Felebaráti idő

Egyre ritkábban kattintok rá a kis ikonra, mely az üres papírt jelzi. Mintha csak félnék a szavaimtól és a gondolataimtól. Vajon mi fog kisülni belőlük, ha leírom? Mint egy vízesés, mely vadul zúgott, alakított a környezeten, vizet adott, de mégis szétrombolta az útjába kerülő olykor szép dolgokat… gátat állított a józan ész, az értelem folyamának.

Fásult fáradtsággal, feszülő érzelmekkel, és célokkal erősítette meg a falat.

Régen megállás nélkül kínoztak, vagy éppen simogattak a gondolataim. Ma már lassabbak, megfontoltabbak, és kicsit óvatosabbak. Volt, hogy képes voltam saját magam eljuttatni a teljes önbizalomhiányba csak azért, mert megláttam más embereket, és viselkedéseket, amelyek tőlem teljesen távol álltak. Nem tudtam megkeményíteni magam, és ellen tartani a devalválódó világnak… inkább belebetegedtem és ok nélkül a néma dezillúziókba menekültem.

Most, hogy elhessegettem ezeknek jó részét, rájöttem, hogy magukkal vitték az érzékenység egy részét is. Szerencsére az együttérzés, kedvesség, türelem megmaradt, de a rosszat már nem elemzem, és a környezetbe is folyton csak egy valakit látok. Eddig sötét volt a szememnek, most pedig folyton csak egy irányba néz… azt hiszem, nem javulok. Utam során folyton kapok valamit, és ezzel párhuzamosan, mint az őszbe nyúló fák, úgy hullatom le én is a megbarnult leveleim. Habár szépek, és hasznosak, a tél közeledtével ők is elveszítik ékességüket. Tudják, hogy megint eljön a tavasz, mely új ruhába öltözteti őket. Az ember is pont ilyen… csak őt pontosan, bárhová be lehet sorolni a viselkedése alapján. Nem voltam követő, nekem ez unalmas volt… kirekesztettnek lenni hálátlan feladat, inkább a magam útját jártam. Napi 20 jelentéktelen emberrel ülök egy teremben, és könyörgöm az idő múlásáért. Ugyan, Istenem, mondd milyen élet ez, hol azt kívánom fiatalon, hogy bárcsak vége lenne már a napnak? Válaszolj, miért kapok csak 2 órát azzal, akit oly’ forrón szeretek?

Sok mindenre kompromisszumot és megoldást találtam már, de erre talán soha sem fogok. Ha már a célomtól megfosztottál, és új utat jelöltél ki, legalább a kincseimhez engedj hozzá. Jó, jól tudom… ne legyek kapzsi… mindig hálás voltam… most is igyekszem az lenni, de mégsem jön szó a számra, csak könny a szemembe. Igen, van olyan, mikor valaki úgy hiányzik, hogy órákat gyalogolnánk a reszkető hidegben csak azért, hogy legalább hangjának fuvallatát halljuk. Mit tehetnék… nem bírom már. Uram, adj időt! Sokat… hogy láthassam az igaz barátok mosolyát hosszú éveken keresztül… hogy végigkísérhessem szívem vad elrablóját… hogy messze futhassak vele, bele az örökkévalóságba.

Mindem írásom imába, kérésbe vagy hálálkodásba fullad. Biztos jól kielemezhető vagyok ez alapján… elveszítettem a hitem a két lábon futkorászó lényekbe… nekem már csak a természet, az álmok maradtak. Mégis azt érzem, hogy vad csatában kell ezeket is megvédenem a valósággal szemben. Ma már nem a sötétség leselkedik rám, és már nem ő akarja a lelkem. A középszerű fásultság célpontja lettem. Nem, soha sem egyeztem ki az ilyesmiben… inkább folyton azt kiáltoztam, vigyázz ember, felebarátaid irigyek lesznek majd… hátad mögött éles kést fennek és láthatatlan, szavakkal irányított kezeikkel a padló felé lökdösnek… Istenem, ezt soha sem mondtad nekem…

G.