véghez vinnem a dolgokat, és egyedül kell dolgoznom, felelősséget vállalnom. Hiba volt azt hinnem, hogy megszűnik a magányos unalom... ez az érzés átalakul, és ha valaki ügyesen bánik a sorsával, borzasztó sok kreatív energiává tudja átvarázsolni a szürke hétköznapokat. Nagyon sok igyekezetem ölöm bele ebbe az álomképbe... minden nap újra és újra eszembe hozom a gondolatot, a kérdést: hogyan tovább? Merre visz az én utam?

***

Mindent, amit akartam, amire szükségem van, itt van a karjaimban. A suttogó szavakban, apró csókokban. Piszkosul szerencsés vagyok, mert valami felfoghatatlanul szép csoda birtokosa vagyok. Emlékszem, hogy régen mennyit vágyakoztam egy tiszta, erős szerelem iránt, egy igazi férfi iránt. Szerencsés vagyok, mert mindent megkaptam. Gazdagabb vagyok az egész világnál. Teljesen mindegy, mennyire nehéz az élet, én most birtokolhatok valamit, ami összetartja a létem ezen a földön.

P.S.: Adrusnak

G.

Altes Kamuffel Vol II.

Annyi minden zajlik le bennem, és olyan régen írtam már róla. Elakadt a hangom, mert azt hittem a folyamat lezárult, kész vagyok, s nem kell többé változnom.
Tévedtem, mikor azt képzeltem hibátlanná nőttem ki magam a sok-sok hiba és probléma után. Az a bizonyos folyamat valójában soha sem szabad, hogy lezáruljon. Teljesen annak, hogy mindig változunk, mindig változnunk kell.
Van egy részem –amely úgy tűnik-, mindig hibásan fog működni. Képtelen vagyok az összes rossz alkatrészt megszerelni önmagamban. Annyira szeretnék könnyedén, egyszerűen, borús érzelmek nélkül működni, és kicsit lehalkítani az agyam állandó gondolatmeneteit… pusztítok ezzel a rossz szokásommal, és azokat bántom meg, akiket a legjobban szeretek. Nem újdonság… erről szól az írásaim nagy része…

Nem tudok hazaérkezni, nincs hova hazaérkeznem, mert Ő nincs ott. Bárhová is megyek ezen a földön, ott hordozom magamban, és folyton imádkozom, hogy bárcsak meg tudnám semmisíteni a felesleges kilométereket, és valahogy kiragadni Őt a térben, és magamhoz vonzani. Nehéz a szívem, mert ott van Őnála, és ezzel megintcsak az érzelmek rabszolgája lettem.

Hiába tettetem, hogy nem érdekel, erős vagyok, független vagyok… nem vagyok az, kicsit sem. Olyan vagyok mint egy gépezet, amely minden egyes alkalommal hibásan hajtja végre a műveletet, mert eredendően elromlott benne valami. Nálam ez a romlott alkatrész a ragaszkodás… képtelen vagyok megbírkózni a gondolattal, hogy nincs mindig mellettem… mert nagyon szerelmes vagyok, nevetségesen, gyerekesen. Nem tudom, mi történne, ha mindig mellettem lenne. Lehet akkor nem lehetnék az, aki most vagyok. Fiatal vagyok és él a veszély, hogy elveszíthetem a függetlenségem úgy, ahogyan régen. Talán így van nekünk megírva, hogy sok mindent kell még véghez vinnünk, hogy egyszer majd igazán együtt járhassunk az úton

Felcsendült az a bizonyos dal, a mi dalunk. Azelőtt soha sem éreztem magamban annyi erőt, tettvágyat, boldogságot, mint ott a tömegben, az Ő nyakában ülve. Éreztem, amint a zene átjárja az összes sejtem, a lelkembe hatol és örök nyomot hagy. Örökké emlékezni fogok rá, mert ebben a fajta műfajban Ő van benne, Őt hallom minden egyes ütemben. Eddig csak a fülemben szólt, most pedig bejárta a hang az egész mezőt. Mindennél többet jelent nekem, hogy ezt megoszthattam azzal, akit szeretek… számomra a zene spirituális élmény, amely gyógyítja a lelket.

