Ő, én és a Béemvé

Szerettem, majd elvesztem. Egyedül lenni a szívemmel soha sem volt ilyen kellemes. Nem kell a valóság, nem kellenek a hazugok és a patetikusok.

Hibáztam, de soha sem ok nélkül. Ki mertem nyitni a számat, és el mertem mondani a fájdalmaimat, a sérelmeimet, ki mertem fejezni a világba és az emberek negatív változásába vetett fájdalmamat. Soha sem bántottam ok nélkül, csak kerestem a megoldást. Nem magyarázkodom, nem védekezem, nem csak a jót mondom, hanem az igazat.

A szerelmes ember könnyen elveszíti az egyensúlyát. Él egy világban, ahol csak a másik és ő van. Álmokat szőnek, a kék égre írják fel a boldogságot, a Napba mosolyognak hunyorogva, és hangosan nevetve tűrik az élet fájdalmait. S aztán kopogtat hangosan a valóság… baltával vájja a törékeny kis ajtót, ami elrejti ezt a hihetetlen világot. A valóság is szeretne helyet kapni… el lett hanyagolva a sok gond, a rossz, és az igazságtalanság. Befúrják magukat bárhová… nem kímélnek senkit. Teljesen mindegy, hogy magányos, vagy párban van.

Soha sem volt egyszerre ilyen könnyű és nehéz élni. A mosoly és a boldogság soha sem öltött még ilyen színes, igazi ruhát. A felesleges görcsök és gátlások mind-mind a porba hulltak… olyan célokért kezdtem el küzdeni, amiktől eddig féltem. Hisz most is vár rám egy vizsga, egy nagy utazás, egy idegen, külföldi diákokkal való találkozás… félek, igen, még mindig. De már nem rettenek vissza… vállalom az életet, még ha azt érzem, hogy túl nagy fába vágtam a fejszém. Amikor Isten engem teremtett ugyanígy egy óriási, virágzó fából akart engem megalkotni. Nehéz és kemény munka volt… már majdnem feladta, de nem tehette, hisz minden embernek joga van élni és megszületni, így édesanyám harmadik, élő gyerekként végre engem is világra hozott. Hátradőlt az Úristen, és némi izgalommal kevert kíváncsisággal figyelte fejlődésemet. Nem hazudtoltam meg őt. Ha visszanézek az életemre mindegyik kimagasló célom egy kis fejszével való törtetés egy óriási fában. Tanulmányi eredmények, zene, emberek, kapcsolatok, utazások… minden. Megkaptam azt a tehetséget, hogy nem kell beállnom a sorba, és a középszerűségben tengődnöm. Csak néha elfelejtem. Hisz az az ember él, aki megél mindent. Lehet nagy szavakkal dobálózni, és professzori módon állni az élethez, de aki nem tapasztalt, az soha nem élt és alkotott. Nem a gigantikus ceremóniákban kell keresni a célokat, és a titkokat, hanem abban, hogyan segíted ki a másikat, ha az épp összeroppan a kegyetlen valóság súlya alatt… hogy olyan feladatot vállalsz, amiért nem törtetni, hanem keményen kell küzdeni. Csak az ilyen emberekre szabad koncentrálni… hisz ők nem csak a jót és a szép mondják, hanem az igazat…

Geisterfahrer