Devils

Nem szokás ilyet tenni, most mégis egy kalap alá vonok két férfit, aki hozzájárultak ahhoz, hogy megformálják azt a lelket, aki most bennem uralkodik. Nem tagadom, formáltak, alakítottak engem. Felesleges az ész magabiztos szavaival bizonygatni, hogy rám ugyan semmi sem hatott belőlük… hazudnék, ha ezt mondanám. S én már beleuntam a sok-sok hamis hangba…

Három férfi, három lélekkel. Egyiküket kiemelném, és egy egészen különleges nézőpontból tekintenék rá. Volt és van édesanyja, édesapja, akik nagyon szeretik egymást. Gondoskodó, igazi családban nőtt fel hajó, sok autó és titkárnők nélkül. Minden egyes forintért keményen megdolgozik, nem segíti őt semmilyen „felsőbb erő”. Vele már csak ritkán álmodom, de akkor csak szép vonású arcát látom magam előtt, s semmi más érzésem nem kapcsolódik az álomba. Vele voltam a legtöbbet együtt, s őt eresztettem el legkönnyebben az életemből… képes voltam igazán megbocsájtani neki.

A maradék kettő mintha csak az ördög félresikerült hasonmása lenne. Angyalok közelében nevelkedett, fészekből kihulló egyéniségek…

Megtévesztőek. Odaképzeltem a testükbe egy forrón dobogó szívet, azt hittem olyanok, mint az igazi férfiak, majd felfedik nekem az érzéseiket. De semmi mást nem képesek adni, mint fájdalmat, csalódást és hamis ígéreteket. Mindig újra és újra kezdik, nem éreznek szánalmat sem az összetört szívek sem maguk iránt… képtelenek értelmezni az emberi kapcsolatok lényegét, és az érzelmi skála a saját önérzetükön kívül nem sok irányba terjed…

Egy anya a legszebb szeretet forrása, a legnemesebb nevelést csak ő tudja adni. Sajnálom barátaim, nektek ebből igen kevés jutott. Fogadjátok mély szánalmam és imáim! Remélem a sok kötelékben, amit idővel el-eltéptek majdcsak megtaláljátok a hiányzó szeretetelemet, és egészséges felnőttek lesztek.

Mindannyian magunkkal visszük fájdalmainkat a kapcsolatinkba, de egy darabig igyekszünk őket elrejteni, vagy legalábbis elhinni, hogy a jelenlegi szerető majd képes feledtetni ezt a mázsás tehert és újraértelmezi az egész világot.

Túl sokszor hittem ezt, és csak odáig jutottam, hogy a magamon kívül a mások gyengeségeit is én cipeltem.

Ha már soha sem hagytatok szóhoz jutni, engedjétek meg, hogy elbocsássalak titeket. Azt hiszem, soha sem tudtátok, hogy mi él bennem és mi az, ami igazán boldoggá tenne. Félek, nem is érdekelt titeket soha, hogy mi lehet a titkom, vagy lelkileg milyen ember vagyok legbelül.

Szabadon élni muszáj, elvenni az életből a saját részünket, de egészen addig, míg a másik szívét nem törjük millió darabra.

Kenny, Kalmár… tietek ez a pár sor. Nem nevelési célzattal, azt majd anyátoktól megkapjátok. Nem akartam nagyokat írni. (Sajnos) hatottatok az életemre, hozzátettetek vagy éppen elvettetek az épülő énemből. Már nem szégyellem ezt megvallani… sőt, jó érzés tudni, hogy én –ellentétben veletek-, változom és mindig a lehető legjobb és legtisztább utat járom az általatok oly kiválóan ismert életben…

Ölel,

D.

Elbocsátó, szép üzenet...

 Töredéket akartam írni, de levéllé formálódott időközben bennem. Még soha nem írtam neked levelet. Féltem, kinevetnél vagy nem is értenéd, mit akarnak a nagy és félelmetes érzéseim. Nem magyarázkodom, csak olvasd…

Neked könnyű írni, hisz mindketten a legmagasabb és legegyetemesebb Teremtőben hiszünk, mindkettőnket ez a gondolkodás határoz meg. Együtt ültünk a reggeli, forrongó napsütésben és hallgattuk a léleknek szóló leckét. Mikor arról beszéltek, hogy az önimádat és gazdagság pusztít, csak gunyoros mosolyra húztam a számat, és rád gondoltam. Aztán hirtelen belém vágott a nagy misszió, hogy megmenthetlek… a szeretetemmel, ami a hitem alapja, téged is meggyógyíthatlak. Ott ültél mellettem, még máig ott ülsz a padsorokban, de képtelen vagy igazán hinni… mert nem szeretsz és nem remélsz…