Nehezen írom le, mert félek. Félek, hogy megint összetörik a szívem, az agyam már lejátszotta párszor, hogy milyen rossz lesz majd nekem, hisz én bukok mindig a legtöbbet. Ezúttal nem veszíthetek el egy olyan férfit, akit nekem küldött a ég, aki a lelkem hű társa. Bármire képes lennék, csak hogy boldognak lássam őt, minden hibás alkatrészt, gondolatot kivetek magamból, lenyelem a felesleges szavakat, koncentrálok, hogy ne gerjesszem a katasztrófát. Mert örökké szeretni fogom őt. Nem kellenek tárgyak, ígéretek, szavak, a hétköznapi emberek kellékei... nekünk élményeink vannak és a bizonyíték, hogy nehezen nyílú szívünk, mindig egymás felé néz és beengedi a másikat magába.

Cloudrider

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy senki sem változik. De akkor sem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy semmi sem a régi bennem. Szeretek másként tekinteni önmagamra, mert ez büszkeséggel tölt el, hisz nagyon sok zsákutcában jártam már.  Éppen ezért ragaszkodom makacsul ahhoz az új, frissen formázott képhez, amit most magamról alkotok.

Minden egyes szálat lassan, küszködve elvágtam. Akkor ez volt az egyetlen megoldás arra, hogy most nyugodt, kiegyensúlyozott szívvel itt ülhessek. Soha sem volt még az élet egyszerre gyönyörű és borzasztóan nehéz. Hihetetlen boldogság árad végig az összes sejtemben, de eközben mázsás súlyával ül az élet a nyakamban. Talán igaz a közhely, hogy az élet nem önmagunk megtalálásáról szól, hanem saját magunk megalkotásáról. 21 éve most először érzem azt, hogy az néz vissza a tükörből, aki igazán bennem lakik. Rengeteg harcot vívtam, most pedig a béke szakasza következik.
Így lettem íróból bölcsész, bölcsészből pedig leendő közgazdász… ki tudja…

Hamarosan itt hagyom ezt a várost, ezt a közeget. S ez fura mód motivációt ad arra, hogy az utolsó pillanatokat még mélyen belélegezzem itt… ez már nem menekülő-elszakadás, inkább az élet következő lépcsőfoka. Egyre kevésbé utálom az ismerős arcokat a peronon, egyre kevésbé félek az eltörött szerelmek megmaradt szilánkjaitól.

Igen, én is gondolok az elmúlt élményekre, barátságokra. Bennem is kitöltetlen űrök lebegnek… különösen akkor, amikor fogalmam sincs, hogyan oldhatnám meg a fennálló problémát. Vajon mit mondana az a barátnőm, akinek mindig csodáltam a magabiztosságát és már-már túlzott vakmerőségét. Az idő elsöpri a rossz emlékeket, a rossz beidegződéseket. S mégis félünk lépni, mert félünk a csalódástól… nehéz folytatnom a gondolatmenetet, mert általában mindig eddig jutok…

Köszönöm a kedves szavakat, jól esik, ha valaki igazán látja rajtam, hogy boldog vagyok… ezt nehezebb észre venni, és elismerő szóval illetni, mint a szomorúságot, mert ezt csak a tiszta szívű emberek látják egymásban.

S miért is vagyok boldog? Ő az erő, a szeretet. Nincs, amit ne tenne széppé és nyugodttá… nincs amit ne oldana meg. Velem is mind ezeket tette… magát a lehetetlent választotta párjává, és nem vallott kudarcot. Néha csak figyelem a szemét, a mosolyát… elmélázva hallgatom, ahogyan okos szeme mesél. Alig várom, hogy megérintsen, hogy szóljon, hogy meglepjen, hogy táncoljon… ő az én részem, s én az övé vagyok. Egyszerűek vagyunk, s mégis mélyen lakik a szerelmünk. Szavak nélkül is érzem őt, mert mindigis a szívünk beszélt.

