Árnyjáték

„Könnyes szemek kémlelik most a felhős, esős eget. Nehéz a szíve, hisz amit magában hordoz, azt képtelen kifejezni. Kezében megáll a toll, és csak mered az üres lapra. Megálmodja a szavak súlyos mondanivalóját, majd szép lassan feloldja a szívét erősen szorító béklyót…”

Hiba volt azt hinni, hogy az emberek sokat és nagyot változnak. Mindannyian ugyanolyanok vagyunk, csak a környezetünk lesz más. Máshogyan állunk majd a dolgokhoz, melyek azelőtt úgy sarokba szorítottak. Nem, nem lett könnyebb, sőt… ha az ember óriási és mély érzésekkel jár kézen fogva, az agya képtelen lesz megállítani a gondolatok végtelen folyóját. Mindenben a végtelent keresi, mégis azt érzi, hogy holnaptól majd minden összedől.

Engedném őt, de képtelen vagyok rá. Felsorakoztatom az összes hibáját, hiányosságát, és felelőtlenül rángatom a vállam arra a kérdésre, mit tennék, ha ő már nem lenne…

Lehet boldog egy munkás és egy művész? Istenem, add hogy egyszer képes legyek megírni azt, ami velünk történik. Azt akarom, hogy a világ végre higgye el… lehetnek boldogok ők ketten. Lehet, nem ebben a rendszerben, és nem ma, de biztos vagyok benne, hogy ott, a Mennyország puha felhőin most is mosolyogva napfürdőznek…

Biztos, hogy őrült vagyok. Képtelen vagyok gátat szabni a gondolataimnak, és pont ott tartok, mint fél évvel ezelőtt. A kételyeim felemésztenek…

Látom a múltját… hogyan bánt a múlandó, egyszerű lelkekkel, akik feltűnően táncoltak, hogy elkápráztassák… látom, hogyan nőtt fel, és kik nevelték… s azt érzem, én képes lennék megváltoztatni mindent, ami körülöleli őt… pont olyan vagyok neki, mint ő nekem. Ismeretlen, távoli, más… különleges. Ugyanolyan kegyetlen ambivalenciával gyilkol engem is… felvillantja a jövőt, majd türelemre int. „Messze van az még…” hogy mondhatsz ilyet, mikor féltve őrzöd az örökkévalóság kulcsát? Ne légy kegyetlen, kedvesem… ne törd össze a szívem… hisz láttalak, éreztelek, amint ott feküdtél mellettem… nem érdekelt az idő, a szavak. Most én is hallgattam.

A szerelem nem szól igazán… inkább cselekszik, majd hallgatásba burkolózik. De én beszélnék, kérdeznék, kutatnék… de nem lelek semmit, s ezért dühösen odébb húzódom… pörölök a sorssal, hátha Isten felfigyel rám. Megint csak nagyszerűen kilógok a sorból… nem a vágyam, hanem a keresztem lett végül. Megérdemlem, ha annyira akartam. Ülhetek a tágas szobámban, s figyelhetem a csinos arcú Holdat, mely most vérvörös színben, karcsún feszít az ég fekete palástján.

A szerelem táncolni szokott a napfényben… de ő mögötte is ugyanúgy sötétlik a rejtelmes, súlyos árnyék…

G.

Felebaráti idő

Egyre ritkábban kattintok rá a kis ikonra, mely az üres papírt jelzi. Mintha csak félnék a szavaimtól és a gondolataimtól. Vajon mi fog kisülni belőlük, ha leírom? Mint egy vízesés, mely vadul zúgott, alakított a környezeten, vizet adott, de mégis szétrombolta az útjába kerülő olykor szép dolgokat… gátat állított a józan ész, az értelem folyamának.

Fásult fáradtsággal, feszülő érzelmekkel, és célokkal erősítette meg a falat.

Régen megállás nélkül kínoztak, vagy éppen simogattak a gondolataim. Ma már lassabbak, megfontoltabbak, és kicsit óvatosabbak. Volt, hogy képes voltam saját magam eljuttatni a teljes önbizalomhiányba csak azért, mert megláttam más embereket, és viselkedéseket, amelyek tőlem teljesen távol álltak. Nem tudtam megkeményíteni magam, és ellen tartani a devalválódó világnak… inkább belebetegedtem és ok nélkül a néma dezillúziókba menekültem.