Minden erőmet a megbocsátásba összpontosítottam és kiöltem az összes gyűlöletet, haragot magamból. Majdnem elveszítettem a józan eszem és a kőkemény hitem, mert összetörted a szívem. De belekapaszkodtam abba az erőbe, ami mindig megtartott melletted… és ez az erő tért most vissza belém, miután leomlott az összes védőfal, amit a harag tartott egyben. A csupasz szeretet… ami még mindig él… igen. Megmagyarázhatatlan és felfoghatatlan, hogy a sok gonoszság, bántás és félelem csapása után hogyan doboghat még a szívem… és ebben a szívnek az egyik zugában még ott élsz…

Minden szálat erőszakosan vágtunk ketté, mikor véget ért a hivatalos „fennállásunk”… de egy még mindig szorosan közel hoz minket. Olyannyira, hogy látom villanó szemed, és hallom sóhajtásod… még mindig szorongatod a kezem, és puszta vágyaktól és szükségletektől vezérelve kapaszkodsz belém… nekem pedig felvillan a szívem, mert azt hiszem, tényleg szükséged van rám.

Bármennyire is erősnek és függetlennek akarok látszani, de vannak érzések a szívemben irántad… megpróbáltam őket megfojtani, de csak egyre hangosabban kezdtek dörömbölni.

Nincs értelme ennek a levélnek és az érzéseimnek sem. Egy antihőst nem lehet szeretni… de mindig kísértettem a lehetetlent, egészen addig mígnem a vadul tiltakozó racionális sejtjeim végül megmentettek a teljes pusztulástól…

G.

TAKARODJ AZ ÉLETEMBŐL! ***

Ősi kincs

Valaki, aki ugyanúgy érez, mint én. Aki hasonlóképpen rögös, fájdalmas úton gyalogol a felnőtté válás felé.
Neked üzenem, hogy pontosan ugyanúgy érzek, mint te. Veled vagyok, mindig is ott voltam, még ha hirtelen nagyon messze taszított minket a valóság. Azt hiszem jó tudni, hogy nem vagyunk egyedül... jó tudni, hogy valaki mindig ott lesz, hogy eljöjjön megnézni egy művészfilmet, vagy hogy tomboljon egy koncerten.
Néha átértékeljük az életünket csak úgy, a nagy szenvedések kellős közepén, s eme tallózás közben felbecsülhetetlen, ősi kincseket találunk, amikre hirtelen minden erőnkkel vigyázni akarunk...

Egy hűséges barátnak, reagálásként egy posztra, amiben megláttam a csalódásaink keserédes, egyedi mivoltát... :)
http://engicrazydreamworld.blogspot.hu/2013/11/hallom-ugyan-hogy-mond-valamit-de.html#comment-form

Tapasztalat

Mindannyiunk visz magával valakit a szívében. Különösen a férfiak… ha nem is egy nőt, akkor az anyjuk létező vagy épp elhomályosult képét.

Kedvesen mosolyog, érdeklődő pillantást vet rám. Kicsit izgatottabban igazítja meg a haját, majd mond valami vicceset, amin mindketten elpirulva kacagunk. Úgy gondolom, én is megmutatom sziporkázóan humoros oldalam, ezért kicsit felcifrázom a mondataim. Meglepődöm. Őszintén nevet. Tekintetével követ… engem is vonz ismeretlen lénye.

Hamarosan vége a könnyed, vicces óráknak. Vége szakad az embertömegben eltöltött pár személyes percnek. Azt érzem, közel kerültem valakihez, habár csak pár szót váltottam vele. Megint meglepődöm. Képes vagyok még elsőre naivan vonzódni megint valakihez? Igen, határozottan. Még percekig élénken nevetgélek, hadarok, remélek…

Aztán visszalök a hirtelen felismerés a valóság szürke börtönébe. Persze, hogy foglalt az úriember… pici puffanás, halk törés, mély levegő és minden megy tovább. Igazán jelentéktelen és bagatell esemény ez két év kudarcához képest.

                                                                                        

S ezért hiszem azt, hogy hordozunk valakit, valakiket a szívünkben, akik lehorgonyoztak bennünk, habár már eveznénk tovább.