Nagypéntek

Sokat kellett várni az új ihletre… új ihlet az egyenlő egy új fájdalommal. Nagyon nehéz őszintén írni, kitárulkozni. Nálam régen ez mindennapos volt, bátran vállaltam a változó érzéseim, ma meg már inkább megtartok magamnak dolgokat, mert könnyebb, mint újra és újra feldolgozni az összes emléket, fájdalmat, rossz álmot, hogy aztán sokára minden a helyére kerülhessen.

Mert ugye mindeninek megvan a saját keresztje. Talán milliószor is leírtam ezt. Amikor nagyon szeretünk valakit, óhatatlanul egymásét is segítünk hordani.

Soha semmi nem fájt még így. Semmi. Mintha a sors kezei szaggatnák a szívem. Folyton azt kérdezgetem, hogy miért? Miért történik megint valami borzasztó dolog, amiben tehetetlen vagyok? Akit a világon mindennél jobban szeretek, az szenved, és én nem tudom megszabadítani a fájdalomtól.

Emlékszem, folyton az járt a fejemben, hogyan élhetek át ennyire tökéletes és tiszta boldogságot, amely mentes minden keserűségtől. Mert megtaláltam azt a férfit, aki számomra az életet jelenti, aki a szeretetével összeragasztotta a szilánkokat, és egybeforrasztott minden darabot. Értelmet adott az útkeresésemnek és célt a felnőtté válásnak.

Próbára tesz minket az Isten. Mikor először írtam kettőnkről, abba is belevegyült az a gondolat, hogy Isten a legszeretettebb szolgáit teszi legjobban próbára. Fogalmam sem volt, hogy ez egy ilyen szerencsétlen ómen lesz. Soha nem éreztem még, hogy valami ennyire felemészti az energiám… fojtogatja a torkom a tehetetlenség.

Hetek óta érzem, hogy szól hozzám az Isten. Először csak kisebb feladatokkal mérte a hitem és a kitartásom. Aztán végül megadta a missziót. Végre az lehetek, amire igazából mindig is vágytam. Önzetlen, segítő és jó ember akartam lenni ebben az életben. Soha sem gondoltam, hogy ehhez ilyen hosszú utat kell bejárnom.
Bízom abban, hogy a Mindenható épp csak akkora feladatot ad, amekkorát még elbírunk. Úgy érzem, most megmutatta nekem, hogy ne szorongjak attól, hogy valamit nem bírok… vagy nem tudok végigcsinálni. Adott nekem egy terápiát, amit most lépésről lépésre el kell végeznem, hogy aztán kitisztulhasson az agyam és a lelkem. Ami most előttem, előttünk áll, ahhoz kell csak igazán erő. Eddig nem tudtam, mit jelent az, hogy csapás. Jólétben nőttem fel, és most elérkeztem a felnőtté válás újabb szakaszához, amikor egészen átértékelődik az emberi valóságról alkotott képem. Kilépve a buborékból, egészen megváltoztak a színek és a fogalmak. Elcsendesedtem és most csak figyelek... figyelem az életet, hogyan éljem meg.

***

Nem tudnék nélküle élni. Olyan varázslatos, megmagyarázhatatlan kötelék fűz vele össze, ami természetessé vált, akár csak egy lélegzetvétel vagy pillantás. Érzem a lelkét, figyelem a szemét… millió pillantása van, de mindegyik mélyén én vagyok. Igyekszem magamba szívni az illatát, emlékezni az érintéseire, hogy mindig velem lehessen.
Mikor megismertem, őt tettem meg a Kősziklámmá. Nála nem ismerek erősebb embert. Megszületett köztünk a harmónia, amelynek köszönhetően én nem a gyenge nő vagyok mellette, hanem az erős társ, a kiegészítés, aki méltó hozzá, s aki méltó hozzám.

G.

Wir Werden Sehen

Látni fogjuk, ha megérkezünk. Az ilyesmit az ember csak akkor kaphatja meg, ha már eleget adott. Ha dolgozott önmagán, letette fájdalmai terhét, lerótta büntetését. Nem csak egyszerűen szerencsés vagyok, de meg is érdemlem, ami most mind az enyém.