Most, hogy elhessegettem ezeknek jó részét, rájöttem, hogy magukkal vitték az érzékenység egy részét is. Szerencsére az együttérzés, kedvesség, türelem megmaradt, de a rosszat már nem elemzem, és a környezetbe is folyton csak egy valakit látok. Eddig sötét volt a szememnek, most pedig folyton csak egy irányba néz… azt hiszem, nem javulok. Utam során folyton kapok valamit, és ezzel párhuzamosan, mint az őszbe nyúló fák, úgy hullatom le én is a megbarnult leveleim. Habár szépek, és hasznosak, a tél közeledtével ők is elveszítik ékességüket. Tudják, hogy megint eljön a tavasz, mely új ruhába öltözteti őket. Az ember is pont ilyen… csak őt pontosan, bárhová be lehet sorolni a viselkedése alapján. Nem voltam követő, nekem ez unalmas volt… kirekesztettnek lenni hálátlan feladat, inkább a magam útját jártam. Napi 20 jelentéktelen emberrel ülök egy teremben, és könyörgöm az idő múlásáért. Ugyan, Istenem, mondd milyen élet ez, hol azt kívánom fiatalon, hogy bárcsak vége lenne már a napnak? Válaszolj, miért kapok csak 2 órát azzal, akit oly’ forrón szeretek?

Sok mindenre kompromisszumot és megoldást találtam már, de erre talán soha sem fogok. Ha már a célomtól megfosztottál, és új utat jelöltél ki, legalább a kincseimhez engedj hozzá. Jó, jól tudom… ne legyek kapzsi… mindig hálás voltam… most is igyekszem az lenni, de mégsem jön szó a számra, csak könny a szemembe. Igen, van olyan, mikor valaki úgy hiányzik, hogy órákat gyalogolnánk a reszkető hidegben csak azért, hogy legalább hangjának fuvallatát halljuk. Mit tehetnék… nem bírom már. Uram, adj időt! Sokat… hogy láthassam az igaz barátok mosolyát hosszú éveken keresztül… hogy végigkísérhessem szívem vad elrablóját… hogy messze futhassak vele, bele az örökkévalóságba.

Mindem írásom imába, kérésbe vagy hálálkodásba fullad. Biztos jól kielemezhető vagyok ez alapján… elveszítettem a hitem a két lábon futkorászó lényekbe… nekem már csak a természet, az álmok maradtak. Mégis azt érzem, hogy vad csatában kell ezeket is megvédenem a valósággal szemben. Ma már nem a sötétség leselkedik rám, és már nem ő akarja a lelkem. A középszerű fásultság célpontja lettem. Nem, soha sem egyeztem ki az ilyesmiben… inkább folyton azt kiáltoztam, vigyázz ember, felebarátaid irigyek lesznek majd… hátad mögött éles kést fennek és láthatatlan, szavakkal irányított kezeikkel a padló felé lökdösnek… Istenem, ezt soha sem mondtad nekem…

G.

Imák

Hosszú az út még a célig. Istenem, ha össze tudnám számolni, hányszor ejtettem már ki ezt a számon… s még mindig nem ért véget. A földön ücsörögve az ember alulról nézelődhet a világban. Tekintetét muszáj az égre szegeznie, ha nem akar folyton a porba bámulni. Sok titok nyílik meg a türelmes várakozó előtt, ám ha sokáig időzik lent, soha sem lesz képes megint felkapaszkodni.