Valaki igenis vágyik már arra a bizonyos biztonságra, amit egy érdekes és kedves nő adhat hosszútávon. Talán már meg is találta, csak fél kitárni a szívét, ezért örül, hogy a nő mással van…

Valaki még gyerek, és mindent akar egyszerre, nem elég nagy a hely a bensőjében, hogy beférjen mindenki…

S ott a legfeltűnőbb és a legmagányosabb, akinek édesanya kép hiányában az űr hidege lebeg szívében…

Valaki menne is és maradna is. Nem hazudok, velem is volt már ilyen… tévesztettem meg én is embereket, előfordul… Most már tudom, hogy akkor engedtem szabad utat a bennem horgonyzó „szeretőnek”… akkor fogadtam el, hogy menni akar, és ki kell tárnom a kaput, hogy kijuthasson és tovább élhessünk.

S azt is tudom, hogy valaki csak egy pár lélegzetvételre vágyik, habár megtalálta szíve útját és nem térne le róla…

De van különleges eset is, mikor kiürítjük a szívünket, hogy még tisztábban tudjunk gondolkodni. Van, hogy az álmok uralnak mindent és a jövő az igazi úr. Aki menekül, az mindent hátrahagy lezáratlanul… én inkább kizárom azt, ami fájdalmat okozott, és egyszerűen csak elmegyek.

G.

SORS DE MA VIE!

Ideje távozni. Viszlát kedves szerelem, fájdalom, megbocsátás, türelem és gyűlölet! Mindannyian elfértetek ebben a kisvárosban... mindig gondoskodtatok róla, hogy ne feledjelek titeket. Azt hiszem ideje tovább lépni és elhagyni MINDENT, ami ideköt. 
A gyermeket, aki naivan követett egy szellemet évekig.
A lányt, aki rögtön szerelembe zuhant, és vakon vergődött a gödörben.
És végül a fiatal nőt, aki végtelen szeretetével halhatatlannak hitte a szívét... 

Itt hagyok emlékbe mindent Nektek, kik ezt mind végigélhettétek. Véssétek szívetekbe ezeket a foszlányokat, mert örökre megszűnnek létezni mostantól...
Az új korszak kezdetét vette.

G.

Üzenet K.D.T.-től

"Ohh, mily különös fordulatnak nézünk elébe, mikor újra működésbe jön egy olyan gépezet, ami már rég nem dolgozik. Először furcsán éreztem magam, hogy ujjaim megint koptatják a billentyűzetet, miközben egy újabb virtuális elmefuttatás születik, de aztán rájöttem hogy ez még mindig nem nehéz. Igazából elolvastam mindent, amit úgy véltem hogy el kell, és szembesültem a valósággal, amit rég nem veszek figyelembe, de még mindig nem értem a logikai menetét. Tudom, kiderültek dolgok, amiknek nem kellett volna, napvilágot látott pár olyan gondolat, ami jobb lett volna ha nem teszi, de megtörtént. Változtatni nem tudunk rajta, eltörölni nem tudjuk, szóval jobb ha együtt élünk vele. Tudom hogy néha Te is visszanézel ide, tudom hogy a múlt gondolataiban tengődsz, és azt is hogy most körül-belül annyira vagy boldog, mint én karácsonykor. Mélyre tudnék szúrni ha szeretnék, de nem látom értelmét, és ha picit végig gondolod, nem tüntettem el magam teljesen. De ahogy látom, erre már rájöttél.Na de honnan a cím.?"


Ez az üzenet ért ma engem utol az internet végtelenségében. Itt az oly régen áhított válaszom. Zavaros, kétértelmű és egy csipetnyit gonosz.
Kár reménykedni az őszinteségben... 
Mélyre tudsz szúrni? Ej... nem illik belerúgni a földön fekvőbe... itt nem maradt talaj, amibe beleszúrhatnád a bosszúd tőrét...

A light that never comes

Ez már biztos a Pokol egyik kulturált, megtévesztő bugyra. Villognak rám az unalmas tekintetek, a sok egyforma, amorf lény a fülembe mormolja szürke mondatait.