Velünk él a múlt, emlékeztetve, hogy milyen hibát ne kövessünk el újra. Egyik legnagyobb leckém az, hogy a szerelem nem könnyű ugyan, de hosszasan mégsem szabad fájnia. A szép szerelem nem fájhat. Olyasmi csak az irodalomban megengedett, a legszebb szerelmes versekben, a legvadabb regényekben… de a kiábrándító jelenben csak az egészséges, boldog szerelem létezhet. Ugye milyen érdekes paradoxon? Ezen a földön csak az táplálhat minket hosszútávon is, amit ápolunk, gondozunk egy életen át. Szerencsés vagyok, mert én megláthattam azt, hogy a nagyszüleim több mint egy fél évszázada élnek együtt. Nem feltétlen ez a témája legdrámaibb szerelmes történeteknek.

Az együttélés, a házasság egy életen át tartó történet, rengeteg gyönyörű nehézséggel, amit nehéz lenne szavakba önteni anélkül, hogy megtapasztalhattuk volna.

Minden fájó emlék dacára, ebben a pillanatban mégis elégedettséggel tölt el, hogy mennyi mindent megtapasztalhattam. Nekem szükségem volt mindezekre, hogy önmagam lehessek, és soha többet ne kövessem el azokat a dolgokat, amik a vesztemet okozhatják.

A változás egy olyan folyamat, amelyben a cél csak egy illúzió, csak motivációra szolgál. Tulajdonképpen maga az út, amelyet megteszünk, az számít a legjobban. Szorongtam, féltem, drámáztam, kételkedtem, leginkább magamban. Ezeket a dolgokat leginkább a saját érdekünkben kell legyőznünk, hogy egészségesek maradhassunk, hogy ne önmagunk legyen a legnagyobb ellenségünk.
Nem tudom, mit tennék másként, ha visszamehetnék az időben. Meggátolnám magam abban, hogy beleszeressek bizonyos emberekbe? Hamarabb kiszállnék ezekből a kapcsolatokból? Még az is lehet. De annyi emlékem van… olyan sok mindent megtapasztalhattam azáltal, hogy más világokban járhattam, más szemszögből szemlélhettem a jelent…
Az ilyesminek talán „csak” annyi előnye van, hogy most már nem vágyom a kalandokra, nem vágyom „még valami másra”, mert láthattam mindent, amire szükségem volt a felnőttéváláshoz. Talán ezért buzdítanak minket a szüleink a tapasztalatszerzésre, és a szívfájdalomban pedig arra, hogy az élet megy tovább, nem szabad leragadni. Persze, most hogy boldog vagyok, hajlandó vagyok beismerni ezeket a bölcs szavakat (amelyeket egyébként soha sem fogadtam el a múltban…).

Egy valami soha sem változik. Az én szavaimat mindig keserédes gyönyör fogja átszőni. Soha sem fogok csak boldogan vagy csak szomorúan írni… a stílusom marad a régi, a szokásos. A lélek gyökerei nem változnak.

Látni fogjuk az Igazit. Érezni fogjuk, ahogyan egy ütemre ver a szívünk, ahogyan egyszerre vesszük a levegőt… ahogyan megváltozik a tekintetünk a szenvedély mámorában. Látni fogjuk a jövőt. Együtt.

Rave

Az emberek egyik kedvenc fejtegetése, hogy vajon létezik szerelem első látásra? Azonnal beleszerethetünk valakibe csak a vonásai, a pillantása és a kisugárzása alapján? Sokan élből rávágják, hogy persze! Nem szállhatok szembe eme logikával, velem is megtörtént. Mégis, szerintem van egy egészen speciális formája ennek a különleges „állapotváltozásnak”.

Bármi történt is, mégiscsak beleszerettem elsőre. Kezdetektől fogva, még a mondatokon keresztül is létrejött egy hihetetlenül erős vonzás, amit sem az idő, sem az agy racionális parancsai nem tudtak szétszakítani. Ugyan mi más magyarázat lenne, hogy egy ilyen szép szerelem létrejött, amikor annyi akadály volt előtte?  Csak ez. Szerelem nem első látásra, hanem szerelem az első szavakban. Hiszem azt a közhelynek mondható gondolatot, hogy akiket Isten egymásnak teremtett, úgyis egymásra találnak. A szerelem, a szeretet egy megfoghatatlan szenvedély, amelynek ereje tényleg átível világokon át, és még az idő vasfoga sem árthat neki.Mindegy, milyen messze leszek egyszer, vagy mennyi idő telik el, ugyanúgy szeretni foglak. Hozzám fűzted szíved, és én neked adtam mindent. A tiszta, szép szerelem képes csak örökre összekötni az embereket, hiszem, hogy ha próbára tesz minket a sors, majd épp a szerelmünk fogja bebizonyítani, hogy kitartunk. Örökre.