Hatalmas köveket görgetek nap, mint nap, s a végén már nem is látom a célt… csak a súlyos és sötét kövek gurigatásával vagyok elfoglalva. Végül pedig elbukom egyszercsak. Letérek az útról, és minden elvész. Mégsem burkolózom sötétbe soha. Egy apró fény mindig hangosan fog világítani. Jelzi, itt most tapasztalatszerzés történik… megéri néha ülve maradni és kicsit körbetekinteni… de nem sokáig, hisz az a fény, csak kevés ideig világít. Cselekedni kell, az embert így teremtették. Még édesebb, még plasztikusabb lesz a cél, ha még egyszer nekifutunk. Kitöröljük lelkünkből a keserédes ízt, a fájdalmat, s az égre függesztjük tekintetünket. Csak így küzdhetünk… álmodhatunk, és élhetünk…

~~~

Fáradt, mégis különlegesen meleg novemberben jött el a megmentő szív. Magával hozta a változást, mely betáncolt a dermedt télbe.

Sötét volt, a hangok összemosódtak, s még a mindentudó szemek sem villogtak fényesen. Csak a csókok jelezték a két szív találkozását. Nem láttam semmit, mindent hallottam, s különlegeset éreztem. Az a csók pecsét volt… egy ígéret, egy mentőöv a borús tengerben. Megígérte, hogy visszajön értem, s megment. Elvisz innen, és megmutatja az igaz utat és boldogságot…

A megtört, reménytelen szívnek lassan telik az idő, de most mégis megszűnt minden hónap, nap és óra. Már csak a percek éltek… de azok közül is csak azok, melyeket nem a magány birtokolt.

Lassan, méltóságteljesen lépkedett be a rózsaillatú érzelem. Megnyitotta a sorvadt szívet, és fényt gyújtott. Magával hozta apró, szúrós töviseit is, hogy megmutassa, ez mind a merész valóság része. Aztán… már nem is emlékszem semmire. Csak pillanatokra, melyek olyan erőteljesek és igaziak voltak, hogy nem a fejembe, hanem az örökkévalóságba égtek bele. Hiszem, hogy ezek olyan gyönyörűek voltak, hogy egy egyszerű agy nem is képes emlékezni rá. A szív is csak ügyetlenül próbál újradobbanni az emlék hatására. Rövid, mély mondatok… szerelemtől fűtött pillantások… forró ujjak, érintések…

Hálát adok még ma mindenért, amim van, de ez most szóljon csak egy valakinek.

Istenem, köszönöm őt neked. Köszönöm, hogy őt küldted értem, hogy megmentsen, s megmutattad milyen is egy jó ember. Szíve tiszta, akarata erős… nem a felszínes életbe vágyik, hanem az álmokba, a célokba. Engedd, hogy sokáig lehessen mellettem, és hogy mindig ilyen nagyszerű ember maradjon… tudod Uram, hisz nála van a szívem…

„Látod, a remény hal meg utoljára. De a szerelem, amit irántad érzek, soha…”

  G.

"Ugyan Dóri, bolond vagy..."

Az ilyet oly nehéz szavakba önteni… vajon tudtam az első találkozásnál, hogy mit rejt a szeme, az arca… érezhettem, hogy elemi erővel bír, hisz rá sem tudtam nézni.

Az első csókja… mintha csak a napfény lehelt volna az ajkaimra. Annyira más volt… gyengéd, kedves… habár nem ismert, s én sem őt, úgy kapaszkodtunk egymásba, mintha pontosan tudnánk, mire vágyik a másik.

Odanyújtottam a kezem, és büszkén bemutatkoztam. Ordító zene, mámoros, részeg emberek tömegében csak ennyi zendült fel: „Attila”. Ugyan honnan tudtam volna, hogy ő hordozza a végzetem? Nem ismertem, rá sem néztem, nem kellettek az idegen arcok. A múltam kezét fogtam, s közben a jövővel táncoltam. Nem tudtam még semmit sem a világról. Vakon tévelyegtem a sötétben, és a szerelem amolyan tövisekkel telitűzdelt rózsa volt. Nem élt, nem lélegzett, nem érzett. Porba hullt minden jellemvonásom, a nagyságom, a büszkeségem. Érdekes, de ezt akkor még nem éreztem.

Fogalmam sincs, hogy minek örültem úgy, mikor elhívott, hogy találkozzunk. Azt sem tudtam, ki is ő, mégis őrjöngtem a boldogságtól. Ha visszatekintek ezekre a pillanatokra, érzem bennük a lüktető erőt, ami most is végigszáguld a véremben. Mintha sejtettem volna, hogy valaha ezeket a sorokat fogom írni a sorunkról.

Szép, lágy vonású arc. Éjfekete haj. Távolba meredő, különleges pillantás. Nem titkokat, hanem emlékeket rejt. Kemény kéz, mely soha sem rest a lágy simításra.