Sikerült visszautaznom a múltba, és megtalálnom lényem egyik alapvető részét. Megint ismerős a tükörből visszatekintő arc. A szemében megbújnak a nagy álmok, a hihetetlen elvágyódás és egy eltitkolt vágy. Valami nagyon mélyen gyökeredzik bennem, amit mégsem sikerült elengedni teljesen. Persze, ezzel már szembesültem, teljesen őszinte voltam magammal, blablabla…

 Az ismerős a tükörben egy gondosan összepakolt, ősrégi csomagot cipel. Ebben a csomagban ott nyugszik összegyűrve a rengeteg kétely, és csalódás a „barátok” iránt… sok-sok be nem teljesült élmény, amit a „barátoktól” remélt…

Ott van még a meg nem értettség mázsás súlya… és ott van az a bizonyos személy, aki most már harmadmagával kerget engem éjjel-nappal…

Ismersz valóban? Belém látsz? Akkor merj szembenézni a katasztrófával, amit elindítasz bennem, ami után mégis más lesz az életem és sikerült megváltoznom…

Nem kell tőled semmi… de mégis mindent elvennék, hogy csak az enyém legyen. Te magad vagy a lehetetlen, ami még mindig pusztítóan képes vonzani… mondd, tudsz róla? Direkt csinálod? Tényleg nincsenek hátsó szándékaid…? Remélem, csak én vagyok a paranoriás…

G.

U.I.: Szűk és émelyítő lett a környezet, amiben felnőttem. Mindenki halálbiztos önbizalommal uralkodik a nevetséges népszerűségi skála tetején. Nők, akik máris komolyan tekintenek a jövőben és nem létezik számukra csalódás. Szerencsések.

Ab ovo gemino

A szakadék legaljából pillantok fel az égre. Megérkeztem. Évek óta tartó „utazásom” végéhez érkeztem… ideje vallomást tennem, és megtisztelni magam, és a hozzám legközelebb álló embereket azzal, hogy őszinte leszek. Nem takargatom többé a sebeim, és nem söpröm be a nevető felszín alá a rengeteg keserűséget. Felnőttem ahhoz, hogy szembenézzek mindazzal, amit még nem zártam le… és a tekintetem végre előre szegezzem, és hagyjam elaludni a múltat…

Az egész talán ott kezdődött, amikor négy éve elkapott valami megmagyarázhatatlan szerelem-láz, ami ragaszkodásba, majd függőségbe fordult át. A társadalom és egyéb külső nyomások hatására elhittem, hogy kötelező minél hamarabb átélni minden párkapcsolathoz kötődő élményt. 15 évesen az embernek nem megy ez olyan könnyen… és ezért összetörtem egy nagyszerű ember szívét, aki aztán máig az egyik legmeghatározóbb ember lett az életemben. Kellemetlen érzés fog el, hogy ez be kell vallanom, de pont ez a lényege ennek a pár sornak… a tiszta őszinteség. Igen, ő még máig számít. Ő a kontroll, a tükröm és az ember, aki a legjobban ismer. Kínosan pontosan ismeri a bennem lakó fájdalmat, az eltitkolt vágyakat, az összetört álmokat és az összetört szívet is, mégsem hagyott soha igazán szóhoz jutni... Ő az, akinek én viszont soha nem lehettem eléggé meghatározó az életében… nem lehetettem az a nő, aki majd értelmet ad a „boldogság” fogalmának. Mikor előtte állok máig az a 15 éves kislány vagyok, aki még mindig ugyanott tart. Görcsösen ragaszkodik a remény, szeretet és kitartás egyvelegéhez… lehetett volna az egyetlen és az igazi, mégis ő miatta kellett megtanulnom, hogy milyen az, amikor egyszerűen csak nem szeretnek viszont… ugyanezt elkövette ellenem még 2 másik férfi… habár őket megpróbáltam az erkölcsi fölény segítségével lerázni, ez mégsem ilyen egyszerű…

Egyszerűen csak túl „komolyak” az érzéseim, és nincs olyan férfi, akinek lenne bátorsága viszonozni ezt.

Arra volt jó az elmúlt négy év tapasztalata, hogy pontosan megtudtam, milyen apró jelekre kell felfigyelni, mikor kapcsolatot alakítasz ki valakivel… nyitott szemmel, és sajnos enyhe gyanakvással kell a másik felé fordulni, és kitapintani, mit is vár el az élettől… és mennyire képes feláldozni a szívét a másikért.

A várost, a valóságot, a világot, amiben most élek szeretném magam mögött tudni. Minden egyes embert itt hagyni, és messzire jutni innen. Nekem is vannak álmaim, én sem félek nagyot mondani, és én is elhiszem, hogy valóra válhatnak. Csak én már kicsit reálisabban gondolkodom, és átlépem a fizikai határokat… nekem nem elég beköltözni a fővárosba, vagy összeköltözni a barátaimmal… én utazni akarok, és meglátni azt, milyenek az igazi emberek, milyen a világ ezen a kisvároson kívül…

G.