Habár a védekező mechanizmusok közbeszóltak, már első pillanattól fogva szerettelek. A szívem érezte, hogy már nem tud többé nélküled élni. Végre megpillanthatott téged, végre kötődhetett, végre lehorgonyozhatott… láthatod, már nem tudok nélküled élni, legyőztem az összes régi démont, mert már akkor éreztem a köteléket és a szereteted, amely minden nap most is elkísér, vigyáz rám, éltet. Tudod, hogy mindig is szerettelek, csak nem tudtam róla… s a szívem mindig a tied lesz.

P.-nek 

Január 10.

Weöres Sándor: Canzone


Még nem tudom, hogy mennyi vagy nekem,
ó, hallgat még felőled benn a lélek,
mely fátylat von köréd, szerelmesem,
s még nem tudom hogy néked mennyit érek,
jósorsodat hozom, vagy tán halálom
arany s gyémánt díszét, még nem tudom:
új, mézes fájdalom
indái közt nehéz utat találnom.

Csak azt tudom, hogy társra sose várt
az én szívem s lettél egyszerre társa,
elvéve tőle életet s halált,
hogy visszaadd másféle ragyogásra;
hol bennem erdő volt: dúvad- s madár-had
hazátlan csörtet villámtűz elől;
és kunyhóm összedől,
ha benne otthonod meg nem találtad.

Csak azt tudom, hogy hajlós testeden
szinte öröktől ismerős a testem,
fejemnek fészke ott a kebleden,
s nem szégyen, ha előtted könnybe estem,
semmit se titkolok s ős-ismerősen
jársz vad, töretlen Tibet-tájamon,
imbolygó szánalom,
vagy éji égen csillagkérdező szem.

A megtépett ideg, e rossz kuvik,
szemed nyugodt kék mécsét megtalálja;
kicsinyke úrnő, térdedhez búvik
s elszunnyad az érzékiség kutyája;
és benn a Fénykirály, az örök ember,
még hallgat, tán nem tudja szép neved,
s nem mond ítéletet,
így vár piros ruhában, szerelemben.

2016

2016. Most minden annyira más. Keresem a szavakat, de nehéz leírnom a bennem élő világot.
Biztosan ezt nevezik felnőttéválásnak. Piszok nehéz és fárasztó. Azt hiszem ez az évem arról fog szólni, h megszokjam ezt a folyamatot és talán még fejlődjek is benne valamennyit.

Ha azt mondják, ott az otthonod, ahová a szíved húz, akkor nekem nincs fizikai otthonom. Én Őbenne lakom, lelkileg bizonyosan. A testem itt maradt ebben a városban, és olykor érzi a szellemem, hogy már csak a túlélésre játszik. Ül az asztalnál próbálja kizárni az idegesítő, monoton beszélgetést, majd gépiesen felmegy a lépcsőn és elzárkózik. De aztán életre hívja őt a szerelem és szárnyalni kezd. Olyan mintha váróteremben lennék megint… ez most megint egy átmeneti időszak. Valami függetlenebb és komolyabb kezdődik, érzem. Itt, ebben a házban, egyedül már nem önmagam vagyok. Megízlelhettem a csábító és varázslatos „Mi lenne, ha…?” állapotot… több kell belőle, kell ez az álomkép teljes egészében.

Annyit futottam már a gondok elől, hogy végre nem a múlt fájdalmait kell kisöpörni a jelenlegi életemből. Idén csak egy dolgot fogadok meg. Minden erőmmel, kitartásommal azon leszek, hogy megőrizhessem a gyönyörű kincset, áldást, ami most velem van, ami bennem él, és még szebbé tehessem az életünket…