Féltem, rettegtem, hogy mi lesz, ha netalántán szerelembe zuhanok. Balga voltam, és magam sem tudtam, mit akarok… de Isten elkísért. Türelmet adott… aminek eredménye tiszta érzelmek óceánja lett. Nem tudom már melyik nap volt az, amikor fölkeltem, és azt sóhajtottam: szerelmes lettem. Engem a sötétség és a mély emberi butaság kergetett, most meg a hajnal lágyan suttogja szerelmes szavait. Kiléptem a múlt ócska öltönyéből, és IGAZI emberként kezdtem élni. Ne legyen senki se önző, és ne tagadja meg tőlem ezt a vallomást. Ne bizonyítsa rám, hogy a régi énem kedvesebb és jobb volt. Dehogy volt! Az balga volt! Mit tudott az a világról? Csak néhány szép, barokkos körmondatot a fájdalmas fiatalkorról. Ez semmi ahhoz képest, amit most érzek. Több vagyok, erősebb, megfontoltabb. Jobban megfigyelem az embereket, okosabban nyitom szólásra a szám.

Igen, légy irigy és rosszindulatú, kedves valóság. Ehhez nekem szükségem volt egy igazi társra. Nem félek bevallani. De bármi legyen is, tudom ki vagyok, ehhez elég vagyok én is. Az én önbecsülésem most ez a pár sor. Ebbe senki sem köthet bele. Én nem szavakban fejezem ki az önbecsülésem, hanem itt, a papíron megvallok mindent. Habár ezek nem célok, és nem az élet patetikus szemelvényei, mégiscsak a kályhája és kiindulópontja mindenféle tervnek és álomnak. Legyen ez megint hálaadás az Úristennek, amiért itt van velem, és nem hagy elveszni. Odaajándékozza a legjobb embereket mellém, és nem rest, ha áldásról van szó.

Vigyázz ránk, Uram!

Attilának Geisterfahrertől. Nyílt, és szép üzenetet kapsz a legbüszkébb részemtől. Megnyitottad fáradt, kihűlt szívét. Vigyázz rá, ne hagyd elveszni…

Ő, én és a Béemvé

Szerettem, majd elvesztem. Egyedül lenni a szívemmel soha sem volt ilyen kellemes. Nem kell a valóság, nem kellenek a hazugok és a patetikusok.

Hibáztam, de soha sem ok nélkül. Ki mertem nyitni a számat, és el mertem mondani a fájdalmaimat, a sérelmeimet, ki mertem fejezni a világba és az emberek negatív változásába vetett fájdalmamat. Soha sem bántottam ok nélkül, csak kerestem a megoldást. Nem magyarázkodom, nem védekezem, nem csak a jót mondom, hanem az igazat.

A szerelmes ember könnyen elveszíti az egyensúlyát. Él egy világban, ahol csak a másik és ő van. Álmokat szőnek, a kék égre írják fel a boldogságot, a Napba mosolyognak hunyorogva, és hangosan nevetve tűrik az élet fájdalmait. S aztán kopogtat hangosan a valóság… baltával vájja a törékeny kis ajtót, ami elrejti ezt a hihetetlen világot. A valóság is szeretne helyet kapni… el lett hanyagolva a sok gond, a rossz, és az igazságtalanság. Befúrják magukat bárhová… nem kímélnek senkit. Teljesen mindegy, hogy magányos, vagy párban van.

Soha sem volt egyszerre ilyen könnyű és nehéz élni. A mosoly és a boldogság soha sem öltött még ilyen színes, igazi ruhát. A felesleges görcsök és gátlások mind-mind a porba hulltak… olyan célokért kezdtem el küzdeni, amiktől eddig féltem. Hisz most is vár rám egy vizsga, egy nagy utazás, egy idegen, külföldi diákokkal való találkozás… félek, igen, még mindig. De már nem rettenek vissza… vállalom az életet, még ha azt érzem, hogy túl nagy fába vágtam a fejszém. Amikor Isten engem teremtett ugyanígy egy óriási, virágzó fából akart engem megalkotni. Nehéz és kemény munka volt… már majdnem feladta, de nem tehette, hisz minden embernek joga van élni és megszületni, így édesanyám harmadik, élő gyerekként végre engem is világra hozott. Hátradőlt az Úristen, és némi izgalommal kevert kíváncsisággal figyelte fejlődésemet. Nem hazudtoltam meg őt. Ha visszanézek az életemre mindegyik kimagasló célom egy kis fejszével való törtetés egy óriási fában. Tanulmányi eredmények, zene, emberek, kapcsolatok, utazások… minden. Megkaptam azt a tehetséget, hogy nem kell beállnom a sorba, és a középszerűségben tengődnöm. Csak néha elfelejtem. Hisz az az ember él, aki megél mindent. Lehet nagy szavakkal dobálózni, és professzori módon állni az élethez, de aki nem tapasztalt, az soha nem élt és alkotott. Nem a gigantikus ceremóniákban kell keresni a célokat, és a titkokat, hanem abban, hogyan segíted ki a másikat, ha az épp összeroppan a kegyetlen valóság súlya alatt… hogy olyan feladatot vállalsz, amiért nem törtetni, hanem keményen kell küzdeni. Csak az ilyen emberekre szabad koncentrálni… hisz ők nem csak a jót és a szép mondják, hanem az igazat…

Geisterfahrer